|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[252-233] [232-213] [212-193] [192-173] [172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
 Az asztalok után néztem, majd vissza rá. Érdekes... tudtam, hogy amit érzek, amit tettünk, az nem épp... normális. De nem tudtam, nem akartam vele foglalkozni. Toshi mindig itt volt nekem és bár sokáig csak a távolból vigyázott rám... már látom, érzem, hogy szeret. Jó lenne majd ezt egyszer az ő szájából hallani. Félrepillantottam, majd felálltam vele és utána lépkedtem.
- Toshi...?
Ejtettem ki halkan a nevét a számon, de hamar rájöttem, hogy nem akar elmenni, csak bezárja az ajtót, hogy senki se zavarjon minket. ...Talán jobb is. Ha Mishima megtudná, mi folyik jelenleg a szobámban, talán halott ember lennék. Vagy... ami még rosszabb, Toshival tenne valamit. Felemeltem a fejem, ahogyan az államra simította a kezét és a kérdés hallatán halványan elmosolyodtam.
- Előtte... mondd ki, amit érzel...
Azért ebben a válaszban benne volt az is, hogy igen, szeretném, de előtte hallani akarom, mit érez irántam. Közelebb léptem hozzá, szinte hozzábújtam.
|
 Akármennyire dübörgött a vér a fejemben és egyéb testrészemben lentebb, mégis a tőlem telhető leggyengédebben becézgettem ajkait, egészen addig, amíg meg nem éreztem piciny ujjait mellkasomon, amik határozottan szorítottak, nem is, inkább, markoltak meg. A csók közben felpattantak szemeim és úgy figyeltem a karjaiban lévő fiút, nem törődve a köztünk kévő kis asztalokkal toltam félre mindent szabad kezemmel, hogy teljesen átölelhessem. Az íze mámorító volt, ahogy a nyelve az enyémhez ért, nem bírtam megállni, hogy ne markoljam meg szabad kezemmel derekát, de a levegőhiány miatt elváltak ajkaink, pedig.. nem hagytam volna abba. Nem, vesszek meg, ha ezek után akár csak egyszer is futni hagyom! Arra számítottam, hogy tekintete zavart lesz, hogy rádöbben mit tett és ellök magától. Csak erre a pillanatra vártam, hogy végül feleszmél és behúz egyet. Ehelyett karjait körém fonta, én pedig.. bambán bámultam le rá, fürkésző kis szemeibe. A fejem csak zsongott, de üres volt, mert ez a szempár és ezek a kezek nem engedtek gondolkodni. Teljesen lekötöttek és nem törődve a következményekkel álltam fel magammal húzva őt. Egy percre sem akartam elengedni, de a napfény olyan vakítóan csillant meg tincsein, hogy belémvillanjon; a pagoda ajtók tárva nyitva vannak. Hátraléptem, de nem vettem le róla izzó tekintetem, csak fél kézzel nyúltam ki hátam mögé, hogy berántsam az vékony ajtószerűséget, s mikor az csattanva húzódott el, szinte egy elégedett félmosoly ült ki ajkaimra. Már az enyém. Lehajoltam hozzá megemelve állánál fogva arcát és egyszerűen csak gyönyörködtem benne ujjaimmal végigsimítva ajkain is.
- Újra megfoglak csókolni. Akarod, Hayato?
Tőle akartam ezúttal hallani, hogy édes hangján kérlel, de türelmesen vártam, pedig testem pattanásig feszült az izgalomtól. Tincseit markoltam továbbra is, de arcát simogató ujjaim halványan remegtek a visszafolytott vágytól.
|
Összerezzentem, amikor levágta a tálat, vissza a helyére. Majdnem elejtettem a pálcikát is, de végül sikeresen megtartottam. Kíváncsian néztem a férfira, aztán sietve leraktam én is a kezemből a tálat, meg a pálcikát. Tűrtem, hogy a hajammal babráljon, közben az arcát figyeltem, a vonásait...
- K-köszönöm...
Szólaltam meg rekedtes hangon, habár még nem volt kész a hajammal. Félrepillantottam merengve, de a nevem hallatán visszanéztem rá kíváncsian. Vajon mit akar most? Mi jár a fejében? Mindent tudni akartam. Hogyan törhetném meg azt a nagy távolságot kettőnk közt? ...Ám ahogy erre gondoltam, Toshi közelebb vont magához és ajkaimon megéreztem újra az övéit. Lehunyt szemekkel próbáltam viszonozni a férfi csókját... vajon szeret engem? Ez a kérdés visszhangzott a fejemben. Nem toltam el magamtól, sőt. Néhány pillanat múltán a kezeim Toshi mellkasára tévedtek, megmarkoltam ott az anyagot, így húztam még egy kicsit közelebb, jelezve, hogy el ne merjen tőlem távolodni. Azt hiszem, ez mindenféle értelemben igaz volt.
A csók végeztével felnéztem rá, de nem tudtam, mit mondhatnék. A ruháját még mindig markoltam... aztán lassan köré fontam a karjaim és átöleltem, végig a szemeit fürkészve.
|
 Valahogy sejtettem, mennyire nem lesz kedvére való ez a beszéd téma, de én magam sem voltam a szavak nagy embere, másrészt jelenleg ez volt az, ami érdekelt, de mikor jó étvágyat kívánt, biccentettem felé. Kezembe vettem az evőpálcikákat és egy tál rizst, de azzal a lendülettel roppantottam is össze a díszes pálcikákat és levágva a tálat köszörültem meg torkomat.
