Üdvözlet gyermekeim ~

Az előző bejegyzésem nyomán nem is gondoltam volna, hogy ennyi embertől kapok majd visszajelzéseket, igazán jólestek sőt. Családom, mint írtam elment a három napos balatoni kirándulásra, s ha ez még nem lett volna elég, Az Élet úgy döntött rátesz még egy lapáttal: hazavágta a routert. Nem kell magyaráznom, ennek köszönhetően csak a főgépet tudtam használni, de igazán ahhoz se volt kedvem folyton kiköltözni oda egyedül gipszelt lábbal. Fárasztó procedúra és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mélypontomat éltem, nem akartam beszélni senkivel sem. Eleinte féltem, hogy ettől csak rosszabb lesz, hogy magambazuhanok, de most rájöttem, hogy ez igenis kellett. Jót tesz, ha az ember lánya utat enged néha napján a könnyeinek, begubózik és csak úgy leledzik a nagy világba. Nagyon hamar el is telt így az egyedül itthon töltött idő, ami alatt napi egyszer azért papám átjárt és minden nap hozott valami házi finomságot, amit mama készített. Volt, hogy rám is telefonáltak biztos nincs e szükségem valamire, jólesett. Régóta felnőttként kezel a család, s ha éjfél után esek is haza, sosem hívnak, hogy merre járok, jól vagyok-e. Persze ennek is megvan az előnye, ugyan akkor olyan érzést is kelt, hogy nem törődnek az illetővel. Nos, most bebizonyították ennek ellenkezőjét, a család is hívott a kirándulásuk alatt, sőt ajándékot is hoztak nekem haza! Csodaszép karkötőt, pont olyat, amilyet nagyon szeretek. Szóval azt hiszem nekem tényleg nem lehet okom panaszra ilyen szempontból, hisz amikor igazán szükség van rá, igenis aggódnak, keresnek, egyébiránt pedig meghagyják nekem a szabad teret.

Még a router problémát is sikerült kiküszöbölni egy új készülékkel, és végre azt is megtanultam, hogyan kell feltelepíteni, és mi a teendő, ha még akkor sem klappol valami. Szenvedtünk vele húgommal pár órát, de végül sikerült és ez a lényeg. Jó érzés, ha magunktól sikerül vennünk egy addig ismeretlen akadályt.

Az elmúlt napokban olyan személyek kerestek, írtak, akikről nem is gondoltam volna, de aztán rájöttem miért. Engem sosem hiányolt senki attól, hogy napokig nem beszéltünk, nem jelentkeztem. Illetve olyan értelemben, hogy aggódtak volna értem. Az Élet még mindig nyomja az utamba a nehézségeket, apró kellemetlenségeket, ugyan akkor itt az ideje felfedezni, hogy mellette elkezdte szórni azokat a bizonyos kis boldogság buborékokat is, s én igyekszem észrevenni őket, mi több: értékelni.

 - Szorítsatok nekem, hogy pénteken minden simán menjen, amikor leveszik a gipszet. -

Ezen kívül azért szeretnék pár informális frisst is pötyögni nektek. Mivel a Sport menüben már foglalkoztunk a kerékpárversenyekkel, ezért szeretném megemlíteni, hogy akit érdekel az idei 2016-os évi Giro d'Italia már kezdetét vette! Az útvonalat és a szakaszok felsorolását itt olvashatjátok: >>Katt<<
Az élő közvetítéseket, ismétléseket pedig az Eurosport 1 valamint az Eurosport 2 csatornákon tekinthetitek meg az alábbi időpontokban: >>Katt<<

Egyéb téma, bár az oldalon külön helye nincs, de az életem része és nyomonkövetem, ezért szeretném megosztani veletek is: a League of Legends Mid-season Invitational 2016 döntői lezajlottak és győztest avattak. Aki magyar nyelven szeretné megtekinteni a meccseket annak ajánlom a Magyar LoLTV youtube csatornáját, amit elérhettek itt: >>Katt<<

Üdvözlet gyermekeim ~

Mostanában sajnos érzem, hogy kezdek visszasüllyedni abba a sötét, nyálkás mocsárba, amit a mai világban egyre többen ismernek meg. Ahonnan, ha sikerül is kiutat találnod, sosem biztosíték arra, hogy nem lök vissza bele Az Élet érdeklődő, egyben gúnyos félmosollyal figyelve küszködésed. Oh igen, mert ott van. Ha túl hamar állnál talpra szemernyi kétséged se legyen felőle, hogy azonnal térdhajlaton rúg. Csak akkor fog segítőkezet nyújtani feléd, amikor már megtörtél, újra. Van, aki képes és észreveszi a felé nyújtott tenyeret, de van aki számára már túl késő. Ekkor Az Élet feláll, arca komor. Mintha megbánás tükröződne végtelen tekintetében, de már hiába sodorja az utatba a szivárványszínben tündöklő buborékokat. A halandó már nem tud talpra állni többet, mert már nem is akar. Ellöki az életet, hátatfordít neki és A Halálal köt ismeretséget. Az Élet sopánkodik; ő csupán meg akarta tanítani arra, ami elkerülhetetlen az ember számára mióta világ a világ. Túlélés. Hogy muszáj talpra állni, mert ha kiállod a sok rosszat, új megvilágításban látod majd a dolgokat és könnyen lehet, hogy olyan örömöket is fellelsz, amikre azelőtt vak voltál.

