|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[252-233] [232-213] [212-193] [192-173] [172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
 Értetlen vontam össze szemeim őt figyelve, de érintése szinte egyből kisöpörte előző szavait fejemből. Pedig most csak beszélgetünk. Kurvára nem kéne, hogy elvonja a figyelmem, amikor ilyen fontos dolgokról beszélgetünk!
- Akkor ki mellett lenne?
Az nem számít, hogy csak én teszek fel neki kérdéseket. Számomra a beszélgetés fogalma jelenleg kimerül ennyiben. Bár azt nem kérdeztem meg, miből gondolja, hogy nem normális a neki szánt nő, mivel jobban érdekelt, hogy még is ki mellett képzeli el akkor az életét? Agyam hiba sugdosta azt, hogy ő csak az enyém és vegyem végre birtokba a tulajdonom, viselkedése, szemei nem hagytak nyugodni.. Hiszen most..olyan természetesen ér hozzám, még is ezek az ártatlan kis érintések sosem hittem volna, hogy ennyire mélyen feltüzelnek, hogy már farkam áll tőle, pedig csak kezemet simogatja. De önként teszi, karjaimban tartom őt és még is hozzám ér! Ennyire naiv lenne, hogy fel se fogja a helyzetet? Ennyire megbízik bennem? Erre a gondolatra csak egy sötét félmosoly szökött arcomra és mégjobban megmarkoltam hátán ruháját közelebb nyomva testemhez, miközben nyakába hajoltam.
- Nem kéne ennyire megbíznod egy részeg férfiban. Hayato.
Neve jóleső sóhajként hagyta el ajkaim, ahogy nyakának puha bőrén vezettem végig ajkaim beszéd közben, megszorítottam állát még magasabbra emelve fejét, és fogaim nyakába mélyesztettem érzékien szívva meg finom bőrét, jóleső férfias hördüléssel adózva édes ízének.
|
 A kérdésre kicsit gondolkodni kezdtem. Hát, nem tudom.
- ...nem tudom. Ha normális lenne az a lány, akkor talán nem tiltakoznék annyira, de... nem hiszem, hogy mellette a helyem.
Nem tudtam erre normális magyarázatot adni, egyszerűen csak így éreztem. Toshi szemeit figyeltem és úgy vártam a reakcióját. Közben a kezére csúsztattam a kezem és végigsimítottam rajta. Nem tudtam, miféle válaszokat vár tőlem vagy mit kéne pontosan mondanom. Annyit tudtam, hogy ő mellettem lesz mindig, ahogyan ígérte... és nem kötelességből, hanem mert ő is így akarja. Ez pedig jó érzéssel töltött el.
|
Hayato drágám, te a gondolataimban olvasol, és ez egy veszélyes fegyver a te kis naiv kezedben. Gondoltam halkan sóhajtva nyakába, mikor átölelt, de jobb karommal továbbra is ruháját markoltam hátán tincseivel együtt. Most, hogy bejött a szobámba, nem szándékoztam elengedni. Mégha csak beszélgetünk is. És úgy látszik ő is felszabadultabban cselekszik, ha kettesben vagyunk. Vajon meddig menne el? De azonnal el is söpörtem ezt az ostoba gondolatot. Hayato nem olyan. Miközben beszélt kiegyenesedtem, hogy szemeibe tekinthessek, de bal kezem emelve simítottam állára, hogy feljebb emeljem fejét, hogy még inkább felnézzen rám. Azt akartam, hogy csak engem lásson, hogy alattam legyen, hogy fölékerekedhessek és ő kéjesen nyögve kérleljen azokkal az édes ajkakkal. Mikor elhallgatott továbbra is némán figyeltem őt, ujjaimmal aprón cirógatva állát. A karjaimban tartottam. És ez az érzés mindennél hatalmasabb volt. Még a bizonytalanságnál is, ami ránk vetült. Ahogy levonta a következtetést és visszabújt mellkasomhoz, úgy éreztem bárki torkát elvágnám, aki ki meri szakítani innen. Meztelen mellkasomon éreztem bőrét, légvételét és mivel a yukatát nem kötöttem össze magamon, farkam szemérmetlenül feszült közöttünk, de nem foglalkoztam vele. Nem foglalkozhattam vele.
