Üdvözlet gyermekeim ~

 

Igen, ismét csak blogolok és bár egyre inkább belejövök, hiányzik nekem is, hogy tartalmi frisst hozzak, ezért úgy tervezem a hetekben aktivizálom magam ilyen szempontból. (Most csak egy Kristálygömb megalkotására futotta, amit jobb oldalt megtaláltok.) Lesz rá időm ugyan is ismét úgy döntött a bal térdem, hogy rakoncátlankodik kicsit és ellenkező irányba fordulna, mint a lábam többi része. Nem ez volt az első alkalom, de még mindig pokolian tud fájni és természetesen újra köszönthettem a gipszet a bal lábamon. Ja és a műtétet nyáron. Mert muszáj. Mert az orovsok azt mondják. Mert mindenki azt mondja. És mert én nem akarom. Félek. De muszáj. Azt mondják jobb lesz utána. Hogy többet nem fordul majd elő ilyen. Igazuk lesz-e, az mind a jövő zenéje, ne ugorjunk ennyire előre.

Főként jó dolgokról szerettem volna ömlengeni nektek egy sort, de aztán tegnap megtörtént a baj és így minden elromlott, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Elgondolkodtam. Igen, sokszor teszem ezt. Most épp azon, hogy mennyire is igaz az, hogy ha éppen jól megy sorod, minden vakítóan rózsaszín és virágoskert, akkor jön a nagybetűs élet a botjával, elgáncsol és még beléd is rúg párat majd rádförmed széles vigyorral: na boldog vagy még?! Miért történik ez? Mert nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt a jelenséget tapasztalta a saját életében. Na de kezdjük az elejéről, mert a jó dolgok attól még jók voltak, istenem de mennyire! Nehéz hetem volt, de olyan szempontból csak, hogy dolgos, rohanós, fárasztó. Viszont élveztem így is, csupán csak - érthetetlen okokból kifolyólag - az idegesített, hogy nem tudtam takarítani, mosni - persze a munkahelyen. Itthon az ilyenek elhihetitek, hogy annyira nem zavarnak, de odabent nagyon fusztrál, ha valamivel nem tudok elkészülni, amit aznapra beütemeztem magamnak. Ez a nagy összevisszaság az anyák napjának volt köszönhető, amit pénteken tartottunk meg a printyőkékkel. Egész héten sütöttünk, ajándékot készítettünk, s bár a nagyszülőknek szánt szív alakú sütik első adagját annak rendje és módja szerint odaégettem a többi pompázatos lett és még maradt is kóstolónak nekünk és a gyerkőcöknek. Képeslap lett a jussa minden anyukának, amiben vers fogadta őket és egy kerek kép a csemetéről amit körbevett az ő kis ujjacskájuk, mit sárga festékes kézzel nyomtak oda, így egy napraforgót ábrázolt az egész összkép. Mellé kis cserepes virág és természetesen a versek, amiket egyedül motyogtak el anyukáiknak, majd a kezükbe nyomták az ajándékokat. Óvonőm az ajándékokat adogatta a kicsik kezébe, én pedig az aznap elkészített kókusz golyókat tálaltam fel és kínáltam körbe. Ott helyben a csoportban gyúrták be a gyerekek az egészet, teljes mértékbe az ő kis praclijuk munkája volt. A szülők el voltak képedve, hogy már kiscsoportban ennyi mindent készítettünk, nagyon nagy volt az öröm az arcokon és ekkor éreztem azt, hogy fenébe az egész hetes rohanással: megérte.

Ekkor nem várt módon, egyik drága leányzóm elém tipegett egy dísz szatyorkával és a kezembe nyomta eme szavakkal: Ezt neked hoztam Reni néni. Néztem a kislányt, elvettem a szatyrot és könnyes szemekkel ölelgettem, puszilgattam. Végtelenül meghatódtam. Egy hónapja dolgozom itt és a kislány anyukája már is úgy érezte, hogy megérdemlem a jelképes kis ajándékot, gondolt rám. Több sem kellett az édesanya is kapott tőlem puszit, sőt még az ott lévő nagymama is, nehogy már! Az ő szemükben a lánykájuk műsorától csücsült könny, az enyémben mindkettő miatt. Első ajándék, amit szülőtől kaptam. Sosem fogom elfelejteni milyen érzés.