Utóbbi saját tapasztalat, ezért is nem gyűlölöm Az Életet, még akkor sem, ha most éppen szorgosan rugdos vissza a mocsárba, mert még látom a barátaim segítő kezeit a távolban. Nem vagyok egyedül. Fel fogok állni. Csak tovább kell mantráznom magamban és minden rendben lesz. Hogyan kötöttem ki ebben a sötét, lidércfényekkel körülvett bűzös helyen? Tizenhárom napja gipszben fekszem, nem volt mellettem, sőt el is veszítettem egy számomra fontos személyt ráadásul a családom is nehezen viseli, hogy ápolnia kell. Egy nap majdnem, a hosszúhétvégére tervezett kirándulást is lemondták, de végül meggyőztem húgomat is, hogy menjen nyugodtan. Igaz egyedül leszek itthon három napot úgy, hogy járni sem tudok, de hé. Nagykislány vagyok, ha egyszer találtam kiutat és felálltam, újra menni fog. Amíg képes vagyok ezt mondogatni magamnak biztosan, ugye? Szeretnék reménykedni, hogy ha végre lekerül a gipsz nem lesz több fennakadás és mehetek dolgozni, élhetem tovább az életem és az talán majd segít a lelki sebeket is begyógyítani. Viszont egy részem nagyon is tart attól, hogy Az Élet újabb próba elé állít. Szokása. A legrosszabb, hogy tehetetlennek érzem magam itt fekve. Nem mintha egyébként el tudnék futni előle. Viszont az is biztos, hogy az éjszakával megérkező gondolatokkal nem kellene találkoznom, ha egy dolgos, eseménydús nap után nyugovóra térnék. Pár napja a körülöttem csellengő lidércfényeknek sikerül távoltartani az álommanót, ennek kárára rengeteg gondolat fordul meg a fejemben, természetesen legtöbbje negatív.

Az, amit most ki szeretnék emelni talán építő jellegű lehet a fiatalabb olvasók számára, vagy .. de hát miről is beszélek, huszonhárom évesen sem vagyunk öregek! Mégis távol érzem már magamtól azokat az időket, amikor általános- és szakközépiskolában valamilyen sportot űztem. Kosaraztam, méghozzá elég jól, de ami a legfontosabb volt, hogy rettentően élveztem. Aztán szakközépben megtörtént az első baleset a térdemmel, pont testnevelés órán. Onnantól fogva egy olyan gát alakult ki bennem, amit nagyon nehezen küzdöttem le, mégsem sikerült soha annyira, hogy újra olyan szinten játszak. Nem bíztam a lábamban, a mai napig nem bízok meg benne, nem véletlen. Gyógytornász foglalkozott velem, bíztatott, hogy terheljem a sérült lábam, nem mertem. Féltem a fájdalomtól, féltem, hogy ismét cserbenhagy. Az oldalvonalról néztem végig az osztályom szalagavatótáncát. Nem tudtam részt venni rajta, pedig egész évben készültem rá én is. Büszke voltam az osztálytársaimra, mosolyogva nagy örömmel, lelkesen néztem őket végig, ám a közepe felé azt vettem észre, hogy a könnyeim utat találnak. A szívembe csak másodpercekkel később vájta bele karmait a szomorúság. Ott akartam lenni a színpadon, a barátaimmal, osztálytársaimmal együtt átélni ezt az életreszoló emléket, amiből csak egy adatik meg! Tőlem elvették. Lehetőségem sem volt a választásra. A térdem, a sérülésem miatt olyan élményekből maradtam ki, melyek pótolhatatlanok és amelyekre örökké megbánással emlékszem vissza, még akkor is, ha tudom; nem volt beleszólásom, nem tehettem ellene semmit. Ugyan így érzek a kosárlabdával kapcsolatban is. Mennyire, de mennyire szerettem! A tüdőm köptem ki, de végig mosolyogtam és leírhatatlan érzés volt, amikor elismerték egy-egy megmozdulásom, dobásom. Az évek alatt összekovácsolódott csapatban olyan emlékeket szereztem a barátaimmal, melyek a mai napig összetartanak minket a távolság és Az Élet sodrása ellenére.

