Frissítés

2014.07.15. 12:49 Hayato Aguri

Az udvaron álltam meg, a földet nézve. Azt vártam, hogy Hidetoshi majd megállít, utánam jön, vagy egyszerűen azt mondja, hogy rossz a gondolkodásmódom… bármi. De nem csinált semmit, csak hagyott elmenni, azaz… semmit sem számítok neki. Az apámnak tett ígérete sem érdekli, sem pedig az, hogy az életetét köszönheti nekem. Kezdett bosszantani az a férfi. Lehet, hogy idősebb, többet tud a világ dolgairól, de hogy az emberi érzéseket nem ismeri és nem tudja kezelni, az biztos! A szél is ismét cibálni kezdte a hajam, így lefogtam a kezeimmel. Biztos rosszul festhettem már a szél miatt, de nem ez volt a legnagyobb gondom. Az meg végképp nem érdekelt, hogy az öreghez kellene mennem… sosem érdekelt, hogy mit mondott, miket próbált tanítani, egyszerűen meghallgattam. A kötelességem teljesítem azzal, ha azt teszem, amit mondanak… de soha, senki sem kérdezte meg tőlem, én mit akarok. Kis merengés után tovább indultam. Talán az sem érdekelne senkit, ha tényleg összepakolnék és elmennék. Főleg nem Hidetoshit. Hát jó. Az én szállásom felé indultam, ahelyett, hogy az öreghez mentem volna. Talán útközben majd megállít, ha lát, de magamtól most nem megyek. Egyszer lázadhatok én is, nem? A szobámba mentem, magamra zárva az ajtót. Hagyjon mindenki egyszerűen nyugalmat nekem… más kérésem nem volt. Ha nem állított meg senki idefelejövet, akkor az ágyba fekve töltöttem a nap hátralévő felét, Hidetoshin merengve. Miért nem jött utánam? Ez visszhangzott a fejemben.

