|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[252-233] [232-213] [212-193] [192-173] [172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
 Nem méltatott nagy válaszra, csak egy biccentésre, de nekem ez akkor elég volt. Még mindig halványan mosolyogtam, úgy lépkedtem mellette. Önkéntelenül a ruhája ujjáért nyúltam, majd finoman megfogtam, belekapaszkodtam. Nem akartam, hogy távolabb lépkedjen tőlem. Nem akartam elengedni azok után, hogy most végre velem van és úgy tűnik, nem is fog már elmenekülni előlem többé. A földet figyeltem, majd lassan rápillantottam.
- Azt akarom, hogy te taníts, Hidetoshi…
Közöltem vele, hisz még eddig nem tettem meg. Határozottan csengett a hangom és a tekintetem is az volt. A férfit figyeltem, szorosabban fogtam a ruháját a karjánál.
- Elmondod, eddig miért kerültél? Mert… ez még mindig aggaszt és kíváncsi vagyok. Ha megbántottalak valamivel, valamikor… akkor sajnálom…
Sosem lehet tudni. Önkéntelenül megbánthattam még régebben. Vagy tudom is én. A lényeg, hogyha történt ilyen, akkor sajnálom.
|
 Ő már menne, de én előbb mindent le akartam tisztázni végre. Nem ismerjük még annyira egymást, hogy szavak nélkül is tudjuk mire gondol a másik, de még a kimondott szavak értelmezésével is problémáink vannak, így jobbnak látom ezentúl többet beszélgetnem Hayato-val. Különösképpen, ha valóban meg akarom védeni őt, kardja akarok lenni, képesnek kell lennünk szavak nélkül is megértenünk egymást. Addig viszont még hosszú.. nagyon hosszú és rögös út vezet. Mélyet sóhajtva egyenesedtem ki és indultam volna meg, de Hayato szavaira még levegőt venni is elfelejtettem egy másodpercre, annyira meglepett közvetlensége. Ám ahogy utána halvány mosolyával rámtekintett, a szívem erőset dobbant, de igyekeztem nem foglalkozni vele, ahogyan azzal sem, mennyire ártatlannak, törékenynek látom az előttem álló fiút és hogy ez milyen érzéseket kavar fel bennem. Közel akar tudni magához, de nem szabad elfelejtenem, hogyan is értheti ezt, hiszen még csak egy gyerek. Igaz hogy volt már dolgom hozz hasonló korú fiúval, de Hayato más! Az ő őszinte mosolya az én egyetlen lelki békém és gyűlölném magam érte ha egyszer miattam tűnne el az arcáról, azért amiket tennék vele. Már fiatal koromban sem vonzódtam különösebben a nőkhöz. Az egyik győztes hadjárat után a szállás helyünkön hölgyek mellett fiatal fiúk is érkeztek szórakoztatásunkra. Többet ittam a kelleténél, de nem magyarázkodom már saját magamnak sem, egyszerűen beismertem, hogy egy fiút kívántam meg azon éjjelre. Sok más férfi is hódol azonos nemükkel való együttlétnek, de Hayato olyan fiatal, olyan törékeny és olyan tiszta. A bőre, mikor megérintettem állát, selymes és puha, nem egy ilyen durva kézbe való, mint az enyém. Gondolataim hamar le is zárom, nem szeretem ha ilyen irányba kalandoznak el. Régen megfogadtam magamnak, hogy elég a jelen gondja, nem kell mégtöbbet a nyakamba vennem felesleges érzelmekkel. Szavaira csak egy biccentéssel felelek és megindulok a dojo felé.
|
Több időbe telt volna, míg helyrerázom magam, de Hidetoshi terelte a gondolataim. Kicsit megnyugodva emeltem el a kezem az arcomtól és pillantottam rá, miközben bólintottam egy aprót a kérdésére. Meg szeretném nézni azt az edzést… a férfi mellé léptem és úgy indultam el vele a dojo felé, de nem igazán tudtam, miként viselkedjek. Még nem nagyo tértem magamhoz a szavai okozta meglepettségtől.
- Meg… megnézem. Csak menjünk.