- Majd én.
Szemben foglaltunk helyet egymással, így csak kicsit emelkedtem meg térdeimre, hogy elérjem a földön fekvő szalagot, amit aztán így, szemből kötöttem vissza Hayato hajába. A szám és a testem előbb járt el, mint az eszem, de eltökéltem magam, szeretem őt, nem csak a testét, a közelében akarok lenni, de nem úgy, hogy távolról imádom. Ráérősen babráltam tincseivel, sosem kötöttem még fel senkinek a haját így, de a döntő szerepet az játszotta lassúságomban, hogy.. olyan közel volt az arca enyémhez. Az az ártatlan tekintet, annyira.. annyi mindent tehetnék vele, vajon hagyná? Élvezné?
- Hayato..
Fel akartam tenni neki a kérdéseim, a torkom mégis kiszáradt, szemeim pedig nem tudtam levenni ajkairól. "Ha megcsókolom, kiderül." - gondoltam sötéten, és ujjaim mik tincseivel foglalkoztak, most enyhén ökölbe szorultak, így húztam közelebb magamhoz. A vérem a fülemben lüktetett, mégsem hallottam semmi mást légvételein kívül, amiket ajkaimmal folytottam belé, mikor megcsókoltam őt. Abban a pillanatban, ahogy megízleltem édes ajkait, egy elkínzott nyögés szakadt fel belőlem és még mohóbban szorítottam magamhoz nyelvemmel kényeztetve őt.
|
Az ajtó nyílására felkaptam a fejem és a tekintetem összeakadt az Övével. Bele is merültem, majd nyeltem egy nagyobbat, végül felültem és úgy néztem félre, amíg a szolgálók behordták az ebédünket. A nevem hallatán néztem csak vissza és végigmértem őt. A kérdésére mély levegőt vettem.
- Miért jössz mindig ezzel? Nem beszélhetnénk valami másról?
Idegesített a téma. Nem akartam most erről beszélni, hisz a fejem Ő vele volt tele. Nem mással. Kicsit elhúztam a szám, majd magamhoz vettem egy tál ételt.
- Jó étvágyat, Toshi...
Jegyeztem meg, mielőtt elkezdtem volna enni. A földet figyeltem, nem mertem ránézni. Viszont a hajamba kötött szalag megadta magát és hirtelen a vállamra omlott a hajam. Én magam is meglepődtem. Ártatlan tekintettel néztem Toshira, majd félre.
- A szalag... uhm... mindegy most már...
Nem akartam azzal vacakolni, hogy újra felkötöm a hajam, hisz annyira nem zavart...
|
 Amíg az ebédet elküldettem Hayato szobájába vettem egy gyors fürdőt, hogy lehűtsem magam. Muszáj volt felkészülnöm mindenre. Nagyon remélem, hogy összefogta a haját, mert ha nem, esküszöm én magam kötöm össze újra neki, mielőtt tincsei közé túrva rántom magamhoz.. Hevesen ráztam meg fejem, hogy kiűzzem belőle a képeket, miközben magamra rángattam egy yukatát. Nem lehetek ennyire kanos, hogy ne tudjak uralkodni magamon. Katanám övemen fűztem át, hogy megtartsa oldalamon és úgy indultam meg Hayato szobája felé. Azért választottam ezt, mert ha az én szobámban lennénk kettesben, még nagyobb lett volna a kísértés, hogy a saját agyámra nyomjam és leteperjem. De így, remélhetőleg nem lesz olyan nagy, hogy nem az én területemen vagyunk úgymond. Gyors léptekkel haladtam, még ha hozzám is akartak volna szólni az emberek, akkor sem álltam volna meg. Elég rendhagyó, hogy az örökös a családja helyett az egyik parancsnokkal étkezzen, de ráfoghatjuk arra is, hogy ilyenkor is csak tanítom Hayato-t, mégha Mishima-dono meg is tiltotta, hogy hadászati dolgokba és stratégiákba beavassuk a fiút. Miután láttam hogyan bánik Hayato a karddal, megértettem Mishima-dono tiltását. Fél attól, hogy Hayato ellene fordul egy napon, mert igenis lenne rá esélye, hogy legyőzze őt. Pont olyan tehetséges, mint az édesapja Aguri-dono, és talán a nép nagy része is őt követné, ha Hayato felszólalna az ellen, hogy Mishima-dono fia legyen majd az uralkodó ő helyette. Na és itt van még ez a kényszerházasság dolog is.
- Hayato, mond..
Kezdtem nagy hévvel nyitva be elhúzva a padoga ajtót, de a szavak is a torkomra forrtak, amint megpillantottam a futonon feküdve. Nagyot nyelve szorítottam meg azt, ami kezem ügyébe került és szerintem lehetett is hallani, ahogy mély levegőt vettem. Az ajtót nyitva hagytam, hogy a friss levegő és a napsütés beáramolhasson, de mielőtt beléptem volna a szobába csak félreálltam, hogy a szolgálók le tudják tenni a kis asztalokon feltállalt ebédet a tatamira. Izzó tekintettel figyeltem őket összeszorítva ajkaim, mellkasomon fonva keresztbe karjaim türelmetlen, míg végre magunkra nem hagytak.