2014.07.15. 12:48 Hidetoshi Ovazaki

Megdöbbenve hallgattam a kis úrfit, nem csak szavain, de hangmagasságán is meglepődtem. Sosem hittem volna, hogy képes megemelni a hangját vagy dühösnek lenni. Talán azért, mert még sosem láttam, hallottam őt így. Kisé sértő is volt számomra, hiába ő az Uram, még Mishima-dono-tól sem tűrtem, ha parancsokat osztogat. Aguri-dono mindig egyenlő félként kezelt, adott a véleményemre, talán ezért is szoktam hozzá ahhoz, hogy ÉN adok ki parancsokat és minden úgy van, ahogy én akarom, nem pedig fordítva. De nem is kellett megszólalnom, Hayato észbe kapva elfordította rólam tekintetét és szabadkozva sarkonfordult, faképnél hagyva. Egy ideg rángott a homlokomon, de ezen kívül töretlen álltam a feltámadó szélben, mi arcom elé fújta összefogott tincseim. Én nagykegyesen elbeszélgettem vele, nem ráztam le, mégis ő az, aki elrohan?! Mély levegőt vettem legyűrve önérzetem, hogy elgondolkozhassan szavain miközben utána indultam. Igen, mellette kéne lennem, hisz köt az ígéretem, de nem szegülhettem nyíltan szembe Mishima-dono-val. Nem gondoltam volna, hogy ennyire böki a fiúcska csőrét, hogy jelenleg nem őt szolgálom, hisz miért zavarta volna? És mégis hogy segíthetnék én neki azzal, hogy mellette vagyok? Csak nem.. fél attól, ami rá vár a nagykorúvá válása után? Hallotta volna a pletykákat? Vagy netán egy öreg tanácsos már fel is kereste volna őt személyesen? Ez a gondolat valamiért.. felbőszített. Ez a fiú még túl fiatal ahhoz, hogy belevigyék egy ilyen belviszályba, túl törékeny, túl gyenge. Megálltam és a helyett, hogy Hayato után mennék határozottan indultam meg a főházba Heihachi-san-hoz. Ha valaki felkereste az öregek közül Hayato-dono-t, akkor arról Heihachi-san biztosan tudni fog. Az öreget a könyvtár szobában találtam meg a tekercsek között egy nyitott ablak előtt lévő asztal fölött görnyedve. Katanám a hakama nadrágba akasztva lógott oldalamon, nem tehetek róla, nem érzem magam biztonságban nélküle Aguri-dono halála óta. - Öreg, beszélnünk kell. Heihachi-san összerezzent hangomra és hátradőlve a széken fáradtan sóhajtva emelte rám bölcs szemeit, ráncos kezét az asztalon lévő tekercsre téve, hogy ne göngyölődjön össze. Nem olvastam bele, nem túlzottan érdekeltek a régi tekercsek vagy épp a filizófia, ami az öreg szakterülete volt a csillagászat és egyebek mellett. - Hidetoshi-san, meglep, hogy felkerestél. Biztosan fontos dologról lehet szó, ha személyesen fáradtál ide, hogy beszélj velem. De nem láttad Hayato úrfit? Ma még nem találkoztam vele pedig ezeket a tekercseket feltétlen el kell olvasnia. Az öreg mindig sokat beszélt, ha egyszer szóba kezdett, nem volt egyszerű beléfolytani azt, tehát nem véletlen, hogy eddig sem kerestem a társaságát. Érdeklődve vetettem egy pillantást mégis csak a tekercsre, ami nyitva heverd az asztalon, de egyből el is húztam a szám. Szónoklattan, egy ismert görög szónok beszédeiből véltem felfedezni részletet. Kétségtelen, hogy egy hűbéres urnak jól kell tudnia beszélni, de jómagam mindig is utáltam mikor a hivatalos beszédstílust akarták belémverni. - Hayato-dono-ról lenne szó. Már én is hallottam a pletykákat, melyek az udvarban terjengenek. Tudnom kell Hayato-dono mennyire értesült ez ügyben. Tértem egyből a lényegre szigorúan tekintve az öregre, aki tettetett meglepődéssel hallgatta szavaim felém fordulva ültében, de mikor továbbra is komolyan figyeltem, az öreg sóhajtva intett egyet aszott kezével. - Keveset, fiam, nagyon keveset. Nem tudom ez áldás e neki vagy átok. Tudod az a fiú kerüli a társaságot, még a szolgálóival is alig beszél. Mióta édesanyja Asuka-sama életet adott mostoha húgának, már édesanyjával sem találkozik annyit, pedig régen mennyire szerette édesanyját, emlékszem, amikor… Lecsuktam szemeim majd jelentőségteljesen megköszörültem a torkomat. Hayato-dono mostoha húga most lesz mégcsak 3 éves, s az Úr és az Úrnő rengeteg időt töltenek hármasban. Az sem volt ritka, hogy hónapokig Mishima-dono birtokán voltak, míg Hayato-dono itthon maradt. - Nos igen, elkalandoztam. Ám úgy vélem nem ártana, ha lassan felkészítenénk Hayato-t arra, ami rá vár. Kezdetnek fiam, elkezdhetnéd tanítgatni. Meglepődve tekintettem le az öregre, elsőre nem tudva pontosan mit is akar. Mire taníthatnám én az úrfit?! Ugyanakkor megkönnyebbültem, hogy személyesen még nem környékezték meg az Aguri-dono-hoz hű emberek. - Kardvívás! Hidetoshi fiam nálad senki sem forgatja ügyesebben, fürgébben azt az acél darabot, ráadásul ez csodálatos alkalom is lesz arra, hogy végre megismerjétek egymást. Bólogatott az öreg, én pedig még mindig megdöbbenve figyeltem őt. Először is, mert Heihachi-san nem szívlelte az erőszakot, állítása szerint jómaga soha sem forgatott kardot, másrészt, miért kéne megismerkednem Hayato-dono-val? Igaz, hogy nagykorúvá válásakor terveim szerint lemondok Mishima-dono személyi testőrségének vezetéséről és felajánlom szolgálataim Hayato-dono-nak, de hogy értheti az öreg, hogy ismerjük meg egymást?! Bár a kardvívás tanulása az úrfi számára nem ostoba dolog, tekintve, hogy mi készül az udvarban. Hosszú mérlegelés után szólaltam csak meg, bár érzéseim szerint az öreg nem várt választ. - Mond meg Hayato-dono-nak, hogy holnap reggel a dojo-ban kezdjük a gyakorlást. Azzal, még mielőtt az öreg megszólalhatott volna, kiléptem a szobából visszahúzva az elhúzhatós vászonajtót. Mélyet sóhajtottam megállva egy percre. Még több gond. De ez mégcsak a kiseb gond vállalása, gondoltam én. Hiszen, ha nem készítem fel a harcra a fiút, sokkal nagyobb bajok adódhatnak. Azért bíztam az öregre Hayato-dono tájékoztatását a gyakorlást illetően, mert még rengeteg dolgom van, azon kívül nem hiszem, hogy jó ölet lenne, ha most odaállítanék elé azzal, hogy edzeni fogom őt. Igen, megint menekülök, mert nem tudom, hogy reagálná rá, azok után, hogy lehordott, hogy nem őt szolgálom és nem vagyok mellette. Hát majd most megkapja, amit akart, mellette leszek, de vajon örülni fog e neki?