Bánom, hogy abbahagytam, hogy nem voltam elég bátor a folytatáshoz. Még akkor is, ha tudtam az orvosok tíltanak az ilyen sportoktól, amíg ki nem növöm a sérülés lehetőségét. És most itt vagyok huszonhárom évesen, jelentem: nem nőttem ki. Ha már akkor sok-sok évvel ezelőtt nem rémülök meg se én, se a családom a műtéttől és belevágtunk volna, mennyivel másképp alakulhatott volna az életem? Sosem tudhatom meg, ahogy akkor se tudhattam, hogy kinövöm e műtét nélkül. Annyi mindent adtam fel, annyi mindenről maradtam le, amikről az adott időszakban nem gondoltam volna soha, hogy valaha ennyire bánni fogom, ennyire szomorúvá tesz majd. De .. a legrosszabb, hogy azt vettem észre más tizenévesek is hasonlóképp cselekednek, vagy Az Élet veszi el tőlük a választást. Kisebbik húgom például imád táncolni, versenyt is nyert, érme van, fellépésekre jár a csapatával. Tudni kell, hogy nem épp egy pálcika testalkatú leányról beszélek, de nem is az a fajta, akit Po-hoz a pandához lehetne hasonlítani. Van egy kis hasa, s ezt már szégyenleni szokták az ő korában lévő lányok, ennek ellenére a színpadon olyan felszabadultan mozog, hogy könnyeket csal a szemembe. Mégis .. abba kellett hagynia. Anyagi háttér hiánya miatt. A szívem szakad bele, mert tudom mennyire fogja bánni ezt később, és már nem lesz több lehetősége rá. Természetesen hobbi szinten akár egy zumba csoport köreiben is mozoghat, de versenyekre, fellépésekre aligha jut el többet. A sport, mint a kosárlabda az én esetemben például még ennél is reménytelenebb még hobbi szinten is. Igen is nehéz a barátokkal összeegyeztetni, hogy na most leugrunk a pályára kosarazni, amikor még egy kávéra is nehéz időpontot keríteni, másrészt alig ha két ember vevő lenne rá.
Tudom, hogy aki jelenleg él át hasonlót, hogy le mond valamiről - avagy nincs más választása - nem feltétlen fog egyetérteni a későbbi megbánást illetően, és megától értetődik, hogy vannak olyanok, akiknél az évek múlásával sem fogja felütni a fejét ez az érzelem.
Egyet tudok biztosra. Jól fontoljuk meg milyen tevékenységnek intünk búcsút, lesz e lehetőségünk később folytatni, ha meggondolnánk magunkat. Ne hirtelen döntsünk, márha dönthetünk felőle. A kertünkben a mai napig áll egy kosárpalánk egy félpályával, de a többi lehetőség, amit elszalasztottam vagy elvettek soha többé nem fog újra szembesétálni velem az utcán.

Üdvözlet gyermekeim ~

Ígértem tartalmi frisst, és be is tartom a szavam, annál is inkább mivel, mint kiderült nem elég a kis édibédi térdecskémnek az egy hét gipsz. Neem, még két hetet nyomjunk rá, szólott az orvos. Nem örülök. És akkor még nyomdafestéket tűrő kifejezést használtam. Nem hittem volna, hogy egyszer azért fogok sírni, hogy nem mehetek dolgozni, nos ezt is kihúzhatom a bakancslistámról. Szerencsémre vezetőnőm igen csak megértő, pedig már komolyan tartottam tőle, hogy útnak ereszt, elvégre próbaidő alatt megtehetné. Helyette várnak vissza nagy szeretettel én pedig azt hiszem végre kicsit megkönnyebbültem és megbékéltem a helyzettel. Gyűlölöm a gipszet, a mozdulatlanságot, a helyhezkötöttséget még mindig főleg, hogy ennek köszönhetően most rengeteg családi és egyéb program landolt a kukában. A hosszú hétvégén Balatonra mentünk volna szállással és minden egyébbel, helyette csak veszekedések keletkeztek ebből itthon, hogy most mi s hogy legyen, a többit már inkább meg sem említem. Nagyon sok feszültség és vita ért az utóbbi napokban, szeretnék már túl lenni rajta, ezért is igyekszem én magam is beletörődni a helyzetembe. Mást úgyse tehetek. Ha idegeskedek attól még a gipsz marad, attól anyám-apám nem lesz más, ahogy a körülöttem lévő emberek sem.