- És ha megismerted. Elvennéd?
Újra magam felé fordítottam arcát állánál fogva, nem tűrtem ellenállást. Ha már beszélgetünk akkor kurvára arról beszélgessünk, amit én akarok megtudni.
|
Nem bántam, hogy hozzáér a hátamhoz. Így bátrabban is mentem beljebb, majd a futonra pillantottam. A kérdésére néztem hátra, éreztem ahogy a ruhámat is megmarkolja. Kicsit azt éreztem, ő nem akarja ezt a házasság dolgot. Bár nálam jobban biztos nem ellenzi. Mgam elé pillantottam, majd a nyakamhoz közel érezve inkább megfordultam és megöleltem. Reméltem, hogy nem akar majd eltolni magától. Így próbáltam valami válaszfélét kinyögni.
- Az a helyes, ha végigcsinálom, nem? Még akkor is.... még akkor is, ha nem akarom. Pedig nem akarok elvenni egy lányt úgy, hogy nem is ismerem. De ez a kötelességem. Bizonyára... édesapám is ezt akarná. Nem?
Ezen kicsit elmerengtem és úgy néztem fel a férfira. Hm.
- ...nem, ő nem kérne ilyet, igaz? Ő nem akarná azt, hogy boldogtalan legyek...
De hát Mishima és az apám két külön történet. Visszabújtam Toshi mellkasához. Valahogy... megnyugtató volt a karjaiban (a hiányos öltözete ellenére is).
|
Halkan mögé kerültem és behúztam az ajtót, de a hold fénye még ígyis átszűrődött a vékony vásznon, továbbra is megadva a jótékony félhomályt. Hayato csak még törékenyebbnek tűnt a hold fényénél, ami végigcsókolhatta bőrét, de azúttal én is hozzáértem. Szorosan mögé állva hajoltam le nyakába, tenyerem hátára simítva határozottan, így tereltem beljebb őt a futon felé. Csak beszélgetünk. Csak beszélgetünk. Neki erre van most szüksége. Csak beszélgetünk, mondogattam magamban mélyeket lélegezve illatából, ami lassan hatalmasabbnak bizonyult, mint az alkohol, s már a vágy volt az, ami ködöt borított elmémre. Mellette maradok örökre, de ezt nem mondhattam el neki, mert amilyen ártatlan, úgy képzelné, hogy minden maradhat a régiben. Pedig a nyugodt éjszaka ellenére, hatalmas változások mennek végbe az életünkben. És én még nem tudtam, hogyan fogok viszonyulni ehhez a megannyi új problémához.
- Arra is, hogy megházasodj?
Most nem mérlegeltem a dolgokat, egyszerűen kikényszerítem belőle azt, amit tudni akarok. Hiszen csak beszélgetünk. De amíg válaszára vártam ujjam ökölbeszorultak hátán, így megmarkoltam ruháját is, de csak idegesen szusszantam nyakába még közelebb simulva puha testéhez. Bele akarok feledkezni. Hayato. Az ÉN Hayatom.
|
 A kérdést nem igazán értettem. Azaz nem tudtam, mire gondolhat, de ettől függetlenül határozottan bólintottam.
- Amíg mellettem vagy, bármire készen állok.
Vontam meg kicsit a vállam, aztán elengedtem a kezét, hisz ellépett tőlem. Kíváncsi voltam, most is megpróbál-e elküldeni, vagy behív, de ehelyett csak hátranézett rám. Nem mondott egy szót sem. Kíváncsi voltam, mi jár a fejében, de végül nem kérdeztem meg, hanem beljebb léptem. Követtem és odaléptem hozzá.
- Köszönöm... hogy nem zavarsz el, Hidetoshi...
Pislogtam fel rá egy enyhe mosollyal, ami a félhomályban alig látszódhatott.
|
 Mikor összefűzte ujjaink már kezdtem inkább az álomban hinni, amit átélek vele és egyáltalán nem akartam, hogy vége legyen. Én még úgy ahogy elviselem a gondokat, de azt végképp nem akartam, hogy az ő nyakába is mégtöbb szakadjon.