2014.07.15. 12:47 Hayato Aguri

Mély levegőt vettem és figyeltem, ahogy a hajába túr. Nem szakítottam el róla a tekintetem, nem szólaltam meg, pedig már majdnem azon voltam, hogy visszavonok mindent és itt hagyom, mert nem akarom tudni, mit gondol. De a lábaim gyökeret eresztettek és csak néztem. Végre felém fordult. Nyeltem egyet, a szavaira sóhajtottam. Tessék? Mikor mentettem én meg…? Aztán pillanatokkal később eszembe jutott, mire gondolhat. Nem azért mentem akkor oda, hogy megmentsem, hanem inkább azért, mert a támasza akartam lenni… az, hogy ő mit akart csinálni, ahhoz nem volt közöm, de nem akartam, hogy megtegye. Élnie kell. Ahogy közelebb lépett, kicsit összerezzentem, de a szavaitól mérgessé válltam. Kicsit figyeltem, majd felcsattantam, nem is olyan halkan. - Ha engem szolgálnál, nem gondolod, hogy mellettem kellene lenned?! Azzal… azzal segítenél a legtöbbet, de te kerülsz engem és sosem vagy velem. Félrefordítottam a fejem, majd a pillanatok töredéke alatt rájöttem, hogy nem kellett volna ilyeneket a fejéhez vágnom, pláne nem úgy, hogy közben elfelejtem az illemet. Ránéztem, majd kicsit meghajoltam. - Sajnálom… felejtsd el, kérlek. Nem néztem rá. Felegyenesedtem és sarkon fordultam, majd az udvar felé indultam, kissé sietősen. Hülyeség volt így rámordulnom… de felbosszantott. Ha engem szolgálna, nem viselkedne úgy, ahogyan. Mindennek a tetejébe utáltam, hogy ennyire hivatalosan beszél velem. Miért nem lehet egy kicsit közvetlenebb? Legalább velem…

2014.07.15. 12:46 Hidetoshi Ovazaki

Kérdéseit hallva megfeszült a testem és előre fordultam, így teljesen háttal álltam Hayato-nak. Magam elé nézve sóhajtottam mélyet szabad kezemmel tincseim közé túrva gondterhelten. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kölyök ennyire könnyen belém láthat. Hiszen mindenki mással éppen ugyan úgy viselkedtem, mint vele, mégis ennyire érezhető lett volna számára, hogy kerülöm?! Elüthetném az egészet egy hivatalos válasszal, de tudom, hogy számára ez nem lenne elég, ha már feltette ezeket a kérdéseket, eléggé elszánt lehet. Felé fordultam és jól sejtettem. Nem mosolyog, szemei pedig úgy fürkésznek, mintha én lennék számára az utolsó remény. Az érzelgősség nem az én stílusom. - Ön megmentett engem, én pedig ígéretet tettem az Apjának, Hayato-dono. Közelebb léptem felé, s lehalkítottam hangomat, mert azt akartam, hogy csak ő hallja. - Minden tettemmel, cselekedetemmel csakis Önt szolgálom. Letekintettem rá, bár nem tudtam megelégedett e ezzel a válasszal, de többet nem adhattam neki. Ha úgy érzi kerülöm őt, jól érzi. Miatta teszem, mert ha mellette lennék ártanék neki, ahogyan Aguri-dononak is. Ennek a fiúnak nem rám van szüksége, hanem... valaki másra. Mellette feszült vagyok, gyarló emberi természetem felülkerekedik, mert azt akarom rám őszintén mosolyogjon, lelki békém legyen annak ellenére, hogy én nem akarom az ő gondjait megismerni, egyszerűen csak mélyen be akarom lélegezni megnyugtató illatát és elfelejteni mindent. Ezért nem lehetek mellette, ártanék neki és magamnak is. Csak gond lenne. - Menjünk.