Szólaltam meg végül, amikor arról kezdett beszélni, mennyire a javamra vállna, ha vele tartanék, pedig már el is indultam vele. Ám ahogy elém lépett, inkább megálltam és úgy néztem fel rá. A szemeit kezdtem fürkészni, miközben végighallgattam a szavait. Elmerengtem, majd őszintén szólaltam meg.
- Már régóta kérni akartam, hogy felejtsd el a hivatalosságot velem szemben, ugyanis rettentően bosszant. Amikor hivatalosan beszélsz velem, egy szakadék van köztünk és én… nem akarom ezt. Valamiért… közel akarlak tudni magamhoz.
Talán túl sokat mondtam. Nem is talán, hanem biztos. Félrenéztem, majd vissza és nagyon halványan elmosolyodtam. Már visszavonni nem fogom a szavaim.
|
 Egy percig Hayato-t figyelem, de ahogy egyből el is fordítja arcát és kezét is odaemeli, csak egy halvány félmosoly jelenik meg arcomon. Tudom, hogy nem érti mit miért tettem eddig, miért nem voltam mellette, de azt akarom, hogy tudja, nem kötelességből teszem, amit érte teszek. Igen, ígéretet tettem, igen, megmentett engem és tartozom neki, de mindezek ellenére akarom, hogy a közelemben legyen, akarom őszinte mosolyát. Olyan törékenynek tűnik, nem akar senkinek sem gondot okozni, hamar megbánja ha bárkivel szemben is megemeli a hangját,hogy saját igazát védje, de nem kell megváltoznia. Akinek itt meg kell változnia az egyedül én vagyok, hogy képes legyek mellette állni és megvédeni Őt. Ki nem állom, ha kerül engem, keserűség és düh lepi el olyankor a fejem, mert egyszerűen nem teheti meg. Ha hű akarnék lenni régi önmagamhoz, most elküldeném az öreghez, vagy itthagynám sűrgős teendőimre hivatkozva, de a délelőtti szavai már rég vertek egy kis észt a fejembe.
- Szeretné megtekinteni az edzést?
A dojo felé indultam, jelezve, hogy én is oda tartok, így velemtarthana. A hadsereg a birtokon kívül állomásozik, csak a rangossabb vezérek vannak jelen, s ők maguk is itt szoktak gyakorolni, ezért kell edzéstervet készíteni, mivel a birtokot védő szamurájok, valamint a földesúr személyi testőrségének tagjai is előszeretettel gyakorolnak a dojo-ban. Persze a gyakorlásra máshol is lenne lehetőség, de a dojo használatának joga, amolyan rangbeli megkülönböztetés.
- Javára vállna, ahogyan a holnaptól kezdődő gyakorlás is. Ha még mindig ellenzi személyem, úgy kereshetek másik tanítót önnek Hayato-dono.
Félig fordultam csak a fiú felé, de talán a hivatalosság miatt, most megint távolinak éreztem. Sosem szerettem a hivatalosságot, beosztottjaimmal nem is beszéltem aképpen, sem Harada-val. Ismét csak Hayato elé léptem, aprón lejjebb is hajolva hozzá, s ahogy a szél feltámadt, meglibbenő tincsei arcomhoz értek, s újra megéreztem azt a finom illatot.
- Ám ha én fogom tanítani, le kell mondania arról, hogy ilyen tisztelettudóan beszéljek Önnel.
Elvégre nem lehet úgy tanítani valaki, hogy folyton az illendő szóbeli formaságokon és megszólításokon, közléseken agyalok.
|
 Minden egyes szavát úgy hallgatom végig, hogy a földet figyelem. Ha nem lenne teher a társaságom, akkor nem kerülne. Ezt miért nem érti meg ő is? Az meg, hogy őszinte vagyok… lehet. De miért hazudnék? Neki nem tudnék soha. Ahogy közelebb lép felém, kíváncsivá válok. Megérzem az államon a meleg kezét, így kénytelen vagyok felé fordítani az arcom, majd rápillantok félve. Mit akar? A szavaitól dobban egy nagyobbat a szívem, meglepődök. Eltűnt a hivatalosság a szavaiból és… ha tényleg úgy van, ahogyan mondja, akkor az tényleg nagyon boldoggá tesz. Nem veszem észre, de már a sírás határán vagyok. Lehet, túl érzékeny vagyok… nem is, inkább csak egy gyerek, akinek hiányzik a törődés, amit senkitől sem kap meg. Ahogy visszahúzza a kezét, a földre pillantok, majd a kezemet húzom az arcom elé. Rettenetesen hülyén érzem magam most, hogy mindjárt sírok Toshi előtt. Nem is tudok hirtelen mit mondani neki. Örülök, hogy kimondta ezeket a szavakat, még akkor is, ha esetleg hazugság.