- Biztos, hogy készen állsz a következményekre, Hayato?
Magam sem tudtam, hogy mire gondoltam abban a percben, mikor feltettem a kérdésem. Arra, hogy meglátnak és pletykák indulnak el az udvarban és Mishima-dono büntetésével szembe tud e majd nézni, vagy pedig...Elengedtem kezét gyorsan fordítva hátat neki belépve a sötét szobába, s csak fejem fordítottam felé, ahogy visszanéztem rá vállam felett. A bőröm már most lángolt gyengéd érintésének hiányától, mellkasom hevesen emelkedett, ahogy próbáltam izgatott légzésem csillapítani, de alkoholtol ködös agyam folyton olyan képeket vetített szemeim elé, melynek hatására szemeim is másfajta tűzben égtek. Szinte biztos voltam benne, hogy követni fog engem és belép a sötétségbe és ez, hogy ennyire naivul követne bárhova, csak hogy velem legyen, kezdte az alkoholnál is jobban elvenni az eszem. Vajon egyszer tényleg olyan szörnyeteggé válok, aki kihasználja őt, csak hogy saját vágyait elérje?
|
 A kezünket kezdtem figyelni, ahogy Toshi megmozdította az ujjait. Nem tudtam, mit akar, mármint el akarja-e húzni a kezét vagy sem, így kicsit vártam. Aztán a kijelentésére, miszerint semmibe veszem a protokollt, felnéztem rá.
- Ühm... lehet. De engem nem zavar.
Dünnyögtem, majd ismét a kezünkre néztem. Kicsit elgondolkodtam, majd összegűztem Toshi ujjaival az enyémet. Nem tudom, miért, csak úgy éreztem, ezt kell tennem. Ismét felnéztem rá, kicsit el is mosolyodtam.
- Akkor maradhatok?
Beszélgetni meg ilyesmi. Tényleg nem akartam visszamenni a szobámba... az olyan magányos.
|
Az őszinte meglepettség olyan erővel vert fejbe, mintha csak egy újabb erőset döntöttem volna le a torkomon. Ha nem lennék biztos abban, hogy ébren vagyok, azt hinném halucinálok, hiszen ilyen csakis az álmaimban történne meg velem. De a forró érintésből és mivel éreztem kezem alatt Hayato szívének heves ritmusát, tudtam, hogy mi a valóság. Legszívesebben megmarkoltam volna Hayato ruháját mellkasán és berántottam volna szobám sötétjébe, ahol senki sem láthatna meg minket. Megtehetném. Hayato mégcsak védekezni se tudna.
- Igen. Valóban messze van.
Suttogtam rekedtes hangon, mert jelenleg túlságosan lefoglalt az, hogy kezeinket figyeljem. Megmozdítottam ujjaim és lassan cirógattam meg a kezemet oly gyengéd szorításban tartó ujjakat, amiket legszívesebben már férfiasságomon éreztem volna, de tudtam, hogy az alkohol ködösített el ennyire. Hiszen máskor már ennek az őszinte érintésnek is mámorosan örültem volna. Most viszont mégtöbbet akartam. Még több érintést, amit Hayato önként ad nekem.
- Még mindig semmibe veszed a protokollt.
Enyhe félmosoly szaladt végig ajkaimon, de szemeim továbbra is a kis kezeket figyelték, ahogy ujjaimmal simogatom őket, mintha csak össze akarnám fűzni ujjainkat egy erős kulcsolásba. Hayato még mindig azt hiszi, zavar engem jelenléte, holott mindössze csak az a kibaszott etiket tart vissza, mert akinek nagyobb gondja származna abból, ha éjszaka kettesben látnának minket, az Hayato.
|
 A visszakérdezésére bólintottam, de újból nem tettem fel a kérdést. Hisz arra nem igazán válaszolt, hogy mit csinált, bár... az alkohol szag azért eléggé sejtette velem, hogy mi történt. De miért ivott? Mi történt, ami miatt ennyire kibukott? Kicsit közelebb léptem hozzá, ahogy lehajtotta a fejét. Kérdezni akartam, de hang az nem jött ki a torkomon.