2014.07.15. 12:44 Hayato Aguri

Tényleg nem akartam lezárni a beszélgetést, de a baj az volt, hogy nem jutott eszembe egy értelmes mondat sem, amit kimondhattam volna. Félre is néztem, igyekeztem gondolkodni, de végül a férfi volt az, aki megszólalt. Meglepve pillantottam utána, de ahelyett, hogy utána indultam volna és a szavaira választ adtam volna, mást tettem. Nem mozdultam egy tapottat sem, csak a férfi után fordultam, majd Hidetoshi hátára pillantottam. - Mondd, miért kerülsz engem? Talán utálsz? Tettem valamit… ellened? Már régóta meg akartam ezt tudni, de mindig féltem feltenni ezeket a kérdéseket… féltem a választól. Most is, csak most volt bennem annyi bátorság, hogy mégis feltegyem. Ha Hidetoshi utál, vagy nem szeret a közelemben lenni, azt még most kell megtudnom és nem reménykedek, nem keresem többé… mert… mindig őt keresem, bevallom. Nem tudom, mi vonz ebben a férfiban. Tényleg nem. Talán csak azért akarok vele lenni, mert apám annyit mesélt róla annak idején. Sóhajtottam és kissé feszülten vártam, hogy Hidetoshi választ adjon. A mosolyom is lassan eltűnt az arcomról. Ha most azt mondja, utál, akkor soha többet nem próbálok a közelében lenni és talán tényleg eltűnök erről a helyről. Talán…

2014.07.15. 12:43 Hidetoshi Ovazaki

Őszintén szólva láttam rajta, hogy nincs oda túlzottan az ünnepségért, hisz most is itt kószált a főháztól messze, de azt nem tudtam, hogy ő maga is ennyire tisztában van a mostani életének törékenységével. Igen, sok minden megfog változni, de vajon ki fogja bírni? Elfordítottam fejem és oldalra tekintettem le is zárva róla szóló gondolataim, de következő félmondata baljós borzongást váltott ki belőlem és egyből rá emeltem sötét szemeim. Összeráncolt szemekkel figyeltem miként nyög ki valami teljesen mást, mint amit szemei sugároznak és most.. a mosolya sem igazi. Bármikor felismerem az ő őszinte, igaz mosolyát és ez most rohadtul nem olyan. De miért bőszít fel ennyire, hogy álarcot mutat nekem?! Mégis, amit elmotyogott itt nekem, hogy jobb szeretne egyedül lenni, ugye nem képzeli, hogy beveszem ezt?! Kezeim ökölbe szorulnak, ujjaim erősen markolják katanám, s közöttünk az ismét beállt csöndben csak a szél halk suhogó hangja üt némi zajt, s újra felkavarja tincseit. Egy egyszerű hakamát viselek, de mégis egy jeges borzongás lesz úrrá rajtam, mit nem a szél keltett bőrömön, hanem amit Hayato szemében látok. Tekintetem megacélosodik, de csak mert magamra lettem dühös, hisz tudhattam volna, hogy így fog viselkedni velem szemben is. Szeretném azt hinni, hogy azért, mert így büntet, de ismerem már annyira, hogy tudjam, ez az ő személyiségéhez tartozik. Azért visel álarcot, mert nem akar senkinek sem a terhére lenni. Egy percre eszembe jut egy gondolat, hogy most ő az, aki kísértet módjára bolyong, de hamar el is vetem eme gondolat szálamat, mert ha így lenne, segítenem kellene neki, de.. képtelen lennék rá, tudom. Mégis, egy baljóslatú érzés kerített hatalmába, amitől nem tudtam szabadulni. A kínos csend ismét kezdett hosszúra nyúlni, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék az előttem álló fiúnak, aki láthatólag nem akarta lezárni a beszélgetést azzal, hogy elmegy, én pedig mégsem tehettem meg, hogy faképnél hagyom. - Ha jól gondolom Heihachi-san már várja. Nem kellene megvárakoztatnia, elkísérem. Mormoltam végül, lecsukva szemem kerülve ki a fiút előre haladva vissza a főház felé. Az öreg tanácsos volt Hayato-dono tanára, mint annak idején Aguri-donoé. Szívós egy öreg és igen sok mindent megélt már. Hátra tekintettem vállam felett megvárva, hogy Hayato-dono kövessen.

