Üdvözlet gyermekeim ~

Először is reagálnék a privát megkeresésekre: jólestek, de nincs baj. Emberek vagyunk különböző érzésekkel és megesik, hogy valaki jobban a szívére vesz dolgokat, ez volnék én. Viszont mivel legjobbamról és rólam van szó, már másnap megbeszéltük a dolgokat. Jóleső dolog, amikor elmondod az érzéseid és a másik is így tesz, s megértitek, elfogadjátok. Még ha ütköznek is az érzések, például te megtennél valamit, de a másiknak az rosszul esik néha, s erre azt feleli: Nem megváltoztatni akarlak, és nem is akarom, hogy máshogy viselkedj más legyél. Csak elmondtam az érzéseim, de ne változz én így fogadlak el és szeretlek. Kérem szépen hát lehet itt bármi probléma? Lehet hát, de amikor képesek az emberek felnőtt, értelmes lények módjára megbeszélni a dolgokat, akkor mindent le lehet gyűrni, s tényleg nem kell változni egyik félnek sem. Továbbra is megteheti a másik, amiket szeretne maximum csak megértőbb lesz mindkét fél olyankor, mert elfogadják egymást és nem neheztelnek a másikra, azért aki. Eképp én sem tettem, csupán az érzéseim töredékét, gondolataim forgatagának részét vetettem papírra az oldal által, mert úgy hiszem valóban sokan nem figyelnek arra, mennyire súlyos ereje is van a szavaknak.

Ujjbegyet nyalint és lapoz; Szandy tovább küldött egy érdekes 100 kérdéssoros cuccmákot (köszönöm, hogy gondoltál rám, élveztem nagyon!) , amit így este a játék event afkolása közben jól meg is válaszoltam nektek:

Hogy nektek ne kelljen másolgatni íme a 100 kérdés önmagában jegyzettömben: LETÖLTÖM

Hagyj békén, hagyj már békén, csak egy kicsit hagyj békén..

Amikor ezeket hallja az ember hosszabb ideje, már eljut arra a szintre, hogy nem is akar visszamenni. Normális az, ha egy barátod egy héten kétszer mondja ezt? Belegondol vajon mit ér el a szavaival? Gondolkodnunk kéne mielőtt beszélünk. Értékelnünk, amink van, nem semmibe venni. Megbecsülni, hogy a hazugságaink ellenére kedvesek velünk és mellettünk állnak. Aki erre nem képes? Előbb önmagával nézzen szembe, de jó mélyen és alaposan. Úgy sem fognak, általában nem mernek. Könnyebb a felszines netes haverokhoz menekülni, akik nem látják az igazi arcunkat. Én láttam, én elfogadtam. Én itt vagyok. És ember vagyok. Úgyhogy jól gondold meg miket ejtesz ki a szádon, mert ahogy neked, úgy nekem is vannak érzéseim és a szavak .. mind tudjuk milyen erős fegyverek, és mit okoznak.

Hagyj békén.

Üdvözlet gyermekeim ~

Lő Team speak:

"Szituáció: Két másik guild taggal együtt daráljuk a szörnyiket, írtjuk a férgesét, Hiyo néha felsikolt, többiek információs kerekasztalos beszélgetésüket megszakítva érdeklődnek ezen alkalmakkor ám egyszer csaaaak~..

Hiyo: Kyáááá *lő sikoly* B@ssza meegg éjfél van!! *reggel 6kor kelés angolra*
Anonym Társ: Nos igen, menned kellene.
Hiyo: Hát elküldesz? *lő sírós hangsúly*
Anonym Társ: Dehogy!! De nem fogsz tudni felkelni te. *lő törődő hangsúly*
Hiyo: Jó-jó megyek, de nem mond meg Mido-nak, hogy eddig fent voltam. *lő cica szemek*
Anonym Társ: *lő nevetés* Mondtam én, hogy olyan mintha az anyád lenne.