Aztán a következő szavaira félrenéztem, ekkor éreztem meg a kezét az államon, így visszapillantottam rá. Nem zavart, hogy hozzám ér, sőt, örültem neki.
- Azt hittem, haragszol rám és... nem tudtam aludni. Muszáj volt látnom téged...
Sóhajtottam egy aprót. Kicsit még ideges voltam. Lehet, hogy haragszik, csak nem mondja. A kezére pillantottm a vállamon, majd vissza rá. Reggel...?
- ...az messze van.
Nyafogtam, mint egy kisgyerek, majd megfogtam Toshi kezét a vállamon és a mellkasomhoz húztam.
- Beszéljünk most, jó? Így nem tudnék aludni, ha visszamennék...
Kezdtem bele, de aztán elgondolkodtam és félrenéztem.
- De ha nagyon zavarlak, akkor csak mondanod kell és elmegyek. Nem akarok gondot okozni neked.
Tettem hozzá halkabban, de fel is pillantottam a férfira. A kezét meg tovább fogtam.
|
Miközben halk dadogását hallgattam, szempilláim félig leereszkedtek mennybéli kis hangjára, de nem csuktam le teljesen szemeim és nem sóhajtottam fel hangjára. Látni akartam még az arcát. Azt a kipirult arcocskát. Tudtam, hogy csakis azért jött el hozzám, mert nincs más akiben megbízhatna és ha visszaélek ezzel a bizalommal valóban olyan szörnyeteg leszek, mint amilyennek sokan már most tartanak. Ez a fiú megmentett engem, távolról figyelt engem és soha nem hagyott magamra. És én mit adtam neki cserébe?
- Furcsának találsz?
Kérdeztem vissza kis idő múlva, míg ajkaimra egy cinikus félmosoly szalad, de lehajtottam fejem, hosszú tincseim előresiklottak vállam felett, hogy oldalról keretezzék és takarjanak. Valóban sokat ihattam, ha már ő is észreveszi rajtam, pedig bírom az italt, de most még én is érzem azt a kellemes zsibbadást az agyamban, ami leszorítja a racionális érveket.
- Késő van. Nem szabadna itt lenned.
Nekem pedig nem szabadna végigsimítanom az arcodon, mégis megteszem. Szörnyeteg vagyok, aki egyedül az ő szolgálatában áll. Ujjam állán siklottak végig befejezve a cirógatást. Be kell fejeznem. Túl sokat ittam. Túl késő van. Túlságosan vonz magához. Közelebb léptem hozzá letekintve rá, ujjaim vállán pihenő tincseihez értek.
- Reggel megbeszélünk mindent.
Halk, rekedt hangon szólaltam meg, csak hogy lefoglaljam számat és ne az ő nyakára vessem rá magam, ahonnan éppen elsimogatom sejmes tincseit.
|
 Féltem, hogy el fog zavarni, vagy nem akar látni... nem állt szándékomban megbántani őt, nagyon nem. A hangjára kicsit összerezzentem, majd ahogy elhúzta a vékony ajtót, felpillantottam rá.
- Toshi...
Kicsit váratlan ért, hogy ilyen hiányos öltözetben látom és a szél is fújt, így akaratlan is végigmértem, de valamiért nem zavart. Illetve, egy kicsit zavarban voltam, de ennyi. Felpillantottam ismét rá, majd közelebb léptem hozzá.
- N-nem bírtam aludni... úgy ott hagytál délután és annyira... bűntudatom van... nem akartalak felidegesíteni azzal, amit mondtam... én csak... félek ettől az egésztől... úgy érzem, kezd minden kicsúszni a kezeim közül...
Kezdtem bele a mondandómba, de... nagyjából ki is fogytam belőle. Meg akartam ölelni, de nem mertem közelebb menni. Olyan különösek voltak a szemei. Elgondolkodtam.
- ...mit csináltál? Olyan... furcsa vagy...