2014.07.15. 12:42 Hayato Aguri

A válaszait végighallgattam, de nem tudtam mit reagálni, ezért örültem, hogy ő szólalt meg ismét. Bár, hogy őszinte legyek, ezt a témát nem igazán szívleltem. - Izgalommal? Nem mondhatnám. Egyáltalán nem várom az ünnepséget... mondhatni, teher a számomra. Az ünnepséggel egybekötve megváltozik majd sok dolog. Nem akartam kimondani, de már az is megfordult a fejemben, hogy jó lenne, ha egyszerűen eltűnnék erről a helyről. Ez a hely... egyáltalán nem érzem a magaménak, hiába vagyok én az örökös. Másfelől, senki sem tanította meg nekem, miként vezessem a birodalmat. Nem akarok semmit elszúrni, de tapasztalat nélkül halott vagyok. - Talán jobb lenne, ha én… Bukott ki belőlem, de időben elharaptam a mondat végét. Toshit kezdtem figyelni. Nem tudtam, mit mondjak. Kínosan kezdtem érezni magam a gondolataim miatt, hisz egy pillanatra eszembe jutott, hogy apámat kéne követnem... végül is, kinek hiányoznék? Senkinek. Szörnyen magányos voltam, de próbáltam nem mutatni. Álarcot hordtam mindenki előtt. Hidetoshi előtt sem akartam szomorkodni, így ismét elmosolyodtam. - Tehát... jobb lenne, ha nem állnék ennyire rosszul az ünnepséghez, de nem szeretnék a figyelem középpontjába kerülni. Jobb szeretnék egyedül lenni… Ennyi az egész. Vágtam ki magam a dologból, feltéve, ha időközben a férfi nem szólalt meg és vágott közbe a szavamba.

2014.07.15. 12:41 Hidetoshi Ovazaki

Mikor már azt hittem továbbmegy, váratlan megállt velem szemben, közeledve felém. Nem értem miért teszi, hogyan képes rá ez a fiú, mikor elárultam őt?! Még mindig aprón fejet hajtva álltam, tiszteletteljes hangon felelve első kérdésére, gyomrom mégis görcsbe rándult. - Köszönöm érdeklődésed Hayato-dono. Mondatának másik felére nem tudtam és nem is akartam reagálni. Fel nem foghattam miért cseng olyan szomorúan az a két szó. Ritkán lát, mert menekülök előle. Nevetséges. Hangja egyre halkabb, de hát hozzá amúgysem tudtam elképzelni, hogy bárkivel szemben is megemelné a hangját. - Nem lehet okom panaszra Hayato-dono. Feleltem megemberelve magam kiegyenesedve. Jóval magasabb és szélesebb voltam ennél a fiúcskánál, mégis halovány mosolya végigremegtette testem. Nem értem, örök rejtély marad számomra, mert ahhoz, hogy megfejtsem mellette kéne lennem, törődnöm vele, megismernem őt. Elegek a saját problémáim, a saját szenvedésem. Mégis, most, hogy velem szemben áll, szinte sarokba szorítva, nem tudok elfutni előle, nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a magányt, ami átfut a szemein. - Minden bizonnyal nagy izgalommal várja már az ünnepséget. Szólaltam meg kis idő után, mert ez a csönd az idegeimre ment. Ez az a fajta csönd, mikor tudod, hogy várnak tőled valamit, de nekem ennél jobb dolog nem jutott eszembe. Nem vagyok az a társasági ember, s a hölgyek szerint is elég ijesztő folyton komoly arcom, nem mintha vágynék a közeledésükre. De ilyenkor mégis eszembe jut, hogy milyen ijesztőnek, komolynak találnak, mert akármennyire is távol maradnék ettől a fiútól, elijeszteni, megrémiszteni sosem akartam, így igyekeztem lazítani arcvonásaimon, érzésem szerint nem sok sikerrel.

2014.07.15. 12:40 Hayato Aguri

A szél tényleg játszott a hajammal és azt igazgattam, mikor feltűnt, hogy itt van Ő is. Megtorpantam és kérdőn néztem, ahogy elfordítja rólam a tekintetét. Ennyire gyűlölt volna? Sokszor gondoltam erre, de a kérdést sosem mertem neki feltenni. Talán nem kellene magamhoz láncolnom akkor sem, ha már nagykorú leszek. Sőt. Ez lenne a leghelyesebb döntés, amit csak hozhatok ebben az életben. Majd megbírkózom magam a feladataimmal, nem terhelek vele másokat. Félrepillantottam, de csak nem bírtam elsétálni anélkül, hogy megszólaltam volna. Hidetoshira pillantottam és közelebb is léptem hozzá. - Minden rendben van? Ritkán... látlak. Jegyeztem meg szájhúzba, miközben egyik ezüst színű tincsemet a fülem mögé tűrtem. Ki akartam mondani, hogy fáj, amiért ritkán látom és nincs a közelemben. Azt, hogy szeretném, ha velem foglalkozna, mellettem lenne és nem mással. De az önzőség lett volna, nem igaz? Szívem szerint elszöktem volna a birodalomból, de akkor mindenkit elárultam volna. Beleértve őt is. A föld felé néztem egy sóhajjal, miközben elmerültem ezekben a gondolatokban. Egyedül... végül is, eddig is egyedül voltam. Mindent így kell megoldanom, nem? Kicsit megráztam a fejem a gondolatokra, de hamar visszanéztem Hidetoshira. Ha már egyszer az életben összefutunk, akkor rá kell figyelnem, nem másra. - Remélem, jól mennek a dolgaid… Tettem hozzá még halkan ahhoz, amit eddig mondtam. Ha figyelt rám, akkor halványan rámosolyogtam, ha nem, akkor a mosoly sem került az arcomra.