Mint láthatjátok új külsőbe öltözött az oldal, amit szintén én készítettem, azt hiszem lassan ezt már mondanom sem kell majd. Jó érzés. A többi hír viszont nem. Végül mégsem volt minden olyan rendben barátnői téren, mint én azt hittem, s az illető kilépett életem kiskertjéből akaratom ellenére. Nem fogok soha többé visszatartani senkit, vagy kimutatni a fájdalmam, mert nem szeretnék érzelmekkel manipulálni. Ha menni akar, menjen. Természetesen a tudtára adom szegény embörkének az érzéseim, gondolataim, mert joga van tudni és jogom van elmondani, de innentől az Ő döntése, hogy akarja e folytatni a barátságot avagy sem. Nos ő az utóbbi mellett tette le a voksát számomra érthetetlen okok miatt. Megfogadtam, hogy ahogy az adott személynek sem fogok sírni úgy itt kis világomban sem teszem meg ezt, mert .. nincs értelme.
Igazából az a legrosszabb, hogy még magamban sem tudom lekezelni a történteket. Csak ülök kisírt szemekkel a sötét fal mögött, melyek szívem letöredezett szilánkjaiból épültek fel. Mindenki élt át csalódásokat, nem én vagyok az egyetlen, ahogy azt is tudom, hogy mindenki másképp dolgozza fel. Nem szeretnék zárkózottá válni, de az is biztos, hogy a szilánkokból épült masszív fal jó helyen van ott, ahol van. Nem véletlen épült fel az évek alatt, nem véletlen lett akaratomon kívül egyre magasabb és magasabb. Azokban az ígéretekben hinni pedig, hogy; Én sosem foglak átejteni, elhagyni - már csak nevetni tudok. Soha ne mond, hogy soha. És itt eszembe jutott egy másik közkedvelt mondat, ami úgy szól, hogy ha az embert elhagyják talán el kellene gondolkodni azon, hogy miért?! Megtettem. Minden egyes alkalommal. És tudjátok mire jöttem rá? Hogy nem csak az én hibám, nem bennem van a hiba. Egy kapcsolat, egy barátság még mindig két emberen múlik és olyan nincs, hogy csak te bántod meg a másik felet, csak te hibázol. Nem. Senkinek sem lenne szabad azt éreznie, hogy _vele_ van a baj. Mindünknek vannak hullámvölgyei, már megbánt cselekedetek, kimondott szavak, de azt hiszem egy igazi barátságban ezt észreveszik a felek. Képesek mosolyogni rajta utólag, de ami a legfontosabb kitartani egymás mellett akkor is, ha nehéz korszak köszönt be. Sokszor az emberek nem is egymásra dühösek, hanem a környezetük miatt stresszesebbek, ingerlékenyebbek. Nem azért veszekszenek, mert konkrétan arra a személyre dühösek, szerintem ez mindenkinek ismerős. A barátságról nekem nem az jut eszembe, hogy ha rosszra, stresszesre fordul valamelyikünk - vagy akár mindkettőnk - élete, akkor elválnak útjaink. És itt eszembe jutott igen egy másik ismertebb szösszenet; Bajban ismerszik meg az igaz barát.
Fáj, hogy elveszítettem őt, mert csodáltam, tiszteltem mint embert és szerettem, bíztam benne, mint barátnőben. De talán ez azt jelenti, hogy még mindig képes vagyok csúnyán félreismerni az embereket, hiszen azokat, amiket az utóbbi két hónapban megtett, sosem néztem volna ki belőle. Akinek nem kellesz, azért nem éri meg küzdeni, nem éri meg kimutatni az érzéseid, hogy még sebezhetőbb legyél, ezt már megtanultam. Aki menni akar, el kell engedni - azt hiszem ennek a mondatnak a súlyát csak most értettem meg igazán.

Sajnos jó dolgokkal nem is nagyon tudok szolgálni, mivel nem dobott meg semmivel az élet jelenleg. Azért, hogy mégse legyen ilyen negatív a bejegyzés vége felsorolnám a frissítéseket, változtatásokat.

✧ Sengoku Jidai szerepjáték olvasható és a Sakura no Hana-val együtt lezárásra került, vagyis folytatása nem lesz

✧ Lorie-val új szerepjáték indult közös országunkban, ahova a Határőrségben lévő borítókép is elvezethet titeket [>>Utópia tartalom<<]

✧ Cherubion menüben a Hódítók saját írásom első fejezete felkerült

Üdvözlet gyermekeim ~

 

Igen, ismét csak blogolok és bár egyre inkább belejövök, hiányzik nekem is, hogy tartalmi frisst hozzak, ezért úgy tervezem a hetekben aktivizálom magam ilyen szempontból. (Most csak egy Kristálygömb megalkotására futotta, amit jobb oldalt megtaláltok.) Lesz rá időm ugyan is ismét úgy döntött a bal térdem, hogy rakoncátlankodik kicsit és ellenkező irányba fordulna, mint a lábam többi része. Nem ez volt az első alkalom, de még mindig pokolian tud fájni és természetesen újra köszönthettem a gipszet a bal lábamon. Ja és a műtétet nyáron. Mert muszáj. Mert az orovsok azt mondják. Mert mindenki azt mondja. És mert én nem akarom. Félek. De muszáj. Azt mondják jobb lesz utána. Hogy többet nem fordul majd elő ilyen. Igazuk lesz-e, az mind a jövő zenéje, ne ugorjunk ennyire előre.