Mármint külsőre. A hiányos öltözetére inkább nem tettem megjegyzést. Gondolom, aludni akart, ezért van így öltözve. Kicsit elpirultam, ahogy tekintetem ismét végigsiklott rajta.
|
Fogalmam sem volt róla mennyi lehetett az idő mikor visszaérve beléptem szobámba. A kellő mennyiségű alkohol, amit egész este öntöttem magamba, megtette hatását. Ködös zsibbadás ereszkedett agyamra, elűzve a gondolatokat. Ledobáltam magamról ruháim, de fegyverem a futon mellé fektettem, s csak egy yukatát vettem magamra, de össze se kötöttem csak lerogytam a futonomra. Egyik lábam felhúzva, s térdemre téve kezem túrtam kiengedett tincseim közé, hogy fejtetőmre simítva őket erősem megmarkoljam a szálakat. Akármennyit is ittam Hayato rémülete, csalódottsága és kétségbeesett arcocskája, mint kis gonosz szellem kísértett. A legokosabb az lenne, ha magára hagynám és nem foglalkoznék többet ezzel az egésszel, mert csak végtelen mennyiségű problémát öntök a saját nyakamba. De ezúttal nem érdekelt. Nem tudtam lemondani róla. Fél tőlem? Féljen! Akkor is mellette leszek. De hogy mit fogok kezdeni az újdonsült menyasszonyával, azt még nem tudtam. Ha csak rá gondoltam le akartam vágni, mint egy haszonállatot, de ezzel csak rontanék az amúgyis szar helyzeten.
- Toshi.... én vagyok az, Hayato...
A vékony kis hang annyira váratlan ért, hogy kezem és testem reflexszerűen mozdult fegyverem után, de mielőtt kézbe kaptam volna, meg is torpantam. Szemeim elkerekedtek és értetlen tekintettem félig előrehajolva a kisé átlátszó vékony elhúzhatós ajtók felé mi mögött meg is pillantottam törékeny alakját. A szívem fájóan erősen dobbant meg mellkasomban, de ujjaim ökölbe rándultak. Kurvára nem érdekelt mit keres itt, miért jött el. Rohadtul féltettem őt, magamtól! Kicsi Hayatom, annyira feszíted a húrt, pedig fogalmam sincs mennyire bírom most visszafogni magam...
- Igen csak későre jár, nem kellene itt lenned.
Annak ellenére, hogy nem állt szándékomban válaszolni neki, a testem mégis magától mozdult, hogy elhúzva a vékony kis ajtót megpillanthassam őt.
- Hayato.
Tettem hozzá halkan. Jólesett kimondani a nevét. Mintha csak őt ízlelgettem volna. Túl sokat ittam. Megszorítottam a félfát, de szemeim nem tudtam levenni róla. Minden egyes porcikáján végigsiklott tekintetem, mintha csak annyira hiányzott volna, hogy nem láthattam őt. A hűvös szél megmozdult, de egyáltalán nem zavart, hogy nem kötöttem össze magamon yukatámat, ami így semmit sem takart el Hayato szemei elől. Vágyom rá. Túl sokat ittam. El kell mennie. Akarom őt!
|
 Ahogy elengedett, a mellkasomhoz húztam a kezem, aztán megérintettem a nyakam. Fájt, hogy hozzám ért, de tudtam, hogy készakarva nem ártana nekem. Mégis megijedtem. Ettől rossz ember vagyok? Ahogy megpillantottam azt a keserű, fanyar mosolyt az arcán, rögtön tudtam, hogy nem reagáltam épp jól rá. Nyitottam volna a szám, ekkor csapta meg a hangja a fülem. Mi...? Mégis mi ez? Miért tért vissza erre a távolságtartó beszédre? Úgy éreztem, menten összeesek a csalódástól, vagy nevezzük ezt, aminek akarjuk. Reagálni sem tudtam, csak néztem, ahogy eltűnik a szemeim elől. Mit csináltam? Nem akartam, hogy ez legyen! Nem akartam elűzni magam mellől...! Toshi, hova a francba megy?! Kétségbe voltam esve, nem vitás.