2014.07.15. 12:38 Hidetoshi Ovazaki

Az ünnepség közeledtével egyre ingerültebb lettem és sokszor úgy éreztem megfojt ez az egész hely, de nem tehettem meg, hogy kilovagolok magára hagyva a házat, az Uram. Azután a sötét nap után sokáig, mint kísértet bolyongtam a birtokon, de Aguri-dono fia, kit gondjaimra bízott valahogy mindig a közelemben volt, mégha nem is a szó szoros értelmében, de mindig láttam őt, ha feltekintettem az önsajnáltatás mélységes bugyraiból. Az a fiú.. egyenes háttal, felszegett állal járt-kelt, pedig hatalmas teher nyomta azokat a soványka kis vállakat. Mikor Aguri-dono fivére Mishima-dono feleségül vette Asuka-samat, sok minden megváltozott. Hivatalosan is kineveztek Mishima-dono személyi testőrségének parancsnokává, de ez is hamarosan véget ér. Amint Hayato-dono betölti 18. életévét, s nagykorúvá válik Mishima-dono valószínűleg hamar feleséget kerít neki, hiszen sokan hűek még Aguri-donohoz és inkább az ő fiát ismernék el hűbéruruknak, mintsem Mishima-donot, aki ugyan jól kormányozza a földeket, mégiscsak két udvartartást vezet, s így ideje nagy részét inkább saját földjeinek igazgatására fordítja, míg Aguri-dono birtokának irányítását főként tanácsosai kezébe adta, akik persze emberek lévén igyekeznek először is saját zsebük megtömni, önmaguk hasznát keresni. Hayato-dono nagykorúvá válása után valószínűleg az Aguri-donohoz hűséges emberek felkelést fognak szítani és követelni, hogy az ifjú Aguri vegye át az őt megillető helyet. Gondterhelten sóhajtva csuktam le szemem katanám visszacsúsztatva hüvelyébe. Az üres dojo közepén állva kitekintettem az udvarra. Minél közelebb kerülünk Hayato-dono születésnapjához, annál hangosabbak a suttogások, a szövetkezések hangjai, de igyekszem lenyugtatni háborgó elmém. Egyedül az Aguri-dononak tett ígéretem tart itt, s mikor Mishima-dono személyesen nevezett ki testőrségének élére, egy keserű száj ízzel számban fogadtam el a felkérésnek szánt parancsot. Nekem nem rá kéne vigyáznom. Magára hagytam Hayato-donot, pedig nekem mellette kéne lennem. A szégyen marta bensőm, a szégyen, hogy Hayato-dono helyett valaki mást szolgálok. Azt a valakit, aki igyekszik mindentől megfosztani azt a szerencsétlen gyermeket. Elvette édesanyját, birtokát, otthonát, teljesen magára hagyva a fiút, kinek leginkább most lenne szüksége egy apai mintára, támogatásra. Tudtam, milyen igazságtalanság ez, mégis, önzően igyekeztem elfordítani tekintetem, nem gondolni rá. Nem akartam felvenni mások problémáit, mégha ígéretem szerint őt is kéne szolgálnom, az övét sem akartam. Kerültem amennyire lehetett, mert akárhányszor csak megláttam Hayato-donot, saját emberi gyarlóságom köszönt rám vissza, amivel hamarosan úgyis szembe kell néznem. Ha betöltötte 18. életévét ígéretemhez híven őt kell majd szolgálnom, de addig is felkészítem lelkem megvető tekintetére, amiért elárultam őt és magára hagytam. Kezemben fogtam hüvelyébe helyezett katanám és kiléptem a dojo-ból, hogy hozzálássak következő napi feladatomhoz. Ellenőriznem kell a beosztást és új edzéstervet kiírni a harcosoknak. Szobám felé menve azonban ismerős illatot éreztem meg, amitől kezeim ökölbe szorultak, hogy megkeményítsem magam. Hayato-dono közeledett velem szemben, a szél háta mögül fújva hozta felém illatát, s én megállva figyeltem őt, amint ezüst színű tincseit játékosan felkapja a szellő élénkzöld szemei elé fújva. Azok a szemek..csak tudnám miért nem tekintenek rám vádlón, miért nem vet meg tekintetével?! Elkaptam róla tekintetem, mit a föld felé fordítottam aprón lehajtva fejem, félreállva. Képtelen voltam ránézni, soha nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy hagytam meghalni édesapját, elárultam őt, magára hagytam holott ő vígaszt nyújtott nekem. Sötét rémálmas éjszakáimon másra sem vágyom csak az ő ölelő kis karjaira, hisz azóta a nap óta mikor apja halálakor átkarolt, lelkem nem érzett ahhoz fogható megnyugvást, mint akkor, azokban a percekben. Már rég rájöttem milyen alantas teremtmény is az ember, de közülük is leginkább saját magam tartom annak, amiért vágyom ennek a fiúnak a közelségére anélkül hogy ő vele magával, problémáival, érzéseivel törődnöm kéne.