Főként jó dolgokról szerettem volna ömlengeni nektek egy sort, de aztán tegnap megtörtént a baj és így minden elromlott, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Elgondolkodtam. Igen, sokszor teszem ezt. Most épp azon, hogy mennyire is igaz az, hogy ha éppen jól megy sorod, minden vakítóan rózsaszín és virágoskert, akkor jön a nagybetűs élet a botjával, elgáncsol és még beléd is rúg párat majd rádförmed széles vigyorral: na boldog vagy még?! Miért történik ez? Mert nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt a jelenséget tapasztalta a saját életében. Na de kezdjük az elejéről, mert a jó dolgok attól még jók voltak, istenem de mennyire! Nehéz hetem volt, de olyan szempontból csak, hogy dolgos, rohanós, fárasztó. Viszont élveztem így is, csupán csak - érthetetlen okokból kifolyólag - az idegesített, hogy nem tudtam takarítani, mosni - persze a munkahelyen. Itthon az ilyenek elhihetitek, hogy annyira nem zavarnak, de odabent nagyon fusztrál, ha valamivel nem tudok elkészülni, amit aznapra beütemeztem magamnak. Ez a nagy összevisszaság az anyák napjának volt köszönhető, amit pénteken tartottunk meg a printyőkékkel. Egész héten sütöttünk, ajándékot készítettünk, s bár a nagyszülőknek szánt szív alakú sütik első adagját annak rendje és módja szerint odaégettem a többi pompázatos lett és még maradt is kóstolónak nekünk és a gyerkőcöknek. Képeslap lett a jussa minden anyukának, amiben vers fogadta őket és egy kerek kép a csemetéről amit körbevett az ő kis ujjacskájuk, mit sárga festékes kézzel nyomtak oda, így egy napraforgót ábrázolt az egész összkép. Mellé kis cserepes virág és természetesen a versek, amiket egyedül motyogtak el anyukáiknak, majd a kezükbe nyomták az ajándékokat. Óvonőm az ajándékokat adogatta a kicsik kezébe, én pedig az aznap elkészített kókusz golyókat tálaltam fel és kínáltam körbe. Ott helyben a csoportban gyúrták be a gyerekek az egészet, teljes mértékbe az ő kis praclijuk munkája volt. A szülők el voltak képedve, hogy már kiscsoportban ennyi mindent készítettünk, nagyon nagy volt az öröm az arcokon és ekkor éreztem azt, hogy fenébe az egész hetes rohanással: megérte.

Ekkor nem várt módon, egyik drága leányzóm elém tipegett egy dísz szatyorkával és a kezembe nyomta eme szavakkal: Ezt neked hoztam Reni néni. Néztem a kislányt, elvettem a szatyrot és könnyes szemekkel ölelgettem, puszilgattam. Végtelenül meghatódtam. Egy hónapja dolgozom itt és a kislány anyukája már is úgy érezte, hogy megérdemlem a jelképes kis ajándékot, gondolt rám. Több sem kellett az édesanya is kapott tőlem puszit, sőt még az ott lévő nagymama is, nehogy már! Az ő szemükben a lánykájuk műsorától csücsült könny, az enyémben mindkettő miatt. Első ajándék, amit szülőtől kaptam. Sosem fogom elfelejteni milyen érzés.

Onnantól kezdve le sem lehetett törölni a mosolyt az arcomról, amíg hazafelé blatyogván le nem szálltam a vonatról és biciklimhez érkezvén be nem következett a baleset. Egyszerű félrelépés, térdem önálló akarata és nyekk, Hiyo sikolt. Szerencsére nem voltak sokan a környéken, nem szeretem ha bárki is látja a fájdalmam, könnyeim, pláne nem a fájdalmas sikolyom. Az egyetlen családapa aki épp a bolt előtt várakozott babakocsival rögtön odaszaladt. Igazán rendes volt, jó tudni, hogy vannak még ilyen emberek. A dolgok innentől kezdve számomra gyorsan történtek: felhívtam édesapám, megérkezett kocsival anyummal, aztán irány a baleseti sebészet. Röngten, gipsz, majd közlik, hogy műtét kell. Hazafelé végig csendben ültem teljesen magamba roskadva és csak is arra gondoltam: utálom magam. Pedig tudom, nem az én hibám volt, egyszerű baleset, mégis. Átkozom magam, mert nem akarok ismét itthon lenni egy hetet, gipszelt lábbal mégsem mehetek, sőt. Tudom, hogy sokan hiányoznak most kolléganők és most még én is kiesek, iszonyú érzés, mintha cserben hagynám őket. Az orvos viszont elmagyarázta; genetikailag nem megfelelő pozícióban áll a térdem, tapadó ínszallagjaim satöbbi. Ha nem műtik meg, a jövőben bármikor elfőrdulhat, ahogyan eddig is.