|
Szavait hallgatva végig csak őt figyelem, bár ahogyan azt az éjelt megfogalmazza, kissé.. Elfordítom fejem, hogy nincs e a közelben valaki, majd úra Hayato-ra tekintek. Ez a fiú.. tudhattam volna, de akkor miért nem jöttem rá hamarabb? Talán mert elvakított a düh a nyílt visszautasítása miatt. Az egy dolog, hogy én kerülöm Őt, de neki nem lenne szabad ezt tennie. Most nem rohan el, de ahogy elfordítja rólam arcát tudom, hogy legszívesebben ezt tenné. Tudhattam volna, hogy visszautasítása mögött ez lappang, hogy nem akar másoknak gondot okozni, hisz olyan egyértelmű volt, mégis, miért nem jöttem rá akkor?! Megszoktam már, hogy Hayato mindig a nyomomban van, mindig leszólít, beszél velem, s őszintén mosolyog rám. Még mindig úgy gondolom, hogy jobb, ha nem engedem túl közel magamhoz, de be kell látnom, ha továbbra is eltolom, a fiú összeroppan, ahogy Harada is mondta. Azonban.. őszinte érzelemnyilvánítására nem tudom miképp reagálhatnék megfelelően.
- Nem kérem, hogy megértse viselkedésem, de arra igen, hogy tetteim ne kérdőjelezze meg. Az Ön társasága nem teher, épp ellenkezőleg, vakmerően őszinte szavaival elgondolkodtatásra késztet sok dolog iránt.
Közelebb léptem felé, s ha még mindig nem tekint rám, úgy álla alá nyúlva kényszerítem rá, hogy felém fordítsa arcát, mert azt akarom, hogy amit most mondok, azt ne felejtse el. Soha.
- Uralkodónak születtél, s az Apádnak tett ígéretem nélkül is téged szolgálnálak.
Hangom halk volt, de annál határozottabb,s mellőzött minden hivatalosságot. Elengedtem állát kiegyenesedve tekintve le rá. Ha ezek után sem kívánja az Én tanításomat, úgy kereshetek számára más megfelelő tanárt, de most hogy így végiggondolom, az egyetlen ember, akire rábíznám az Harada lenne. Hayato arcát figyelem, tekintetem letéved ajkaira, s ujjaim mivel állát érintettem, aprón megrezdülnek testem mellett, de elfordítom róla tekintetem. Vannak érzések, gondolatok, amelyekkel nem kell törődnünk.
|
Nem jártam túl messze, mikor lépteket hallottam. Azt hittem, Shinichi indult el, de meghallottam Toshi hangját. Megtorpantam, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom, amit mond. Nem szóltam semmit, a földet kezdtem bámulni. Ideges voltam, nem is kicsit. Hallgatni kezdtem a szavait. A közepe táján vettem rá magam, hogy megforduljak és ránézzek. Hidetoshi arcát kezdtem figyelni. Még, hogy nem érti… mit nem lehet ezen érteni? Igyekeztem nem megemelni a hangom, így ennek következtében halkabb is lettem, mint általában.
- Őszintén? De hisz már elmondtam… és a viselkedésed… ha folyton kerülsz engem és nem akarsz velem lenni, miért kényszerítselek rá, hogy taníts? Nem akarok gondot okozni neked. Tudom, hogy nem vagy rám egyáltalán kíváncsi. Csak azon az egy éjjelen kerültünk közelebb egymáshoz, de… semmi több. Nem kell aggódnod miattam, megleszek egyedül. Idáig is megvoltam és ne haragudj, amiért folyton a társaságod kerestem. Nem foglak zargatni.
