Üdvözlet gyermekeim ~

Mostanában sajnos érzem, hogy kezdek visszasüllyedni abba a sötét, nyálkás mocsárba, amit a mai világban egyre többen ismernek meg. Ahonnan, ha sikerül is kiutat találnod, sosem biztosíték arra, hogy nem lök vissza bele Az Élet érdeklődő, egyben gúnyos félmosollyal figyelve küszködésed. Oh igen, mert ott van. Ha túl hamar állnál talpra szemernyi kétséged se legyen felőle, hogy azonnal térdhajlaton rúg. Csak akkor fog segítőkezet nyújtani feléd, amikor már megtörtél, újra. Van, aki képes és észreveszi a felé nyújtott tenyeret, de van aki számára már túl késő. Ekkor Az Élet feláll, arca komor. Mintha megbánás tükröződne végtelen tekintetében, de már hiába sodorja az utatba a szivárványszínben tündöklő buborékokat. A halandó már nem tud talpra állni többet, mert már nem is akar. Ellöki az életet, hátatfordít neki és A Halálal köt ismeretséget. Az Élet sopánkodik; ő csupán meg akarta tanítani arra, ami elkerülhetetlen az ember számára mióta világ a világ. Túlélés. Hogy muszáj talpra állni, mert ha kiállod a sok rosszat, új megvilágításban látod majd a dolgokat és könnyen lehet, hogy olyan örömöket is fellelsz, amikre azelőtt vak voltál.

Utóbbi saját tapasztalat, ezért is nem gyűlölöm Az Életet, még akkor sem, ha most éppen szorgosan rugdos vissza a mocsárba, mert még látom a barátaim segítő kezeit a távolban. Nem vagyok egyedül. Fel fogok állni. Csak tovább kell mantráznom magamban és minden rendben lesz. Hogyan kötöttem ki ebben a sötét, lidércfényekkel körülvett bűzös helyen? Tizenhárom napja gipszben fekszem, nem volt mellettem, sőt el is veszítettem egy számomra fontos személyt ráadásul a családom is nehezen viseli, hogy ápolnia kell. Egy nap majdnem, a hosszúhétvégére tervezett kirándulást is lemondták, de végül meggyőztem húgomat is, hogy menjen nyugodtan. Igaz egyedül leszek itthon három napot úgy, hogy járni sem tudok, de hé. Nagykislány vagyok, ha egyszer találtam kiutat és felálltam, újra menni fog. Amíg képes vagyok ezt mondogatni magamnak biztosan, ugye? Szeretnék reménykedni, hogy ha végre lekerül a gipsz nem lesz több fennakadás és mehetek dolgozni, élhetem tovább az életem és az talán majd segít a lelki sebeket is begyógyítani. Viszont egy részem nagyon is tart attól, hogy Az Élet újabb próba elé állít. Szokása. A legrosszabb, hogy tehetetlennek érzem magam itt fekve. Nem mintha egyébként el tudnék futni előle. Viszont az is biztos, hogy az éjszakával megérkező gondolatokkal nem kellene találkoznom, ha egy dolgos, eseménydús nap után nyugovóra térnék. Pár napja a körülöttem csellengő lidércfényeknek sikerül távoltartani az álommanót, ennek kárára rengeteg gondolat fordul meg a fejemben, természetesen legtöbbje negatív.