Túl az első borzalmas éjszakán - lehetetlenség gipszben kényelmesen aludni - és az első injekción, ismét csak fekszek és azon gondolkozom: ilyen az élet. De miért? Ostoba válasz félék keringenek a fejemben csupán. Talán azért, hogy erősebbé váljunk? A nehézségek erősebbé tesznek, túléljük őket, újra talpra állunk, újra megtaláljuk a boldogságot, a jó dolgokat. Igen, de .. miért nem lehet legalább egy kis nyugta az embernek? Csak egy egészen kicsike, amikor nem történik semmi rossz, amikor felengedhet kicsit és nem kell attól tartania; ugyan mi romlik el legközelebb? Mert mind tudjuk, amint ez megtörténik az élet jön, odabasz és te bánod, hogy olyan óvatlan voltál és kaparhatod fel magad a földről, ismét. Tudom, hogy nem lehetünk csak boldogok, az álomvilág lenne, nem élet és őszintén nem is szeretném, mert akár beismerjük magunknak akár nem, a nehézségek tettek minket olyanná, amilyenek vagyunk. Túlélővé. Erőssé. Segítenek a jelenben élni, értékelni az adott pillanatot, hogy megéljük azokat. Mert ezekből áll a boldogság, a jelen megéléséből. Ám tapasztapatból tudom, hogy erre rájönni nem egyszerű, mert hajlamosak vagyunk a múltban, vagy akár a jövőben élni a jelen helyett. Ki a régmúlt emlékeivel sétálgat a jelenben, ki a jövőt fürkészve lépked, de egy a közös bennük: egyikük sem látja a jelent. Úgy igazán. Ezt talán csak kevesen érthetik meg, nem tudom. Aki viszont igen, annak nem is kell ennél jobban magyaráznom, így hát nem teszem. Csak fekszek tovább és azt kívánom legyenek megértőek velem az oviban, hogy megint csak itthon fekszek egy hetet. Nem akarok. De muszáj. Mert ilyen az élet. És én még így, ágyhoz kötötten is szembe fogok nézni vele, és újra felállok majd. Mert kell. Mert túlélő vagyok.

- És igen, a húgaim már most firkálni akarnak a gipszemre. -

Új családtag. 2016. 04. 28.-án érkezett.

.
- Fiú, a neve Szotyi. -

Üdvözlet gyermekeim ~

Összességében eléggé nagy zűrzavar uralkodik most a fejemben és talán sajnos a szívemben is, de megpróbálok azért szép sorjában haladni. Az írás, maga az, hogy kiírhatom magamból segít rendszerezni a dolgokat, de hisz aki blogol az tudja, hogy miről beszélek. Azt hiszem most kezdem én is csak megérteni ennek a lényegét, amikor érzem, hogy írni szeretnék, hiányzik, hogy írjak. Eddig mindig úgy ültem le, hogy volt egy konkrét témám, amit körbe szerettem volna járni, most viszont mint írtam, eléggé zavaros minden, viszont témám az van, nem is egy, szóval miért ne vághatnánk bele?

Az első, amiről beszélni szeretnék az az álommunka kifejezés lenne, mégpedig, hogy ugyan kinek mit jelent ez? Ugye az világos, hogy mindenki számára teelljesenn totálisan mást. Ahányan vagyunk, annyi féle álom, elképzelés, konfort érzet létezik, ami mind befolyásolja, hogy kinek mi tekinthető álom állásnak, ugyan akkor azt hiszem mégis csak akad egy közös ponty. "Egyszerűen jól érezzem magam munka közben, ne érezzem tehernek, _munkának_." Ami érthető is, hiszen sokkal könnyebb úgy kiszabadulni az ágyikó és a takaró fogságából, ha nem szorongással avagy egyszerű beletörődéssel van tele a szívünk, hanem mosollyal az arcunkon ülünk fel. Na nem azt mondom mindenki egyből fogkrém reklámba illő vigyort fog villantani ébredés után, de az biztos, hogy könnyebb neki rugaszkodni az előttünk álló napnak, ha nem azt érezzük, hogy ez is csak egy újabb elpocsékolt idő, amit olyan helyen kell tölteni, amit nem szeretünk, olyan munkatársakkal, akiket nyugodt szívvel küldenénk el arra a bizonyos melegebb éghajaltra. És igen, azt hiszem igazán közel állok ahhoz, hogy kijelenthessem: én megtaláltam azt az állást, egyelőre. Bizony, hiszen az emberek változnak, nem mondhatom, hogy na most már pedig életem végéig ez lesz az álom állásom. Az viszont biztos, hogy reggelente sehol sincs a stressz, vagy az az érzés, hogy a munkában elpocsékolom csak az időmet, az életemet. Mint régebbi olvasóim tudhatják, vagy aki kicsit is körülnéz, óvodában dolgozom dadus néniként és úgy hiszem ez már önmagában egy olyan foglalkozás, ami célt ad az embernek, legalábbis nekem biztosan. Hiszen nem mondhatom azt, hogy elfecsérlem az időmet, amikor ott vannak körülöttem azok az édes gyerkőcök és az ő életük részese vagyok, segítem a fejlődésüket, gondjukat viselem. Igen, takarítok is, de ez is egy olyan része a dolognak, hogy amúgyis szeretem rendben, tisztán tartani a környezetem, de észrevettem magamon, hogy még nagyobb odafigyeléssel végzem ezeket a dolgokat az óvodában arra gondolva, hogy tiszta csoport szobában szeretném fogadni az udvaron játszó gyerekeimet.