Félrenéztem, de nem mozdultam. Nem akartam ismét faképnél hagyni, de a válaszát sem akartam hallani.
|
 Megkütközve hallgattam Hayato szavait, majd már csak magam elé néztem, ahogy el is rohant. Első felindulásomban az asztalra vágtam, majd öklöm arcomhoz emeltem, s ajkaim elé téve könyököltem az asztalra törökülésben ülve, másik kezem térdemen támasztva. Az eszem megáll ettől a kölyöktől. Egyszer az a baja, hogy nem vagyok mellette, most pedig ő maga küld el. Visszautasít? Nincs szüksége rá, hogy én tanítsam?! Lecsuktam szemeim, de egyből fel is álltam. Ma már ez a második alkalom, hogy ő szólít le és mégis faképnél hagy csak úgy. Ha azt hiszi tiszteletben tartom a rangját, nagyon téved, azt előbb ki kell érdemelni.
- Bocsáss meg, akadt egy kis elintézni valóm.
Mormogtam Harada-nak, de nem tekintettem rá, hanem egyből elindultam Hayato után, aki nem volt még olyan messze, hogy ne hallja emelt hangom, ahogy utána szólok.
- Nem fejeztem be a beszélgetést, Hayato-dono.
Most jobb lesz ha megáll és végighallgat, épp itt az ideje, hogy kiderüljön mit is akar valójában! Miért dühít ennyire a visszautasítása? Nem kellene ráerőszakolnom magam, de ha már egyszer voltam olyan kegyes és elfogadtam, hogy tanítom őt, két kézzel kellene kapnia az alkalmon! Vagy legalább megfelelő magyarázatot adnia, hogy miért utasít vissza. Ha megáll én is megtartom a két lépés távolságot, s pár másodperc várakozás után mikor még mindig nem fordul felém, egy ideg kezd rángani a homlokomon, de mély levegőt véve húzom ki magam.
- Nem bánom, ha őszintén elmondja véleményét illem és hivatalosság nélkül, de azt nem tűröm, hogy hátat fordítson mielőtt reagálhatnék szavaira. Elfogadtam Heihachi-dono felkérését, mert korábbi szavai elgondolkodásra késztettek, s kötelességem ellen cselekedve elvállaltam, hogy tanítom Önt, így megérdemlek némi indoklást visszautasítására.
Szavaim határozottan hasítottak végig a térben,s egyre csak azon gondolkodtam, mi járhat az előttem elló fiú fejében?! Miért menekül most hirtelen tőlem mikor eddig Ő volt az, aki társaságom kereste?
|
 Toshi mellett ácsorogtam és onnan néztem Hayato-donot. Persze hallottam, mit mond Hidetoshi, de már nem volt időm reagálni rá. Éreztem kettejük között a feszültséget, ami a levegőben vibrált. Szívem szerint tényleg távoztam volna, ahogyan Toshi kérte tőlem, de Hayato-dono mást kért. A földre pillantottam és úgy vártam, mi lesz a két mamlasz között. A fiú szavai megleptek, kíváncsian elnéztem felé, majd Toshira. Valamivel tényleg megbánthatta a fiút, ha már azt sem akarja, hogy tanítsa. Pedig szüksége van rá! Ezt el kellene fogadnia. Hayato-dono után néztem, majd a számat húztam. Nem jó ez így, nagyon nem. Egyszer az életben leülhetnének komolyan beszélgetni, nem pedig kerülni egymást… mert úgy tűnik, Hayato-dono is kezdi átvenni Toshi efféle stílusát. Sóhajtottam, a fejemet csóváltam.
|
 Meglepődtem, hogy Hidetoshit nem egyedül találtam. Egy pillanatra elhagyott minden bátorságom, de aztán a férfi megszólalt. Sietve Haradára pillantottam és a kezem felemelve jeleztem, hogy nem kell elmennie, de azért ki is mondtam ezt.
- Nem kell elmenned, gyors leszek...
Ezek után Toshira emeltem a tekintetem. Beljebb nem mentem, még csak körbe sem néztem a szobában.
- Csak azért jöttem, hogy visszautasítsalak. Nincs szükségem arra, hogy te taníts… nem akarok gondot okozni neked ezzel. Biztos lesz más, aki segít nekem.