Az estém is pocsék volt, főleg a vacsora a többiekkel. A testvéreimmel, Mishimával és anyával... áh. Nem volt sok kedvem az ő társaságukban lenni és eléggé kedvetlen is voltam. Anya meg is kérdezte párszor, mi bánt, de csak a fejemet ráztam, jelezve, hogy semmi.
Aztán lefeküdtem, de még éjfél körül sem bírtam elaludni. Folyamatosan Toshi arca lebegett a lelki szemeim előtt és... egyszerűen helyre akartam hozni, amit elrontottam, így felkeltem és elindultam Toshi szobája felé. Az sem foglalkoztatott nagyon, hogy esetleg figyelnek engem és látják, hogy kihez megyek épp, az éjszaka közepén. A végén még erről is elkezdenek pletykálni az emberek. Ch. Na és? Engem aztán nem izgat. Odaérve pedig kopogtam és vártam, hogy beengedjen. Mivel nem tudtam, hogy így "ismeretlenül", beengedne-e, így meg is szólaltam.
- Toshi.... én vagyok az, Hayato... - Kissé félős és szomorú volt a hangom.
|
 -Toshi.. engedj el..
Amint megéreztem kezemen kis ujjait, ahogy igyekszik eltolni magától, mintha csak fejbevertek volna és a tengerbe dobtak volna. Csak süllyedtem és süllyedtem.. egyre mélyebbre... Nem éreztem a levegőt, amit beszívok, csak a mellkasomra nehezedő nyomást. A hangok eltorzulva jutottak el hozzám. Az egyetlen, mit tisztán láttam; a félelem Hayato tekintetében. Éreztem, ahogy az ujjaim lassan lecsúsznak nyakáról, s karom visszahanyatlik testem mellé. Fél.. tőlem? Pont tőlem? Pont Ő? Egyet tudtam biztosra. Soha nem bántanám. Ő az egyetlen fény számomra. És. Most. Elrettentem magamtól? Egy keserű, fanyar mosoly futott ajkaimra, ahogy letekintettem rá. Miért is vágott ennyire belém ez a tekintet? Mikor tudtam, hogy így fog nézni rám, ha kicsit is megismer. De dühített. Egyszerűen fájón mart belülről, hogy attól tart, bántom őt.
- Ha eldöntötte mit akar, keressen meg. Hayato-dono.
Azzal a grimasznak is beillő félmosollyal biccentettem neki és otthagyva indultam el a városba újra. Jelenleg minél távolabb akartam tőle lenni. Mégha tudtam is, hogy így fog reagálni, úgy éreztem nem vagyok képes elviselni.. Kényszeríteném, hogy újra kedvesen mosolyogjon és ne eltoljon, hanem magához húzzon. Nem maradhattam most mellette, mert nem voltam ura önmagamnak. Igaz, hogy még csak vacsora idő volt, de én már a piroslámpás negyed felé tartottam a városban, hogy ott töltsem az éjszaka egy részét kitombolva magam valami kis fiúcskán. Hiába vonaglott a karjaimban a kis szöszke fiú, aki igen profin értett már a dolgához, képtelen voltam ránézni. Fejét elfordítva dugtam meg keményen, szemeim erősen összeszorítva, de Hayato félelemmel telt tekintete továbbra is üldözött engem egész éjszaka..
(Másnap reggel, vagy ha Hayato felkeresi Toshit, akkor éjfél után találhatja majd a szobájában a birtokon.)
|
 Eléggé meglepődtem, ahogy a alhoz nyomott, de nem tiltakoztam. Inkább Toshi arcvonásai és hangja volt az, ami megrémisztett. Sosem láttam még ilyennek. A kérdéseire csak félrenéztem. Tényleg nem tudtam, mit akarok. Csak azt tudtam, jelenleg mit nem akarok semmiképpen. Megházasodni és úgy tenni, ahogy Mishima akarja. A földet figyeltem, csak a továbbiakra pillantottam vissza, de akkor is csak fél pillanatra.
- Tudom, sajnálom...!
Nyögtem ki végül halkan, ekkor csúsztak a férfi ujjai a torkomra. Nem tudtam, mit akar, de kénytelen voltam végül ránézni.