- Hayato.
Kezdtem bele újra, mikor végre kettesben voltunk és belépve a szobába húztam ki a kardom övemből, hogy mikor leülök a tatamira fegyverem magam mellé fektethessem, de sötéten izzó szemeim most csakis őt figyelték.
- Mond, biztos ezt az utat választod, amit kijelöltek neked?
Sejtettem, hogy nem ilyen dolgokról akar beszélgetni, de tudnom kellett. Ha egy csepp kételyt is látok benne a sorsa iránt, akkor.. majd én kezembe veszem a dolgokat. Megvédem őt és neki a kisujját sem kell majd mozdítania. Megszabadítom a láncoktól, de.. önös érdekből. Hogy aztán a saját láncaim tehessem rá és csak az enyém legyen.
|
- Ez nem igaz. Én... egyáltalán nem értek ehhez az egészhet. Tényleg neked köszönhetek mindent.
Makacskodtam és nem tágítottam a véleményem mellől. Toshi nélkül én sehol sem lennék és ez nem csak a mostani órára vonatkozik, hanem... amúgy is. Ha ő nem lenne, teljesen egyedül lennék és valószínűleg nem is bírnám ki ép idegszálakkal azt, ami körülöttem zajlik. A földre néztem, majd vissza. A kérdésére elgondolkodtam, majd kis idő után rávágtam:
- Mondjuk nálad. Vagy a szobámban. Rád bízom, Toshi.
Tettem hozzá egy sunyibb mosollyal. Épp ezért lepett meg a dühösebb válasza. Eh? Mit duzzog, mint egy 5 éves? Nem mondtam semmi rosszat. Nagyokat pislogva néztem magam elé, majd a távolodó alakja után. Hát... rendben. Majd megkérdezem tőle, mit csináltam, amiért ennyire dühös.
Később már a szobámban voltam, ott várakoztam. Igazából nem tudtam, Toshi végül hova szervezi az ebédünket, így reménykedtem benne, hogy majd felkeres. Az ágyon ültem, újra összefogtam a hajam és át is öltöztem. El-elnéztem az ajtónak vélt valami felé, majd eldőltem az ágyon és a plafont kezdtem figyelni. Hm. Vajon örült neki, hogy vele akarok ebédelni? Vagy pont ezért lett dühös?
|
Sok ember hízelgett már nekem, de az Ő dícsérete meghökkentett, talán mert igazán még semmit nem tanítottam neki, mindenre ösztönösen érzett rá, vagy még gyermekkorából ragadt meg benne ilyen jól, mikor Aguri-dono játszadozott vele. Nem érdekelt különösebben, ha nem vagyok méltó a dícsérő szavakra, de nála nem hagyhattam ezt szó nélkül.
- Még nem tanítottam semmit. Az alapokra magadtól éreztél rá.
Mosolya, mint mindig, most is teljesen ellágyított. Karjaim testem mellett lógtak és csak mint egy rabszolga, ki mestere utasításait várja, úgy bámultam le rá némán bólintva kérdésére. Az, hogy velem akar ebédelni, teljesen.. érthetetlen volt számomra. Viszont az ezernyi kérdés mellett, az öröm és a büszkeség feszítette mellkasomat, hogy engem választott. Kihúztam magam eltávolodva a faltól, de ezáltal közelebb is lépve hozzá.
- Hol szeretnél ebédelni, Hayato?
Arcát figyeltem, szemeit, válaszok után kutatva, hogy vajon mire gondolhat, neki sem volt ellenére, sőt talán kedvére való volt az a csók? Vagy tényleg nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget? Viszont képtelen voltam megtalálni rá a válaszokat, mert inkább csak.. gyönyörködtem benne. Ahogy feltekint rám, karjaim erővel fogtam vissza, hogy ne öleljem át és húzzam magamhoz. Talán, ha szép lassan közelednék felé, az enyém lehetne? Pontosan ezek azok a hamis remények, melyeket távolról el akartam kerülni. Megfeszítettem egész testem és elléptem tőle kisé dühösebben szólalva meg, ha válaszolt előbbi kérdésemre.
- Akkor intézkedem is.
Rendkívüli düh támadt bennem önmagammal szemben, hiszen nekem kellene a legjobban tudnom, milyen nehéz élete van Hayato-nak és a közeledésemmel mennyire veszélybe sodornám őt, hiszen ő egy nemes uralkodó egyetlen örököse. Sosem lehetne csak az enyém. Ökölbe szorított kezekkel siettem a konyhába, hogy tájékoztassam a szolgálókat Hayato döntéséről, valamint, hogy szóljanak Reiko-samanak, hogy Hayato ma nem étkezik velük. Jelenleg úgy éreztem magam, mint egy éhes farkas, akinek éppen az lenne a feladata, hogy egy ártatlan báránykára vigyázzon, mégsem akartam lemondani a közös ebédről, elvégre.. sosem étkeztem még vele.
|
 Nem nagyon értettem ezt a reakciót tőle, de végül nem firtattam. Úgy éreztem, neki is van mit helyre tennie magában és nekem is, mielőtt visszatérünk erre a témára. Mert... tényleg. Miért nem toltam el? Miért élveztem? Mintha évek óta erre vágytam volna. Fogtam a kardot és folytattam a gyakorlást, de néha, a szemem sarkából rátekintettem, végigfuttattam rajta a tekintetem. Ha pedig rám nézett épp, akkor egy halvány mosolyt is küldtem felé. Csak úgy.