Biccentettem és fordultam is meg, hogy távozzak. Csak közölni akartam a tényt, hogy ne aggódjon… és mihamarabb eltűnni a szeme elől, így el is indultam.
|
 Nem lep meg Harada véleménye, én is osztozom rajta és pontosan ez miatta aggódom a legjobban, mert nem tudom miként előzhetném ezt meg. Egyszer régen az a fiú segített rajtam, valahogy képesnek kell lennem viszonozni a magam módján. Mikor Harada az én véleményem kéri, lecsukom szemeim elővéve a kis fiókos szekrényből egy kis füzetet, melyben a személyi testőrség beosztásának heti menetrendje szerepel.
- Úgy vélem nekünk szamurájoknak is fel kell készülnünk és eldöntenünk kihez húz hűségünk.
Csak reménykedek benne, hogy sikerül elkerülnünk a háborút, amire igen kevés az esély. Hiszen Mishima-dono mindent megtett annak érdekében, hogy Hayatot elvágja a kormányzástól. Egyedül az alapvető oktatást kapta meg a fiú, azon kívül se harctechnikai se egyéb belpolitikai vagy akár a saját birtokán lévő gazdálkodásról nem tud semmit. Miután semmi választ, reagálást, újabb kérdést nem kaptam Harada-tól, feltekintettem az írásból meglepődve pillantva meg Hayato-t. Rég az öregnél kellene lennie, vagy már beszélt vele, s ezért van itt? Kíváncsian fordultam felé, bár nem tiszteltem meg azzal, hogy felállok jelenlétében. Kevés ember van, kit tisztelek, s úgy vélem sokkal több ember van, ki nem érdemli meg, s csupán mert rangban felettem áll, nem fogok hajbókolni előtte. Hayato-dono fiatal, ha ránézek úgy érzem inkább nekem kell vezetnem őt, mintsem fordítva, s ez így van jól.
- Harada, hagyj magunkra.
Tekintettem a férfira biccentve felé, majd Hayato-t figyeltem várva, hogy megkezdje a beszélgetést.
|
 Rövid, lényegretörő válasz, mint mindig. Vártam volna, hogy bővebben kifejti nekem a dolgokat, de hát nem tette. Ráadásul témát is terelt. Elgondolkodtam, majd előre néztem.
- A pletykákról… nem tudom. Mit kéne gondolnom? Hayato-dononak nehéz dolga lesz, ha betölti a 18. életévét, de erre már ő is rájött szerintem. Egyedül nem fogja bírni, össze fog roppanni a rá nehezedő teher alatt…
Legalábbis szerintem. A földet kezdtem bámulni, majd Toshira pillantottam.
- Miért, te mit gondolsz?
Tud valamit még, amit én nem? Ahogy körbenéztem, Hayato-donot is megpillantottam. Kíváncsi voltam, miért jött… talán Toshival akar beszélni? A szemem sarkából néztem megint Hidetoshira.
|
Az öregre néztem a szavait hallva. Ne kérdőjelezze meg, hogy mit akarok és mit nem.
- Csak azért vállalta el, mert az a kötelessége. De ha nem magától akar engem tanítani, velem lenni, akkor semmi érteleme… nem kérek belőle.
Néztem félre, de ahogy a papírtekercseket lerakja mellém, odapillantottam. Jó, majd talán átolvasgatom. Biccentettem is, majd elpillantottam felé, ahogy Toshiról kezdtett el beszélni. A szavai végére is bólintottam egy aprót. Akkor majd beszélek vele én. Nem nagy ügy. Csak… egyszerűen kimondom, hogy nem kell tanítani, mert meg tudom oldani egyedül is. Ennyi az egész. Mintha az olyan könnyű lenne, mi? Így sem tudom, hogy álljak elé ezek után. Az öreg után néztem, majd félre. Nem szóltam már semmit, csak magamhoz húztam a tekercseket és elkezdtem olvasgatni, tanulgatni is valamennyire. Kis idő után viszont feladtam, mert nem kötött le és Hidetoshi keresésére indultam.
|
 Hogy mi a baja? Na azt én is szeretném tudni. Lecsuktam szemeim egy percre és némán mentem tovább, amíg Harada mellém érve fel nem tette kérdéseit. Neki kéne a legjobban tudni, hogy a bűntudatnak nem mondhatod azt, hogy köszönöm, mostmár elég volt, távozhatsz. Hayato felé az érzéseim bonyolultabbak, mint az égen kirajzolodó csillagképek összessége.