2014.07.15. 12:37 Hayato Aguri

A jelen… Évek teltek el édesapám halála óta és rengeteg minden megváltozott. Még nem dolgoztam fel a halálát, szinte minden éjjel eszembe jutott a nap, amikor Hidetoshi hazaért a csapatával és apám holttestével. De valamiért nem apám halála érintett meg igazán, hanem az, ahogyan Hidetoshit láttam. Nem akartam, hogy magát hibáztassa, pláne nem ok nélkül. Nem volt vele addig a pillanatig semmiféle kapcsolatom. Aznap éjjel bementem hozzá és milyen jól tettem! Azt hiszem, ha akkor nem cselekszek, még egy embert elveszítettem volna az életemből. Igazság szerint a helyzetem sem túl jó most. Apám testvére elvette édesanyámat és rám egyre kevesebb figyelem jut. Nem mintha elvárnám, mert nem. Nemsokára eljön a 18. születésnapom és valószínűleg nagy ünnepség lesz, csak miattam, csak értem. De nekem nem erre van szükségem, hanem valami másra... vagy inkább valaki másra. Jelenleg is a folyosókat járom és Őt keresem. Hogy ki az az Ő? Hidetoshi. Szeretnék vele beszélgetni, vagy csak mellette lenni. Úgy érzem, ő az egyetlen, akiben bízhatok, bár... mint mondtam, nem túl közeli a viszonyunk. Elég érdekes. Néha olyan furán érzem magam, amikor ilyeneken merengek. Nem is értem magam legtöbbször. Körbepillantok, hátha ő is errefelé van, de mivel úgy tűnik, nincs, így tovább haladok.