Aztán közölte, hogy mára ennyi, így egy nagyobb szusszanással befejeztem. A falhoz lépkedtem és le is raktam a kardot. Kicsit megráztam a fejem, helyreigazítva a hajam valamennyire, ami persze a nagy edzés közepette szétjött. Gondoltam egyet, majd a kezemmel kihúztam a hajamból azt a "szalagot" (mi volt ez akkor? xD Hajgumi féleség...), ami összefogta a tincseim. Eszembe jutott, hogy az édesanyámmal és öcsémmel kellene ebédelnem. Éhes voltam, nem arról van szó, de... nem volt kedvem jelenleg velük lenni. Toshi hangjára eszméltem fel a gondolataimból, így ránéztem.
- Hm? Köszönöm... vagyis... igazából mindent Te tanítasz nekem, Toshi. Jó mester vagy.
Feltűnt, hogy mennyire néz, így lassan közelebb léptem hozzá, kissé felemelve a fejem, hogy még rendesen rá tudjak nézni. Az ajkaira tévedt a tekintetem, majd vissza a szemeire és rámosolyogtam.
- Nem ebédelnénk ma együtt, Hidetoshi?
Aranyos arckifejezés, majd oldalra billentettem a fejem. Reménykedtem benne, hogy nem utasít el.
|
 Kérdőn felvont szemöldökkel figyeltem őt, hiszen.. nem erre számítottam tőle. Nem mintha lett volna időm és eszem bármire is számítani, de azért mégis csak. Ezek szerint.. nem taszította az előbbi? Képtelen voltam arcáról olvasni, mert egyáltalán nem értettem őt jelenleg. A szemei úgy csillogtak, mint mikor boldogan mosolyog fel rám, most arca mégis komoly volt, ahogy felvette a gyakorló kardot és elém lépett. Nem várt módon annyira összezavart Hayato reakciója, hogy a vad vágyak helyébe megannyi gondolat és kérdés tolult.. reménnyel? Megráztam fejem aprón és elfordulva tőle sétáltam a falhoz visszatéva a saját fa kardomat a helyére.
- A fegyelmezésnek rengeteg eszköze lehet. Itt nem tűröm a visszabeszélést, ellenszegülést. Ha azt mondom nem állsz készen az igazi kardra, akkor elhallgatsz és teszed, amit mondok.
Akármilyen kemény is volt a hangom, háttal álltam neki végig úgy téve, mintha a dojo-ban elhelyezett kardokat mérném végig a sarokban álló gyakorló bábúkkal együtt. Pedig egyszerűen csak nem akartam ránézni. Nem akartam hamis reményeket, mással jelenleg mégsem tudtam megmagyarázni, hogy Hayato miért nem lett dühös az előbbi miatt. Az pedig, hogy élvezte volna, kizárt volt. Ő egyszerűen nem olyan, mint én. Ráadásul menyasszonya van. Nem mintha ez engem annyira zavart volna az ilyen dolgokban, de mivel Hayato-nak nem csak a testét kívántam, ezzel csak egy újabb gond szakadt a nyakamba. Nem kellenek még a hamis remények is. Tekintetem mégis visszatért a fiúhoz, ahogy a falnak dőlve figyeltem végig gyakorlását. Nem sokszor kellett közbeszólnom, szinte az összes alapmozdulatot ismerte már és olyan természeteséggel mozgott karddal a kezében, hogy.. teljesen legyűgözötten figyeltem őt. Kívántam. Veszettül. Nem csak farkam állt fájdalmasan mereven, de szívem is olyan furcsán erőseket vert mellkasomban. Úgy éreztem megveszek, ha nem érhetek újra hozzá, ha újból csak távolról figyelhetem, míg ő egy nővel éli le az életét. Éreztem még ízét, ajkaim égtek az övéi után. Nem tudok már lemondani róla. Ha az a nő holnap valóban megérkezik, azt is megfogja bánni, hogy megszületett. A dühtől ökölbe záródtak ujjaim, de gondolatban az a kép játszódott le szemeim előtt, ahogyan folytattam volna azt a csókot. Nyakára hajoltam volna, tincseit megmarkolva húzva hátra fejét, hogy rátehessem nyomait, foltjaimat rajtahagyva birtkoljam őt. Vajon, ha ismerné gondolataimat, akkor is olyan csillogó szemekkel tekintene fel rám, közeledve felém?
- Mára ennyi, Hayato.