Szituáció: Hiyo még egy óráig pucolta a dungikat és cseverészett, míg végül sikerült a másik kettőnek kisöpörni Hiyot a game-ből..~"

És most láááám itt vagyoook. Muhahaa. Ahogy Nyünyü mondta; nagyon fogod magad utálni reggel. Én már most utálom magam gyerekek, de muszáj most írnom, mert ha hazaérek ismét beszippant a játék. Igazából erről szerettem volna pár gondolatot lepötyögni, a gamer szívről és a függőségről. Elég vékony a határvonal úgy gondolom, bár függőnek még mindig nem tartom magam. Nálam az az a szint lenne, ha még most sem léptem volna le, esetleg egy-egy angolról is hiányoznék csak, hogy részt vehessek a csapatos megmozdulásokon, eventeken és egyéb finomságokon. Hanyagolnám a játékon kívüli barátaim, egyéb hobbijaim és úgy egyáltalán. Bár tény, hogy biztosan még ennél is jobban fogom átkozni magam, ha felkelek és ott ülök szivacs aggyal angolon, de ez ritka alkalom. Imádok aludni és a játék kedvéért nem vonnám meg magamtól minden nap a pihe ágyikó ölelését. Annál is inkább, mert olyan morcos leszek, hogy azt a közösség és barátaim sem köszönik meg és a végén én leszek az a szörnyike, akit rács mögé zárnak, hogy nyughasson.

Tudni illik, három éve legalább nem volt alkalmam mmorpg-ben élni, ezért hát nem csoda, hogy egy ízig vérig gamer szívnek ez most maga a mennyország. Őszintén nem is tudom, hogy bírtam ki eddig?! Talán a kisebb játékokkal, a Witcher első részével, a LoL-al és a Hearthstone-val. De kellett ez már nagyon, egy igazi mmorpg, ahol más emberekkel együtt élvezkedhetek. Ma megkaptam például kedves Anonym Társamtól, hogy hihetetlen mennyire tudok örülni a legapróbb dolgoknak is a játékban, például mikor sikongok, nevetek csak mert lett egy új sárkányom, ami egyébként tök normális dolog. De ugyan így a látvány, egy-egy szörny is nevetésre, örömsikkantásra késztet és olyankor mindig csak mosolyog rajtam; ejnye már hát nem is nézel ki 23 évesnek. Valahogy jólesik, hogy észreveszi ezt a tulajdonságom, hogy tényleg mennyire tudom értékelni a kis dolgokat, rácsodálkozni olyanokra, amik másoknak tök szokásosak és ezáltal ő is osztozik az örömömön, jobban megnézi az adott dolgot és jobban átéli. Persze annak is örültem, hogy fiatalabbnak nézett és legjobbamat az idősebbnek, mikor pont fordítva van. :3

A lényeg; ezért szeretem ennyire az mmorpg-ket, a társaság miatt, és végtelenül boldog vagyok, hogy úgy érzem; sikerült beilleszkednem a guildbe, s nem csak mint klán tag, de végre akadnak barátaim is a játékban. (Mido kivételével persze.) És ennél csak boldogabb leszek, ha végre angolos barátnőm is csatlakozik; végre nekem is meglesz a kis baráti köröm, s amíg legjobbam a maga nagy szintjén élvezkedik dungikban, addig nekem sem kell többet egyedül zsoldoskodnom, és nem érzem magam kirekesztettnek. Végre azt érzem, amit minden gamer:

Itt megtaláltam a helyem.

Üdvözlet gyermekeim ~

Sokat gondolkoztam, hogy írjak-e erről a témáról, hogy tudnék-e eleget pötyögni, és értelmesen át is tudnám-e adni, amit szeretnék, de végül úgy döntöttem, ha nem vágok bele sosem derül ki. Mint minden elmélkedésnél itt is a saját életembeli tapasztalatok, történések gondolkodtatnak el a legkülönfélébb és legvadabb dolgokkal kapcsolatban. Most épp a; mennyire is vagyunk különbözőek, mi emberek és vajon mennyire vagyunk tudatában ennek? Természetesen szerintem ezt mindenki tudja: nincs két teljesen egyforma ember, sem kinézetileg, sem gondolatmenetileg. Az előfordul, hogy nagyon hasonlítunk, de mindig vannak olyan helyzetek, szituációk melyekben különbözően cselekszünk.