A napjaim hihetetlen gyorsasággal telnek el, és azt sem mondhatom, hogy mire hazaérek hulla fáradt vagyok. A napi állás, guggolás, takarítás, szaladgálás persze kivesz belőlem valamennyit, de ez mellett megtaláltam az egyensúlyt, hogy a magánéletemre, barátaimra, saját magamra is maradjon időm, energiám. Így visszaemlékezve az egyensúly teremtésről is merengtem már régebben -tavaly- egy sort és most örülök, hogy újra megleltem. Részben, legalábbis igyekszem, na de erről majd lentebb. Most az álom munka részéhez még annyit fűznék hozzá, hogy nem lenne rossz kicsivel többet is keresni, emberből vagyok no, de szerencsére nem vetem meg, hogy tegyek is ezért. Legalább végre van egy kiindulási pontom, hogy mi az, amit valóban szeretek csinálni, ami örömmel tölt el és ez nagy érték annak fényében, hogy manapság még az én korosztályomban is huszon évesen ott ácsorognak kérdőjellel a fejük felett, hogy; na most merre? Természetesen csúnya álltalánosságban beszélek, hiszen hozzám hasonlatosan vannak olyanok, és tudok is olyanokról, akik már rátaláltak egy útra, amin végig szeretnének nyargalni. Ez az út sosem egyenes, mindig lesznek rajta újabb és újabb elágazások, lehetőségek, ahogy tetszik, de a lényeg, hogy haladunk, tartunk valamerre. Sosem szeretném újra azt a kérdőjelet a fejem felett látni, hacsak nem épp egy elágazás előtt állok, akkor egye fene ott lehet. De egyéb iránt nem szeretnék újra olyan elveszett lenni, hogy nem tudom mihez kezdjek az életemmel, mert nekem elhihetitek, nem egy kellemes érzés, mégis hozzánk tartozik, hiszen valahonnan el kell indulnunk ez kétségtelen.

Még akkor is, ha a családunk nem támogat abban, amerre a szívünk vonszolna. Ilyen talán az én esetem is, bár nem mondhatom azt, hogy visszatartottak, csupán csak néha kapom meg azt a bizalmatlanságot, mellyel a tudtomra adják; nem hiszik ők el, hogy én olyan jól kijövök a gyerekekkel. Fáj. Persze, hogy a szivárványos jó életbe ne fájna, ha az ember lánya a saját szüleitől kapja meg ezt? Hiába újságolod neki boldogan, hogy egy újabb rajzot kaptál az egyik prüntyőkétől, vagy épp már köszönés képpen meg is ölelnek, puszit adnak, áh. A napokban tudott ez különösen rosszul esni, amikor is betegségem miatt itthon dekkolok. A történethez hozzátartozik, hogy két hétig elviseltem, igenis bejártam dolgozni, hiszen ha én nem megyek, a kis csoportomnak nem lesz dadus nénije, ugyan ki látná el őket? Ám a bacilusok köpnek rá, terjeszkedtek tovább középfüllgyulladással fenyegetőzve, szóval elbandukoltam az orvoshoz, aki közölte is, hogy rohadt csúnya a torkom is, tessék csak otthon maradni egy hetet, mert ennek biza idő kell. Túl akarok már lenni rajta így három hét betegség után, ennek ellenére közöltem az óvoda vezetővel, hogy ha bármi baj van, nem tudják megoldani, bemegyek. Drága vezetőnőm viszont visszaközölte, hogy ne merészeljem, igenis pihenjek végre, így hát nem volt mit tenni. Első nap szüntelen az órát lestem és arra gondoltam, mit csinálnék most éppen a csoportban, borzalmas volt. Egyszerűen nem élveztem az itthon létet, amikor tudom, hogy dolgoznom kellene. És ez új volt. Az ember általában örül, ha nem kell bemennie, de nekem ott pattogott az a kis rossz érzés, hiába tudtam, hogy nem jókedvemből maradtam itthon, hanem mert lázasan, hang nélkül, folyamatosan köhögve már úgysem tudtam volna dolgozni. Gyógyuljak meg végre minél előbb a francba is, azonban itt jön be ismét a család. Mennyire jóleső is lehet azt hallani vissza, hogy lusta vagy dolgozni és biztos nem is vagy olyan beteg, mint mutatod magad. No igen, mert hirtelen mindenki orvos lett itthon, hogy jobban tudja a dolgokat az pedig, hogy előtte jártál be lázasan is, valahogy nem számított. Ezt félretéve még azt is megkaphatod, hogy igazán elhúzhatnál már vissza dolgozni, a gyerekek biztos hiányolnak. Azt hinnétek ennek a fele dícséret, nos nem az, ha anyám szájából hangzik el azzal a bizonyos hangsúllyal. Á, és itt kanyarodnék vissza a támogatásos részre. Na ő az a családból, aki sose tette. Szerinte nincs türelmem a gyerekekhez és kizárt, hogy szeressenek. Nos ennek fényében már azt hiszem mindenki kapisgálja, hogyan is értette azt a bizonyos mondatot.