Dél körül járhatott az idő és a kemény két órás edzés sem izzasztotta meg annyira, mint vártam volna. Éppen csak kapkodta a levegőt, nem zihált és nem látszott rajta, hogy túlságosan elfáradt volna. Törékenyebbnek képzeltem, de.. felizgat a gondolat, hogy mégsem egy porcelán baba, aki összetörne a karjaimban. Ellöktem magam a faltól kiegyenesedve, de nem akartam még itthagyni, ám Hayato általában az édesanyjával és testvéreivel étkezik.
- Jól bánsz a karddal.
Szólaltam meg, de kisé ostobán éreztem magam, hogy a nyílvánvalót kijelentve próbáltam húzni az időt, csakhogy a közelében maradhassak. Tudtam mennyire hülyén viselkedek ezzel, de már nem tudtam tovább tagadni magam előtt az érzéseimet, és nem akartam többet távolabb lenni tőle, mint kellene. Pedig rám fért volna egy jeges zuhany, határozottan. Képtelen voltam levenni a tekintetem róla és az a rövid csók csak még inkább felkorbácsolta érzéseimet apró bepillantást engedve abba, amit eddig megtagadtam magamtól. Mennyire édesek is voltak az ajkai, az íze.. és én annyi ideig lemondtam erről. Most viszont, hogy megkóstoltam őt, már másra sem tudok gondolni, mint hogy újra szembeszálljon velem és megbüntethessem érte.
|
 Nem számítottam rá, hogy végül kapok egy esélyt. Megszerezhetem a kardom! Ez a gondolat valamelyest feltüzelt, így két kézbe fogtam a fakardot. Határozottan közölni akartam vele, hogy bármikor és bármiben legyőzöm, de azért tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ő mióta is szamuráj. Ezzel pedig nemigen versenyezhetek, legalábbis egyelőre.
Készültem volna lecsapni a kardommal, de az kirepült a kezemből, amin eléggé meglepődtem. De nem volt időm ezen gondolkodni, mert hirtelen felgyorsultak az események. Arra eszméltem fel, hogy Toshi arca egyre közelebb jön hozzám, majd az ajkait éreztem az enyémen. Valamiért nem taszított a gondolat, így lehunytam a szemem és hagytam, vártam, hogy azt tegyen, amit szeretne. Ezek szerint Toshi szeret engem? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, aztán kezeimet a mellkasára csúsztattam, de nem akartam eltolni. Ő maga lépett el tőlem, mikor rájött, nem biztos, hogy jót tett. A férfi után pillantottam kissé kábán. A kérdésre összehúztam a szemem.
- Biztos ez a legmegfelelőbb kérdés az előbbi jelenet után?
Biccentettem oldalra a fejem. Az arcom komoly volt, de a szemeim mosolyogtak, csillogtak.
- Toshi, te...?
Nem mertem megkérdezni tőle. Ellépkedtem a fa kardomért, megfogtam, majd visszafordultam felé egy sóhajjal.
- Miért kaptam az előbbit?
Mutattam az ajkaimra tétován, miközben odalépkedtem hozzá, közvetlenül elé, így nézve fel rá.
|
 De tudtam, hogy semmit sem tehetek. Hiába tisztázom magamban az érzéseim, ugyan ott vagyok, mint előtte. A kezeim megkötve, a lábaim nem mozdulnak. Mert nem tehetem. Minden, amit most adhatok neki, az az önvédelem. És különben is, sosem viszonozná egy magamfajta érzéseit, gondoltam keserű mosolyra húzva ajkaim pont abban az időben, amikor ő ismét a kardját szerette volna. Nem dühített fel, hogy nem képes megérteni a szavaim és engedelmeskedni. Inkább kedvemre volt, hogy végre, mintha harcolna az akaratáért, mintha végre igazán akarna valamit. Mindig újabb és újabb oldalát mutatja meg nekem, amivel leigáz és a bűvkörében tart.
- Legyen hát. Ha sikerül bevinned egy csapást, gyakorolhatsz a kardoddal.
Csuktam le szemeim megadóan a dojo széléhez sétálva, letámasztva katanámat és kezembe vettem egy gyakorló kardot. Meglephetett volna, hogy Hayato mennyire ösztönösen bánik a karddal, de ismertem őt kisgyerek kora óta. Tudtam mire képes, de azt is, hogy van még mit tanulnia. Kellő távolságban álltam meg előtte kinyújtva a kardot, várva támadását. Szemeim végigfutottak testén, de akármennyire is, mint ellenfelet kellett volna felmérnem, csak arra tudtam gondolni, hogy ennek a testnek alattam kellene vergődnie a kéjtől, melyet okozok neki. A karjaimban lenne a helye, hogy megvédjem. De Hayato nem egy törékeny asszony, én pedig nem is vágytam rá, hogy az legyen. A vérem felperzselte a gondolat, hogy leigázhatom. Alig mozdul teste, én máris előre léptem és egy erőteljes mozdulattal ütöttem ki kardommal az övét kezéből. Szabad karom felé nyújtva, ujjaim állát markolták meg, hogy felrántsam fejét és fölé hajoltam. Hiába dübörgött bennem, hogy ez csak büntetés, fegyelmezés, nem tudtam megállni, hogy ne lovaljam bele magam. Hevesen tapasztottam ajkaim szájára. Az érzésre még a testem is végigremegett, mintha egy villámcsapás ért volna, ajkai mégis úgy perzseltek, mint a pokol tüze, de én mind mohóbban ízlelgettem őt, amíg vissza nem hallottam saját hördülésem. Olyan hirtelen húzódtam el tőle, hogy szinte beleszédültem. Az egész testem sajgott a befejezetlen csóktól, mit nem mélyítettem el, mert az ... végzetes lett volna. Ha a nyelvemmel a kis szájába hatalok, nem állok meg..