- Kardforgatásra fogom tanítani.
Közöltem Harada kérdésére, hogy nem kellene e több időt a fiúval töltenem. Kezdetnek ennyi is elég lesz, s belátom, valóban ideje lenne bizonyos dolgokkal kapcsolatban megismernem nézeteit. Például, hogy Ő maga mit szeretne tenni nagykorúvá válása után, vagy éppen.. szüksége lesz e szolgálatomra. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy visszautasítaná fogadalmam, de most sem zavar különösebben ez az eshetőség, én továbbra is mellette fogok maradni, ígéretemhez hűen. Szobámba belépve egyből a sarokban álló alacsony asztalhoz térdeltem az előtte lévő párnára. Az egyetlen nagy szekrényben, ami a szobában volt helyezték el nappalra a fuutont, s mellette másik rekeszben voltak ruháim, ezen kívül csak az asztalom és mellette egy kisebb fiókos szekrény volt még a szobában, nem is volt szükségem másra. Ültömben Harada felé tekintettem.
- Mit gondolsz a birtokon terjengő pletykákról?
|
 - No fiam, nem akarod, hogy tanítson, de azért érdeklődsz utána? Elég a badarságokból, örülj fiam, hogy elvállalta, hogy tanít téged, becsüld ám meg jól azt a tudást, amit nála fogsz szerezni. Hasznodra válhat még a kardforgatás tudománya, bár jómagam nem értek egyet az erőszakkal, sajnos mégis akad, hogy az emberek csakis ezt a megoldást látják vitájuk, problémájuk megoldására, de ne aggódj fiam, hoztam papirosokat, melyekből sokat tanulhatsz a régmúlt nagy szónokaitól! Fogadd meg tanácsom és előbb mindig eszeddel és szavaiddal próbáld meg legyőzni ellenségeid.
Ismét csak annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy észre se vettem mennyire is elkalandoztam, s bár tudom, hogy az úrfi leginkább Hidetoshi-dono-ról szóló mondataimra lenne kíváncsi, nem vagyok az a fajta, aki pletykálkodik. Az az asszonyok kiváltsága, de azért hébe-hóba az én nyelvem is megered, nem tagadom. Hayato-dono-ra tekintettem, aki még mindig a fuutonon ült. Elnéző mosollyal tekintettem rá és beljebb lépve felé nyújtottam a tekercseket, de végül inkább a fuuton mellé tettem őket.
- Olvasgasd és tanulmányozd szabad idődben, nem foglak számon kérni belőle, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell foglalkoznod a szónoklattannal. Az ember legélesebb fegyvere a nyelve, hogy miként forgatja a szavakat, melyek ha jól használják vágnak, mint egy éles penge.
A fiatal fiút néztem, kezeim hátam mögött fogva össze, kisé előre görnyedve állva magamban hümmögve elgondolkodva.
- Hidetoshi-dononak sosem volt tanítványa, s az hogy téged tanít, mindkettőtöknek tanulságos lesz. Nem vagy már kisgyerek, aki megteheti, hogy a szobájában duzzogjon, Hayato. Ám ha mégis úgy döntesz, hogy mást szeretnél tanárodnak, úgy azt magadnak kell közölnöd Hidetoshi-dono-val.
Szavaim melyekkel magára hagytam komolyságtól és árnyalatnyi gondterheltségtől voltak súlyosak. Behúztam magam után a vászon ajtót, s komótosan elindultam a könyvtárba, aprón fejemet csóválva. Csakis ez a két mamlasz nem látja, hogy igazából mennyire szükségük is van egymásra.
- Remélem egyiküknek hamar benő a feje lágya, mielőtt még késő lenne.
|
 Nem rezzentem össze Toshi szavaitól, inkább visszafogottan mosolyogni kezdtem.
- Elég rád nézni… na meg, látom, amit látok. Mi a baja Hayato-dononak most?
Kíváncsiság. Igazából tudtam, hogy idegesítem Toshit, de mégis tudni akartam mindenről. A szavaira biccentettem és felzárkóztam mellé. Egy ideig csendben lépkedtem mellette, majd előrepillantottam egy halvány mosollyal.