- Toshi... engedj el...
A kezére csúsztattam a sajátom és próbáltam elhúzni magamtól. A szemeimben is látszott a félelem, amit az elmúlt percek történései váltottak ki bennem.
- Majd megoldom egyedül, jó? ... Csak engedj el...
Pillantottam félre végül. Talán tényleg jobb lett volna nem neki kifakadnom. De azt hittem, nem így fog reagálni. Nem akartam rá visszanézni.
|
 - Most... most mi lesz? Elveszek egy lányt és Mishima bábjává válok? Vagy... mégis mi? Én nem ezt akarom.
Éreztem, hogy még szemölködöm is kérdőn szalad magasra és kezem már mozdult is, hogy nyaka alatt megragadva a ruháját nyomjam fel a falra. Egyszerűen dühített a hozzáállása eddig is, most mégis azzal jön nekem, hogy nem akarja?
- Mégis mit akarsz akkor? Csak mondanod kell az isten szerelmére!
Bármit megtennék a kedvedéért, de hiába próbáltam eddig is rájönni, hogy mit szeretne kezdeni az életével, Ő maga se tudta, mégcsak halvány elképzelése se volt! Ha azt kérné tőlem öljem meg azt a ribancot, akit ideküldenek, habozás nélkül megtenném! Ha arra kérne Mishima-t vágjam le, rátöröm az ajtót és kibelezem! Csak közölné végre, hogy mégis mihez akar kezdeni az életével?!
- Bármit megtennék, érted, bármit? De helyetted nem tehetek semmit!
Sziszegtem arcába dühödten, de arckifejezése csak még inkább felkorbácsolta vágyaimat, hogy ilyen törékeny.. Olyan közel van, kellemes illata puhán leng körbe, s ujjaim elengedték, de csak hogy felcsússzanak torkára, s úgy emeljem meg mégjobban a fejét, hogy feltekintsen rám. Ő az enyém! Lüktetett a fejemben a gondolat, s hiába néztem gyönyörűen csillogó szemeibe, most csakis az villogott a szemeim előtt, hogy azzal a nővel fog hálni. Most, hogy valaki tényleg elveheti tőlem, veszettül ki akartam mutatni, hogy hozzám tartozik.
|
Néhány szó kiszűrődött a szobából, de nem volt elég ahhoz, hogy össze is tudjam rakni, miről van szó odabent. Aztán kinyílt az ajtó, így felkaptam a szemem. Láttam rajta, hogy ideges. Először nem mertem hozzászólni... végül felegyenesedtem a földről és úgy néztem rá.
- Most... most mi lesz? Elveszek egy lányt és Mishima bábjává válok? Vagy... mégis mi? Én nem ezt akarom.
Mishima csak a saját kénye-kedve szerint irányítgatna, ezt le mertem volna fogadni. A földre néztem, majd nyeltem egyet. Talán nem kéne mindenben Toshi segítségét kérnem. De nem tudtam máshoz fordulni... csak ő volt számomra.
|
Aprón bólintottam Hayato-nak és becsuktam utána az ajtót. Roppant édes volt, mikor értem aggódott, pedig most Ő bőszítette fel szavaival Mishimát, mégis örültem neki, hogy végre kimondta vele szemben is akaratát. Egyáltalán nem bántam, hogy ha ezért cserébe rajtam csattan Mishima dühe. Viszont a gyengéd érzéseknek nem volt most helye, s nem is volt nehéz visszaszorítani őket most, hogy Hayato nem volt mellettem. Katanámat megszorítva léptem egészen az asztal elé, de Mishima megelőzött.
- Mégis mit tanít ennek a neveletlen kölöknek Heihachi? Még csak a minimális tiszteletre sem képes..
Hanyagul hátradőlt székében, de szemei élesen mértek végig, így tudtam, hogy szimplán csak egy esélyt ad, hogy eltereljük a témát, én mégsem hátráltam meg. Nem voltam az a típus.
- Úgy vélem a jelen helyzet alakulása szerint nagyobb hasznomat venné Hayato-dono mellett. Valakinek felügyelnie kell, hogy nem tesz e semmi ostobaságot.