- Nos, óhajtsz még próbálkozni, Hayato-dono?
Préseltem ki magamból a szavakat, higgadtságot eröltetve legalább arcvonásaimra, ha már testem többi részét képtelen voltam kordában tartani.
|
- Ennyire azért nem vagyok béna...
Jegyeztem meg a "magadat sebeznéd meg csak egy igazi karddal" c. mondatára. Bízhatna bennem egy kicsit jobban is. A fakardra pillantottam, majd vissza rá. Ekkor jött hozzám közelebb. Engedtem, hogy azt tegyen, amit akar és követtem az utasításait is. Ahogy viszont mögém lépett és hozzám ért a mellkasa is... a szívem hirtelen a torkomba ugrott és ott kezdett el vadul kalapálni. Hé, mi van velem? Miért érzem magam furán, hogy ennyire közel van hozzám? Pár pillanatra megszűnt a külvilág is számomra, de aztán a hangjára feleszméltem. Jó? Mi jó? Ja igen. Sietve visszarázódtam. Hayato, koncentrálj! Nem lesz ennek így jó vége. De ez nem éppen sikerült. Ahelyett, hogy arra figyeltem volna, miket magyaráz és mit csinál, a tekintetem az arcára tévedt. Olyan furcsa volt. Látszott rajta, hogy nagyon visszafogja magát. De rögtön elgondolkodtam az, hogy mit is akar elrejteni. Hmm. Visszapillantottam magam elé és csináltam, amit kellett. Igazából nem ment bénán, annak ellenére sem, hogy konkrétan alig figyeltem arra, amit mondott. Lendítettem a karommal is, ahogy kellett, nem volt gond. Ez a fa kard meg olyan könnyű, mint egy tollpihe, így nem is kell megerőltetnem magam. A szavakra biccentettem, aztán elpillantottam felé.
- És ezt hány napon keresztül? És végig ezzel a fa karddal? ... Kérem az igazit.
Tettem hozzá némileg nyafogós hangon, aztán el is hallgattam. Talán nem kéne megszabnom, mit csináljon és mit ne. Ő az oktató és nem én, de... de ha már van egy igazi kardom, akkor szeretném a kezembe venni.
Furcsa, pár napja még elképzelni sem tudtam, hogy ilyesmiket tanuljak. Nem érdekelt egy kicsit sem. De amióta kiderült, hogy Ő fog tanítani... máris több kedvem van hozzá. Ez a gondolat kicsit meg is mosolyogtatott. Közben persze gyakoroltam azt a mozdulatot, amit az előbb mutatott.
|
 Őt figyeltem a dojo szélén állva karba font kezekkel, de legelső kérdésére, hogy jól áll e így a haja, nem válaszoltam. Még magamban sem. Karddal a kezében, összekötött hajjal így is eléggé tudatosult bennem, hogy Hayato már nem egy kis kölök. A leengedett haja még inkább lágyította arcvonásait, még inkább törékennyé és aranyossá varázsolva őt, de jelen pillanatban inkább láttam őt határozottnak és.. erősnek.
- Magadat sebeznéd meg csak egy igazi karddal.
Bár érdeklődve figyeltem őt, ahogy a fa fegyvert fogta. Nem sokan éreznek rá a helyes tartásra, de Hayato beállása is megfelelő. Elvégre Aguri-dono fia.. Magabiztos mosolyára bólintottam és leengedtem kezeim testem mellé úgy léptem elé. Borzasztóan nehéz volt kizárni a fejemből a tanításon kívüli gondolataimat, így mikor hozzáértem karjához, hogy megemeljem megmutatva, hogyan tartsa helyesen, kisé nagyon összeszorítottam ajkaim.
- A kezeid tartsd így. Lépj előre kisé. Így.
Hayato mögé lépve átkaroltam őt, karjait tovább tartva, lábammal előre lépve ezzel nyomva előre az övét, mellkasom pedig hátának simult, hogy előre dőljön a megfelelő mértékig. Mély levegőt vettem és elengedtem őt mielőtt arcomat nyakába fúrtam volna. Az az éjszaka örökké kísérteni fog, mert nem történhetnek meg újra azok a dolgok.
- Jó. Mikor előre lendítesz ennyire emeled fel a karod.
Most mellé léptem, de újra megfogtam egyik kezét, hogy megmutassam a megfelelő mozdulatot. Állkapcsom már remegett, oly mértékben szorítottam össze, hogy ne Hayato karját szorítsam meg és préseljem testemhez. Olyan ellenálhatatlan volt számomra, ami engem is megrendített. A testét kívánom, akárcsak a többi kis fiúcskának, hát akkor meg miért ver ilyen hevesen a szívem, csak mert végre érdeklődik valami iránt és akar is tanulni?!