Az, amit most ki szeretnék emelni talán építő jellegű lehet a fiatalabb olvasók számára, vagy .. de hát miről is beszélek, huszonhárom évesen sem vagyunk öregek! Mégis távol érzem már magamtól azokat az időket, amikor általános- és szakközépiskolában valamilyen sportot űztem. Kosaraztam, méghozzá elég jól, de ami a legfontosabb volt, hogy rettentően élveztem. Aztán szakközépben megtörtént az első baleset a térdemmel, pont testnevelés órán. Onnantól fogva egy olyan gát alakult ki bennem, amit nagyon nehezen küzdöttem le, mégsem sikerült soha annyira, hogy újra olyan szinten játszak. Nem bíztam a lábamban, a mai napig nem bízok meg benne, nem véletlen. Gyógytornász foglalkozott velem, bíztatott, hogy terheljem a sérült lábam, nem mertem. Féltem a fájdalomtól, féltem, hogy ismét cserbenhagy. Az oldalvonalról néztem végig az osztályom szalagavatótáncát. Nem tudtam részt venni rajta, pedig egész évben készültem rá én is. Büszke voltam az osztálytársaimra, mosolyogva nagy örömmel, lelkesen néztem őket végig, ám a közepe felé azt vettem észre, hogy a könnyeim utat találnak. A szívembe csak másodpercekkel később vájta bele karmait a szomorúság. Ott akartam lenni a színpadon, a barátaimmal, osztálytársaimmal együtt átélni ezt az életreszoló emléket, amiből csak egy adatik meg! Tőlem elvették. Lehetőségem sem volt a választásra. A térdem, a sérülésem miatt olyan élményekből maradtam ki, melyek pótolhatatlanok és amelyekre örökké megbánással emlékszem vissza, még akkor is, ha tudom; nem volt beleszólásom, nem tehettem ellene semmit. Ugyan így érzek a kosárlabdával kapcsolatban is. Mennyire, de mennyire szerettem! A tüdőm köptem ki, de végig mosolyogtam és leírhatatlan érzés volt, amikor elismerték egy-egy megmozdulásom, dobásom. Az évek alatt összekovácsolódott csapatban olyan emlékeket szereztem a barátaimmal, melyek a mai napig összetartanak minket a távolság és Az Élet sodrása ellenére.

Bánom, hogy abbahagytam, hogy nem voltam elég bátor a folytatáshoz. Még akkor is, ha tudtam az orvosok tíltanak az ilyen sportoktól, amíg ki nem növöm a sérülés lehetőségét. És most itt vagyok huszonhárom évesen, jelentem: nem nőttem ki. Ha már akkor sok-sok évvel ezelőtt nem rémülök meg se én, se a családom a műtéttől és belevágtunk volna, mennyivel másképp alakulhatott volna az életem? Sosem tudhatom meg, ahogy akkor se tudhattam, hogy kinövöm e műtét nélkül. Annyi mindent adtam fel, annyi mindenről maradtam le, amikről az adott időszakban nem gondoltam volna soha, hogy valaha ennyire bánni fogom, ennyire szomorúvá tesz majd. De .. a legrosszabb, hogy azt vettem észre más tizenévesek is hasonlóképp cselekednek, vagy Az Élet veszi el tőlük a választást. Kisebbik húgom például imád táncolni, versenyt is nyert, érme van, fellépésekre jár a csapatával. Tudni kell, hogy nem épp egy pálcika testalkatú leányról beszélek, de nem is az a fajta, akit Po-hoz a pandához lehetne hasonlítani. Van egy kis hasa, s ezt már szégyenleni szokták az ő korában lévő lányok, ennek ellenére a színpadon olyan felszabadultan mozog, hogy könnyeket csal a szemembe. Mégis .. abba kellett hagynia. Anyagi háttér hiánya miatt. A szívem szakad bele, mert tudom mennyire fogja bánni ezt később, és már nem lesz több lehetősége rá. Természetesen hobbi szinten akár egy zumba csoport köreiben is mozoghat, de versenyekre, fellépésekre aligha jut el többet. A sport, mint a kosárlabda az én esetemben például még ennél is reménytelenebb még hobbi szinten is. Igen is nehéz a barátokkal összeegyeztetni, hogy na most leugrunk a pályára kosarazni, amikor még egy kávéra is nehéz időpontot keríteni, másrészt alig ha két ember vevő lenne rá.
Tudom, hogy aki jelenleg él át hasonlót, hogy le mond valamiről - avagy nincs más választása - nem feltétlen fog egyetérteni a későbbi megbánást illetően, és megától értetődik, hogy vannak olyanok, akiknél az évek múlásával sem fogja felütni a fejét ez az érzelem.
Egyet tudok biztosra. Jól fontoljuk meg milyen tevékenységnek intünk búcsút, lesz e lehetőségünk később folytatni, ha meggondolnánk magunkat. Ne hirtelen döntsünk, márha dönthetünk felőle. A kertünkben a mai napig áll egy kosárpalánk egy félpályával, de a többi lehetőség, amit elszalasztottam vagy elvettek soha többé nem fog újra szembesétálni velem az utcán.