- Nem gondolod, hogy ideje lenne több időt töltened vele? Nem kellene már magadat büntetned. Ő is megmondta, nem?
Azt, hogy nem az ő hibája. De még ha nem is mondta ki Toshi, tudtam, hogy továbbra is magát hibáztatja mindenért. Szerettem volna átvenni ennek a tehernek legalább a felét tőle, de sosem tudtam. Úgy éreztem, Toshi egyedül akarja végigcsinálni, pedig pontosan tudta, hogy itt vagyok neki én is és számíthat rám… a barátja vagyok. Nem győzöm hangsúlyozni. Néha az is megfordult a fejemben, hogy félreérti a közvetlen viselkedésem és szeretetem az irányába. Pedig nem gondoltam rá romantikus értelemben. Én a lányokat kedvelem és remélem, hogy egyszer majd lesz egy lány, aki szeret és akit szerethetek. De ez távolinak tűnt. Na meg, ha lenne is egy lány az életemben… nem, igazából nem lenne jó. Ha meghalok a harctéren, egyedül maradna és nem akarok neki fájdalmat okozni. Kicsit elkalandoztam, de hamar visszatértem a valóságba és Toshira pillantottam, várva a válaszát.
|
Az ágyon feküdtem, már félálomban voltam, mikor hallottam a kintről beszűrődő hangokat. Eh? Csak nem Heihachi? Nem telt bele két pillanat, megpillantottam. A számat húztam a szavaira, de sietve felültem és úgy néztem rá. A kérdése viszont váratlanul ért. Miről beszél? Hidetoshival nekem mit kéne csinálnom? Edzeni?
- Tessék? Miért kellene nekem Vele edzenem és minek?
Ráncoltam a homlokom, majd félrefordítottam a fejem. Kis mérlegelés, agyalás után szólaltam meg ismét.
- Nem akarom, hogy ő tanítson.
Más igen, de ne ő. Úgyis kerül, nem akar mellettem lenni, akkor miért?
- Biztos csak gondot okoznék neki azzal, ha velem kellene lennie… nem akarok a terhére lenni.
Mondtam ki hangosan is a gondolataimat, de azért egy fokkal halkabban. Amúgy is, az összekapásuk után nem akartam Hidetoshi szeme elé kerülni. Hisz azok után, amiket a fejéhez vágtam, valószínűleg ki is osztott volna, attól függetlenül, hogy én vagyok a rangosabb személy. Tiszteletlen voltam. A saját érzéseimet meg kéne tartanom magamnak… tudom. Csak olyan nehéz. Kicsit merengtem, majd az öregre sandítottam.
- Mondja… mennyire ismeri Hidetoshit? Tudna nekem… mesélni róla?
Tudni akartam mindent arról a férfiról. Apám ugyan sokat mesélt róla, de az rég volt és mivel tudtam, hogy Toshi magától úgysem mesélne, még ha kérdezném, akkor sem, így gondoltam, az öreg tudna még nekem segíteni…
|
- Ej-ej, ezek a mai fiatalok.
Fejcsóválva tekintettem a kilépő szamuráj után, majd visszafordultam tekercseim felé, s féltő gonddal simítottam végig a pergameneken, hogy aztán gondosan visszatekerhessem őket.
- Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez.
Sóhajtottam fáradtan, karjaimmal megtámaszkodva az asztal szélében kezdtem neki, hogy felálljak a kényelmes székből, ahol napjaim nagy részét tölteni szoktam. Mij’ irigyelendő is a fiatalság, a testi erőnlét, de Isten igazságos. A fiatalok gyorsak, erősek, mi idősek pedig kopaszok, ám de bölcsek. Már aki. Sajnálatos módon egyesek közülünk nem csak a hajukat, de úgy látszik a maradék józan eszüket is kezdik elveszíteni, mint az az ostoba Shimei. A fejébe vette, hogy jobb lenne a népnek, ha Hayato-dono lenne a földesúr, de akinek van egy csöpp kis esze, az tudja, hogy Shimei, az a vén bolond, mindig is a saját hasznát kereste.