- Mikor lendítesz, használd a karjaid és aprón csúsztasd előre a lábad. Majd vissza az alapállásba.
Szorosan álltam mellette, de elengedtem a karját, szemeim viszont képtelen voltam levenni arcáról. Élveztem minden egyes cseppjét tekintetének, mégha nem is engem figyelt, hanem koncentrált.
- Minden nap el kell ezt ismételned legalább százszor. Ha eléggé megerősödött a karod, akkor lépünk tovább.
Hátra léptem, de csak őt figyeltem, agyam pedig egyre azon pörgött,amin nem lett volna szabad. Az elmúlt éjszakán. Hayato józan volt, mégis.. úgy viselkedett, mint akinek nem lenne ellenére a dolog. Én pedig nem vagyok olyan jóságos, hogy ezt ne használjam ki, de már megváltoztak a dolgok. Már többet érzek iránta. Olyan mértékig fokozódott bennem ez az érzés, hogy már képtelen vagyok hazudni önmagamnak. Nem lenne elég csak a teste, én mindenét akarom. A lelkét, a mosolyát, a gondolatait, a szerelmét.
|
Észrevettem, hogy nagyon méreget, így aggódva szólaltam meg.
- M-mi az? Rosszul áll így a hajam?
Vagy miről lehet szó? Agyaltam kicsit, de aztán sietve utána indultam, felzárkóztam mögé. Néha néztem csak körben, de a szavaira rögtön rápillantottam.
- Fával? Annak nincs sok értelme, nem?
Azzal még egy sebet se tudok ejteni semmin és senkin.
- Ha már megcsináltattuk a saját kardomat, akkor szeretném használni is.
Azaz az túlzás, hogy használni akartam, de... hm. Nem akartam embert ölni, tény. Kicsit el is gondolkodtam, de mire feleszméltem, a férfi eldobott felém egy fa kardot. Reflexből kaptam el, bár a lendülettől kicsit hátráltam is két lépést.
- Ühm... rendben.
A kardra pillantottam, majd vissza rá. Érdeklődve léptem hozzá közelebb és úgy figyeltem az arcát. Más volt, mint szokott. Látszott, hogy most tényleg az oktatómmal állok szemben és nem a... hm... kedvesebb Hidetsohival. De végtére is: nem akartam, hogy csak azért, mert a bizalmamba fogadtam és szükségem van rá... másképp bánjon velem. Egy kicsit elmosolyodtam.
- Kíváncsian várom, miket mutatsz és mit tanítasz nekem...
Biccentettem kicsit oldalra a fejem, miközben a kardot is magabiztosan fogtam. Még akkor is, ha csak egy darab fa volt az.
|
 Bár előre felkészítettem magam Hayato látványára, ismét csak meglepetésre késztetett. Ritkán láttam őt eddig összefogott hajjal, de.. be kell vallanom nagyon..nem! Nem áll jól neki. Bassza meg! Idegesen felciccenve kaptam el róla tekintetem és öles léptekkel indultam meg a legközelebbi dojo felé.
- Menjünk akkor. Egy ideig még csak fa kardokkal fogsz gyakorolni.
Közöltem vissza se nézve rá, hogy vajon lépést tud e tartani velem. Minél előbb bele akartam kezdeni, hogy az okítás majd eltereli a figyelmem. Ugyan akkor reménykedtem benne, hogy a mosolya az edzés végére is megmarad majd. A dojoba érve mezitláb léptem a fal melletti álványon sorakozó gyakorló kardok felé, s egyenlőre csak egyet vettem le, amit Hayato felé is hajítottam gondolkodás nélkül, mintha csak Harada-val gyakorolnék. Mielőtt azonban az aggódás elfogott volna, hogy Hayato megsérül már ennyitől is, megkeményítettem arcvonásaim és felé fordultam, hogy elkapta e a fa kardot.
- Elsőnek is megmutatom az alapállást és a lengetést.
|
 Kicsit magamba mélyedve vártam, hogy Toshi visszaérjen hozzám. Épp azon gondolkodtam, milyen lesz az első edzésem, mennyire fogok tudni teljesíteni... amikor meghallottam a hangját. Érdeklődve néztem el az "ajtó" felé, közben pedig befejeztem a gondolatmenetemet. Nem akartam neki csalódást okozni. Azt szerettem volna, ha büszke rám, így eldöntöttem magamban, hogy mindent megteszek ennek érdekében. A hajamat még gyorsan felfogtam, hogy ne zavarjon túlságosan az edzésben, aztán felkeltem az ágyról. Pár pillanat múlva elhúztam a függönyt a kezemmel és úgy pillantottam fel rá.
- Kész vagyok... mehetünk.