2014.07.15. 12:36 Hidetoshi Ovazaki

A múlt... "Sokan halnak meg küldetések és háborúk során. Azoknak, akik meghalnak, szintén vannak céljaik, álmaik és még valami, ami ezeknél sokkal fontosabb számukra, így meggyőzik magukat, hogy ők nem halhatnak meg. De ha egy ember meghal, eltűnik. A múltja, a jelenlegi élete és a jövője. A halál egy örök gyűlölet kísérte fájdalom, melyen nem lehet javítani." Hidetoshi Ovazaki A családom évszázadok óta hűen szolgálta már az Aguri családot, s én életemet adtam volna Aguri-donoért, akárcsak elődeim, azért, hogy megvédelmezhessük földesurunkat. Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy elbuktam. A császár nem törődik a földesurak közötti háborúkkal, mondván, hogy intézzék el egymás között a nézeteltéréseiket. Így eshetett meg, hogy a szomszédos vidék ura szemet vetett Aguri-dono birtokaira. Kitört a háború. Még azokat a semmirekellő ninjákat is felbérelték, hogy íj módon merényletet kövessenek el Aguri-dono ellen. Fiatal voltam és forrófejű. Azonnal a bérgyilkos ninják után eredtem maroknyi csapatommal, de két nap után egy futár gyerek vágtatott felénk kifulladt lován, azt az üzenetet hozva, hogy Aguri-dono háborúba indult a fősereggel, minket pedig visszarendelt, hogy a kastélyban maradt asszonyára és kisfiára vigyázzunk. A szívem lázongott harcolva a belém nevelt engedelmességgel. Nem teljesíthettem parancsát, holott tudtam, hogy Aguri-dononak mindennél fontosabb a családja védelme. De én csakis az ő védelmére esküdtem fel! Csapatommal a harctér felé vettük az irányt, de mikor napokkal később megérkeztünk, a háború kimenete már eldöntetett. Az ellenséges földesúr szamurájaival, zsoldosokkal és ninjákkal teli serege már teljesen körbevette Aguri-donot, aki még életben maradt szamurájaival kört alkotva harcolt és küzdött, akár egy fenséges sárkány, véráztatta, törött páncélban. Vérfagyasztó csatakiáltásai megrettentették még a nagyszámú ellenség sorait is, ahogy hatalmas pallosát forgatva fáradhatatlanul irtotta ellenfeleit. Percek alatt átvágtam magam az utamba kerülő embereken, katanám fénylő pengéjét pillanatok alatt sötétvörösre festette az általam megölt emberek vére. Vált válnak vetve küzdöttünk tovább Aguri-donoval, aki csak egy röpke elnéző félmosollyal vette tudomásul, hogy megszegtem parancsát és mégis itt vagyok. Az események felpörögtek és a körülöttem lévő halálhörgéseken, fegyverek nyers koccanásán kívül semmit sem hallottam, orromat megtöltötte a halottak bűze és a friss vér illata. Egyre jobban elnehezűlő, fáradt karjaim pokolian égtek, de tudtam, hogy nem adhatom fel, egy percre sem lankadhat figyelmem, mégis mikor a távolból éles kűrt szó harsant, egy másodpercre minden megállt a csatatéren és kivétel nélkül minden szem a hang irányába tekintett. Aguri-dono fivére érkezett, hogy megsegítse testvérét. Az erősítés láttán az ellenség sorai megbomlani látszottak, esélyt adva nekünk arra, hogy végre kitörjünk. Sivító hang hasított végig a levegőben a pontosan kilőtt nyílvessző után. Azonnal Aguri-dono felé fordultam és hitetlenkedő tekintetünk találkozott, ahogy ő lassan megérintette a mellkasából kiálló nyílvesszőt. Felordítva rohantam mellé, eldobva fegyverem, hogy karjaim közé vehessem haldokló testét. Arcát foltokban az általa megöltek vére lepte, véres kezével megmarkolta enyéimet, mik kétségbeesetten kaptak a nyílvessző után, mely szíven találta őt. Nem emlékszem másra, csak kezének erős szorítására, mellyel mintha kapaszkodott volna belém, mégis arcán ott volt egy halvány mosoly, szemében sajnálat és megbánás. Szavai örökre belém vésődtek, az ígéret, melyet tettem és melynek hallatán tekintetében már csak a megkönnyebbülés tükröződött. „Szolgáld őt is.. ahogy engem .. olyan odaadással .. Vigyázz a fiamra Toshi. – Megesküszöm.” Életemben akkor először könnyek folytak végig arcomon, fájdalmamban az ég felé üvöltve szorítottam magamhoz a karjaimban lévő testet. Öten fogtak le és vonszoltak el. Csak akkor tekintettem körbe. A csata véget ért, az ellenség megfutamodott, amint megérkezett Aguri-dono fivére a seregével. A haza úton végig a halottas szekér mellett lépdeltem lovam nyergében, üres szemekkel tekintve magam elé a semmibe. Cserbenhagytam az uram, hagytam meghalni. Nem érdemlem meg az életet. Visszatérve a kastélyba, képtelen voltam az úrnő szemébe nézni, mikor először rám, majd Aguri-dono fivérére tekintett. Csak hangját hallottam, ahogy felsikolt és zokog. Aznap este vacsora helyett, mindenki a temetési szertartásra készült, míg én szobám sötétjében ültem, katanámmal ölemben. Megszorítottam a markolatot. Nem érdemlem meg az életet. Mégha ígéretet is tettem, hogy lehetnék képes rá? Hogy bízhatta rám Aguri-dono, hogy bízhatott bennem még akkor is, mikor hagytam meghalni? Ajkaimra haraptam, de könnyeim fényesen csillogva hulltak az ölemben lévő pengére. - Ne tedd! – váratlan ért a vékony hangú felkiáltás és mielőtt még feltekinthettem volna, a fiú rám vetve magát hátulról, átkarolva nyakam simult hozzám, arcát nyakamba, tincseim közé fúrva. Akkor éreztem meg bőrömön, forró kis könnyeit, hangja mégsem remegett, mikor ismét megszólalt. - Nem a te hibád volt. – az elhúzott vászonajtón besütő hold fényében ültem, a hátamra dőlt fiúval, aki kimondta azt az egyetlen mondatot, amire lelkem áhítozott. Keserű mosoly futott végig ajkaimon, ahogy felfogtam a helyzet abszurditását. 24 éves fejjel egy alig 13 éves fiú próbál vigaszt nyújtani, holott az ő édesapja az, aki meghalt és neki lenne rá a legnagyobb szüksége, hogy most valaki átölelje. Mégis..ő az, aki engem ölelt.

[252-233] [232-213] [212-193] [192-173] [172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]