Tanulság? Ha belepusztulsz is menj dolgozni. Nem kell félteni, legközelebb engem csak úgy láthat az orvos, ha elájultam és kihívták, vagy engem dobtak be a kórházba.

Igazából más _témám_ nincsen, csak érzések. Sokáig visszafogtam, hogy ne írjak róla, de most már látom a végét a történéseknek legalább. Sosem kellemes, ha közlik; bocs legyen vége a barátságnak, de úgy gondolom eleget sírtam már ezért egy másik ember miatt. Most az újrakezdésről szeretnék pötyögni, hiszen ez történik jelenleg, legalábbis azt hiszem. Tudjátok, amikor az illető meggondolja magát, hogy hoppá mégsem, és akkor induljatok tiszta lappal. Mert hát mivel máshogy? Nem vághatom arcon az összes eddigi szennyessel, mert ... mert az nem barátság lenne, na. És mert csak azok tudnak megbántani, akik fontosak számunkra. Nekem legalábbis fontos barát az illető és nem szeretném elveszíteni még a történtek ellenére sem. Ez mind szép és jó, de mit lehet tenni? A lelki sebek lassabban gyógyulnak, de kezdésképpen szerintem igenis jót tesz, ha nem hánytorgatjuk fel tovább, hogy kinek mi fájt. Úgysem lenne értelme és megtanultam már, hogy nem lehet a múlt sérelmeit a hátunkon cipelve tovább lépni, élni. Nem, mert lehúz, tönkretesz és egyszer csak azt veszed észre, hogy senki nem maradt körülötted csak azok a bizonyos sérelmek, amiknek a fájdalmas terhétől már felállni sem tudsz a földről. Szerencsénkre itt van nekünk ez a megbocsájtás cucc, amit nem ártana, ha jobban tudnánk alkalmazni, mint prédikálni róla. Az igaz, őszinte megbocsájtással úgyis csak magunknak tehetünk jót. Kijelenthetjük, hogy így van, megbocsájtunk, de nagyon sokszor ettől még azok a sérelmek ott fütyörésznek vígan a hátunkon. Lehet, hogy ez egy igen önző felfogás, de hé, azok vagyunk, van aki jobban, van aki kevésbé, de ettől még így marad: a megbocsájtással magunkon segítünk.

Ha nem is látszik, de azért sok minden letisztult bennem így a bejegyzés végére. Kérdezhetnétek, hogy állíthatom akkor ezek mellett, hogy megtaláltam az egyensúlyt? Nos a családom ilyen, nem várom el, hogy mások legyenek, csak remélem, hogy egyszer majd édesanyám is meglátja azt milyen vagyok igazából és nem a tinédzser kori tetteim alapján fog megítélni. A baráti magánéletem pedig köszöni szépen rendben van, így hiszem legalább is. Nem veszítettem el, hiszen ha azt mondta mégsem akarja, hogy vége legyen, csak fontos lehet számára is a barátságunk. Akkor pedig nem csak nekem kell tennem érte, így .. nem aggódom. Tiszta a lelkiismeretem, mert én valóban magam mögött tudtam hagyni a sérelmek feliratú batyumat. Magamra is jut időm, most hogy itthon vagyok több is mint kellene, bár azért már a hét végére sikerült elérnem azt a pontot, hogy nem nézegetem az órát folyton, helyette végre a kezembe veszek egy könyvet. ♥