Egy halvány mosolyt azért nem bírtam elrejteni. Örültem, hogy újra látom.
|
 Egy hosszan tartó jéghideg zuhany után nem várt módon a kedvem is még mogorvább lett. Ruháim ugyanakkor sietősen kaptam magamra, fegyverem már csak kezemben fogtam, nem vesződtem vele, hogy övembe akasszam. A sietség csakis annak tudható be, hogy még azelőtt beszélni akarok Harada-val, hogy Mishima-dono elküldené hozzám kisfiát mentorával. Nem igen találkoztam még a szintén meglett korú tanítóval, aki Ayumu taníttatásáért felelős, de nem is vágytam rá. Épp elég volt néha Az Öreget elviselni. Első utam a legközelebbi dojo-ba vezetett, ám hiú ábránd volt azt hinni, hogy ilyen könnyedén helyettesem nyomára bukkanhatok. Harada kivívta elismerésem és talán a tiszteletem is, valamint tény és való, hogy valamiért elvisel engem, talán még barátjának is tart. Nem tudom miből gondolja ezt, mikor nekem még ennek a szónak a jelentését sem sikerült megfejtenem. Hamar fel is adtam a próbálkozással, mert csak gondokkal járt. Jobb volt nekem mindig is egyedül. Persze, mikor az egyik ütközet során a hátam védte, akkor nem volt kifogásom a jelenléte ellen. Épp ezért tettem meg helyettesemmé még évekkel ezelőtt, de van idő mikor elgondolkodom rajta, hogyan lehet ilyen jó képességű, mikor szinte soha nem látom őt az edőzterek közelében sem?! A második dojo felkutatása után hamar változtattam taktikámon és a konyha felé vettem az irányt, ahol meg is láttam Harada-t, amint éppen reggelizik, amit talán nekem sem ártana.
- Ma Mishima-dono kérésére Ayumu-samat kell kardvívásra okítanod.
Kezdtem bele, eszembe se jutott, hogy először köszöntenem kellene, ahogy azt sem szándékoztam megemlíteni neki, hogy ez igazából az én parancsom. Csak probléma lett volna belőle, de így kénytelen lesz egyből kötélnek állni. Értetlenkedő arcáról hamar inkább saját reggelim elkészítése felé fordítottam figyelmem, de amint kisé megemelkedve szólalt volna meg, csak feszülten rátekintettem. Marhára nincs kedvem ezen vitatkozni, mikor Hayato a szobájában vár engem! .. Természetesen felöltözve és edzésre készen. Nem meztelenül az ágyban. Már biztosan felöltözött. Az egyetlen szelet kenyeret megfogva távoztam sietősen haladva, ami nekem már fel sem tűnt. Mire Hayato szobája elé értem, már elfogyasztottam reggelimet is, de mielőtt benyitottam volna, inkább visszaengedtem magam mellé kezem és vettem egy mély levegőt.
- Hayato.
Emelt hangon szóltam be és kisé hátra léptem az ajtótól, hogy mikor kijön meglegyen közöttünk a kellő távolság. Ami valahogy az utóbbi napokban egyre csak szűkül. És ezt nem engedhetem meg. Akármennyire is kívánom.
|
Az ételt kezdtem figyelni, amit behozott. Aztán azon kezdtem gondolkodni, ő készítette-e nekem. De a szavaira felpillantottam.
- Várj, te nem eszel?
Mondjuk velem...? De ezt már nem tettem hozzá. Sejtettem, hogy nem áll meg, talán nem is hallotta a kérdésemet. Inkább az ölembe vettem a tálcát és hozzá is láttam az evéshez. Finom volt, méghozzá nagyon. Na meg jól is esett. A tegnapi vacsorán nem sokat ettem, annyira ideges voltam a történtek miatt.... Pillanatokkal később beugrott az is, hogy ma lesz az első órám Toshival. Kicsit féltem tőle, de valahol vártam is, hisz csak velem fog foglalkozni. A kajálás után elmentem, hogy lezuhanyozzak, aztán felöltöztem és vártam, hogy Toshi visszajöjjön. Az ágyon ültem~
|
 Csöndben, türelmesen figyeltem, ahogy felül az ágyban és ráeszmél hol is van, majd.. köszönt engem. Mintha csak együtt töltöttük volna az éjszakát. Így is volt, de nem egészen úgy, ahogy a fejemben lévő képek mutatják, hogy egy szenvedélyes este után mosolyogjon fel rám azzal a mosollyal elmotyogva reggeli köszöntését. Mostmár biztos, hogy szükségem van arra a reggeli zuhanyra. Megköszörültem a torkom, de csak bólintottam felé, újra elfordítva róla utána tekintetem.
- Egy óra múlva érted jövök, hogy megkezdjük a gyakorlást.
Ezúttal felé fordultam miközben beszéltem, hisz élénken emlékeztem még a tegnap esti szídásra, amit kaptam. Amint kiléptem Hayato szobájából egy furcsa érzés szorította össze mellkasom, de nem foglalkoztam vele. Sokat voltam mostanában a közelében, de ez nem lehet mindig így és nem is akarhatom, hogy mindig így legyen. Nem gyengíthetnek el olyan nevetséges érzések, mint a szerelem és birtoklási vágy. Lassan, de biztosan újra felépítettem magamban céljaim, mik egyenlőre csak a mai napra vonatkoztak. Zuhany, megkeresni Harada-t és beszélni vele, majd az egész napot Hayato- val tölteni. Mélyet sóhajtva dobtam le magamról yukatámat szobámban és azzal a mozdulattal túrtam előről tincseim közé egy gondterhelt sóhajjal. Megőrjít az a kölök.
|
[252-233] [232-213] [212-193] [192-173] [172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Képre vár:
Frissítés