Onnantól kezdve le sem lehetett törölni a mosolyt az arcomról, amíg hazafelé blatyogván le nem szálltam a vonatról és biciklimhez érkezvén be nem következett a baleset. Egyszerű félrelépés, térdem önálló akarata és nyekk, Hiyo sikolt. Szerencsére nem voltak sokan a környéken, nem szeretem ha bárki is látja a fájdalmam, könnyeim, pláne nem a fájdalmas sikolyom. Az egyetlen családapa aki épp a bolt előtt várakozott babakocsival rögtön odaszaladt. Igazán rendes volt, jó tudni, hogy vannak még ilyen emberek. A dolgok innentől kezdve számomra gyorsan történtek: felhívtam édesapám, megérkezett kocsival anyummal, aztán irány a baleseti sebészet. Röngten, gipsz, majd közlik, hogy műtét kell. Hazafelé végig csendben ültem teljesen magamba roskadva és csak is arra gondoltam: utálom magam. Pedig tudom, nem az én hibám volt, egyszerű baleset, mégis. Átkozom magam, mert nem akarok ismét itthon lenni egy hetet, gipszelt lábbal mégsem mehetek, sőt. Tudom, hogy sokan hiányoznak most kolléganők és most még én is kiesek, iszonyú érzés, mintha cserben hagynám őket. Az orvos viszont elmagyarázta; genetikailag nem megfelelő pozícióban áll a térdem, tapadó ínszallagjaim satöbbi. Ha nem műtik meg, a jövőben bármikor elfőrdulhat, ahogyan eddig is.

Túl az első borzalmas éjszakán - lehetetlenség gipszben kényelmesen aludni - és az első injekción, ismét csak fekszek és azon gondolkozom: ilyen az élet. De miért? Ostoba válasz félék keringenek a fejemben csupán. Talán azért, hogy erősebbé váljunk? A nehézségek erősebbé tesznek, túléljük őket, újra talpra állunk, újra megtaláljuk a boldogságot, a jó dolgokat. Igen, de .. miért nem lehet legalább egy kis nyugta az embernek? Csak egy egészen kicsike, amikor nem történik semmi rossz, amikor felengedhet kicsit és nem kell attól tartania; ugyan mi romlik el legközelebb? Mert mind tudjuk, amint ez megtörténik az élet jön, odabasz és te bánod, hogy olyan óvatlan voltál és kaparhatod fel magad a földről, ismét. Tudom, hogy nem lehetünk csak boldogok, az álomvilág lenne, nem élet és őszintén nem is szeretném, mert akár beismerjük magunknak akár nem, a nehézségek tettek minket olyanná, amilyenek vagyunk. Túlélővé. Erőssé. Segítenek a jelenben élni, értékelni az adott pillanatot, hogy megéljük azokat. Mert ezekből áll a boldogság, a jelen megéléséből. Ám tapasztapatból tudom, hogy erre rájönni nem egyszerű, mert hajlamosak vagyunk a múltban, vagy akár a jövőben élni a jelen helyett. Ki a régmúlt emlékeivel sétálgat a jelenben, ki a jövőt fürkészve lépked, de egy a közös bennük: egyikük sem látja a jelent. Úgy igazán. Ezt talán csak kevesen érthetik meg, nem tudom. Aki viszont igen, annak nem is kell ennél jobban magyaráznom, így hát nem teszem. Csak fekszek tovább és azt kívánom legyenek megértőek velem az oviban, hogy megint csak itthon fekszek egy hetet. Nem akarok. De muszáj. Mert ilyen az élet. És én még így, ágyhoz kötötten is szembe fogok nézni vele, és újra felállok majd. Mert kell. Mert túlélő vagyok.

- És igen, a húgaim már most firkálni akarnak a gipszemre. -

Új családtag. 2016. 04. 28.-án érkezett.

.
- Fiú, a neve Szotyi. -