- Hjaj. Annyi megélt év után csak nem lehet az embernek nyugodalma. A jó Isten is megáldott engem egy lusta tanítvánnyal. Pedig mennyire okos egy fiú, akárcsak az apja! Ha kicsit jobban érdekelné a világ és annak dolgai, mennyire eszes vezető lehetne. Hjaj-jaj, szegény derekam.
Végre sikerült felállnom, s megpihenvén támaszkodtam meg az asztal sarkában, szép lassan véve magamhoz a feltekert papiruszokat, hogy hónom alá fogva indulhassak el az úrfi szobája felé. Jót tesz egy kis séta, csakhogy az én koromban már ezt előre be kell tervezni, mert nem olyan egyszerű ám felállni és nem is olyan fájdalommentes. Ám szerencsére se botra, se semmilyen segédeszközre nem volt szükségem a járáshoz, az még ment, mint hajdanán, igaz lassabban, de haladtam, s olyan fél óra múltán el is értem Hayato-dono lakrészéhez, ahol szolgálók csak elvétve fordultak meg.
- Ejnye fiam, ha így ellustálkodod a tanulást, hogy fogod bírni az edzést Hidetoshi-dono-val?
Elhúztam Hayato-dono szobájának vászon ajtaját, hogy betekinthessek, de beljebb nem léptem.
|
 Merengésemből Harada érkezése térített észhez, s mondandójára összehúztam szemeim. Az a kölök.. ki tudja mi jár a fejében, hogy a szobájába menekült.
- Miért kell egyből azt feltételezni, hogy összevesztünk?
Sóhajtottam mogorván Harada mellé lépve tekintve fel az égre. Kellemes tavaszi idő volt, jólesően fújdogált a szél, mégsem tudtam élvezni a természetet. Oldalra pillantottam szemeimmel a mellettem álló férfira, aki már az én szememben is kivívta azt, hogy barátomnak nevezzem. Közvetlen természete fiatal korunk óta nem változott, s ő az egyetlen akivel szemben eszembe se jut hivatalos beszédstílust megütni. Ő az egyetlen olyan ember mellettem, aki a nehéz évek alatt végig kiállt értem, mellettem, holott eléggé elutasító voltam vele szemben, de ő hajthatatlan mondogatta, hogy barátjának tekint, s mint olyat, nem fogja cserben hagyni. Az idők múlásával pedig kiérdemelte, hogy elhagyjam beszédemből a távolságtartó hivatalosságot vele szemben. Igaz, hogy képes volt elég gyakran kihozni a sodromból, de sosem voltam hosszan haragtartó, s ő sem vette túl komolyan mérgelődésemet.
- Ha mondani akarsz valamit, akkor azt útközben is megteheted.
Elindultam szállásom felé, mi a főháztól nem messze, a keleti szárny közelében helyeszkedett el. A nap már bőven elhagyta tetőpontját az égen, s nekem még rengeteg írásbeli feladatomat kell elvégeznem.
|
Az előbbi jelenet láttán elgondolkodtam. Min veszhettek össze azok ketten? Nem mintha közöm lett volna hozzá, de a kíváncsiságom mindig nagyobb volt. Érdekelt, hogy mi a helyzet Hidetoshival, elvégre régóta a barátomnak tudhattam. Azt is meg merném kockáztatni, hogy velem jött ki a legjobban. Hayato-dono után pillantottam, majd egy apró sóhajjal a fejemet ráztam meg. Tehát nem megy az öreghez, ahogy azt máskor teszi. Viszont Toshi bizonyára igen.
Elmentem én is az öreghez, de csak az épülethez. Nem mentem be, megvártam, amíg Toshi kilép. Amint megpillantottam, odaintettem neki.
- Hidetoshi! Mi történt? Az imént láttam Hayato-donot, hogy a szobájába megy, nem pedig az öreg mesterhez. Összeveszett veled?
Nem igazán tudtam másra gondolni és amúgy is, azt hiszem, túl szókimondó voltam. De bíztam benne, hogy Toshi nem veszi tolakodásnak a kérdésem. Tudtam, láttam, hogy kerüli azt a fiút, pedig, az én véleményem szerint… nem kellett volna. Se magát büntetnie, se Hayato-donot. A fiú számított Toshira, ezért sosem értettem a távolságtartását vele szemben.
|
[252-233] [232-213] [212-193] [192-173] [172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Képre vár:
Frissítés