Bármilyen vad düh is tépte szét lassan mellkasomat, megnehezítve még a légvételt is, nem ellenkezhettem az mennyegző ellen, mert semmilyen észérvvel nem rendelkeztem. Akármilyen indulatok is tombolnak bennem, Hayato-t kell előtérbe helyeznem, s most csakis az jut eszembe, hogy mellette legyek.
- Megbízható embereket állítottam a beosztásba, uram. Nincs rám itt szükség.
Szólaltam meg újra határozottan, mert láttam annak a rohadéknak a tekintetében, hogy egyáltalán meg sem fontolja az ajánlatom. Mert az volt. Nem kérés. Annak ellenére, hogy engedelmességgel tartoztam, soha nem tűrtem, ha parancsokat osztogatnak nekem. Azokat csak is olyan embertől fogadom el, akit tisztelek és teljes mértékben megbízom döntésében. Mishima-val nem így volt. Ezt ő is tudta, ahogyan azt is, kik hűségesek még jobban hozzám, mint hozzá. Tudtam, ha nem akar egy belső zavargást, teljesíteni fogja, amit mondtam. Főleg most, mikor láthatáron a csodásan jövedelmező kis szövetsége, nem kockáztatná meg, hogy Haraki-dono meggondolja magát a belső zavargások láttán.
- Ám legyen, de Hidetoshi! Mindössze felügyeletről és kardvívásról van szó. Nehogy olyat taníts neki, amivel eltéríted a fiút. Örököst kell majd nemzenie.
Állkapcsom olyan mértékben szorítottam össze, hogy fogaim már egymáson csikordultak meg, még a katana is megrezdült kezemben, ahogy ökölbe rándultak ujjaim. Az, hogy ez a szemét még ezt is tudja rólam, csak egyet jelenthetett. Megfigyeltet. És ha ez így van, valószínűleg továbbra is figyeltetni fog minket Hayato-val. Mégis, hogy ilyen nyíltan és lekezelően vágja a szemembe nemi vágyaim, istentelen haragot keltett bennem. Fogalma sincs róla ennek a seggfejnek, hogy Hayato mennyivel többet ér nekem egy jó kis dugásnál. Mégis az bosszantott fel a leginkább, hogy akaratlan is elképzeltem Őt egy nővel szeretkezni.. Legszívesebben kitéptem volna valaki torkát. Most. Rögtön.
- Uram.
Préseltem ki magamból és választ sem várva fordítottam neki hátat feltépve az ajtót, bevágva magam után nagy hévvel indultam volna meg, ha nem vettem volna észre a földön kuporgó Hayato-t, de még így is nehezemre esett megállni. Az indulatok dúltak bennem, méghozzá gyilkos dühvel és a legutolsó, amit akartam az az, hogy ő igya meg a levét. Éreztem, hogy testem pattanásig feszült, s legszívesebben a dojo-ba vágtattam volna, hogy levágjak pár edzőbábút, de Hayato-t kell magam elé helyeznem. Képes leszek visszafogni magam és nem rá zúdítani mindent. Ha kell elharapom a saját nyelvem, de nem hagyom többet magára önző érdekeimből.
|
 Apára mosolyogtam, majd az ölébe másztam és úgy hallgattam, hogy miről is beszélgetnek. El-elpillantottam Hayato felé is, végigmértem párszor, aztán apa szavaira felpillantottam rá egy széles mosollyal.
- Kardforgatás? Hidetoshi fog tanítani? De jó~
Örültem neki, látszott rajtam, bár még nem fogtam fel annyira a súlyát ennek az egésznek. Aztán apa kiküldött, így kimásztam az öléből.
- Értettem. Később találkozunk, apa!
Mosolyogva integettem neki és úgy indultam el kifelé. Még Hayato előtt futottam ki a szobából és nem is vártam meg, hogy ő kiérjen. Mentem tovább, hogy Yuzuyut megkeressem~
|
[252-233] [232-213] [212-193] [192-173] [172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Képre vár:
Frissítés