Had kezdjem akkor a saját példámmal, így talán jobban fel is tudom vezetni a filozofálgatásom. Legjobbam hetedik napja dolgozik egyhuzamban vendéglátásban. Aki tudja az most keresztet vet érte, aki nem az ne is tudja meg, elég annyi, hogy iszonyúan kemény. Nem csoda hát, ha teljes hullazsákként esik haza és csak is arra vágyik, hogy a gép előtt égesse még ki a maradék agyát is, hogy tudjon aludni és ne az aznapi stressz és fusztráció kergesse álmaiban is. Akármennyire is vagyunk megértőek, teljesen sosem tudhatjuk mit él át a másik és egy idő után hajlamosak vagyunk arra gondolni: "Miért nem úgy szólt hozzám? Miért így szólt hozzám? Szeretnék beszélni, játszani, időt tölteni együtt igazán megtehetné, hogy .. ! stb." Ezek a gondolatok egy bizonyos fokig természetesek, hiszen MI ezt várjuk el, akár tetszik akár nem, nekünk épp erre lenne szükségünk, ezt meg azt szeretnénk. A baj ott kezdődik, ha ezt valódi elvárásként kezeljük, hogy a másiknak tényleg így kellene/nem kellene viselkedni/beszélnie. Ilyenkor kerül napfényre kik azok, akik csak felszínesen tudják elképzelni az: Én megértem, nem vagyunk egyformák - gondolatot. Nem arról van szó, hogy engedékenyek lennénk és mindent elnézünk a másiknak, te jó ég dehogy! Egyszerűen csak felismerjük, hogy Ő egy másik személy, nem fog úgy reagálni, cselekedni ahogy mi azt elképzeljük és isten ments, hogy ezért büntessük, hisztizzünk, haragot tartsunk! Még akkor is, ha megbántva érezzük magunkat, azt mondom ez egy természetes jelenség, mert minden ember önző valamennyire, persze hogy bennünk van, hogy mi ezt meg azt tennénk az adot helyzetben és ezt ezért elvárnánk a másiktól is, deee igen, ő nem mi, ő egy teljesen másik személy. Máshogy cselekszik és ezt tiszteletben kell tartanunk. Természetesen, ha durván és bántón viselkedik akkor előkerülhet az a bizonyos sodrófa és mogorva pofa, de én itt most arról beszélek, hogy egyszerűen csak nem a szimbolikus elvárásaink szerint cselekszik. Azért hívom szimbolikusnak, mert nem kényszerítjük ki, nem büntetünk ha nem teljesül. Egyszerűen csak mi ezt így meg úgy képzeltük, hogy a másik így és úgy fog viselkedni, mert számunkra az esett volna jól, az lett volna az előnyös. Valódi elvárássá akkor növi ki magát, ha a nem teljesülést hisztivel, haragtartással büntetjük, és ez egy másik nagyon rossz szokása az embernek; az elvárás támasztása más felé. De talán ebbe nem most kéne belemennem, mert elkalandoznék.

Hogy visszakanyarodjak a saját tapasztalathoz, legjobbam se nem bántott meg, se nem volt bunkó, egyszerűen csak fáradt, én pedig szomorú, hogy negyed óránál többet nem tudtunk beszélni aznap. Lelkem egy kis része lázadt volna, haragudott volna, és akkor kezdtem el ezen a témán agyalni. Bevallom nektek a múltamban én is büntettem, haragudtam, ha valaki nem úgy reagált, cselekedett ahogy én azt elképzeltem, hisz rosszul esett, nem azt vártam volna. Akkor még nem értettem teljesen ezt, hogy mit is jelent, hogy mi emberek mások vagyunk. Ez is beletartozik és nem szabad engednünk a túlságosan önző, énközpontú érzéseknek. Egészséges önzőség mindenkiben van, de nekünk kell határt szabni neki, ami egy igen nehéz dolog és talán nem is mindig sikerül. Régen én is engedtem annak a fájó érzésnek és valódi elvárásként éltem meg, hogy már pedig ha igazi barátnő akkor igenis így meg úgy kellett volna viselkedni. Nagyon szégyenlem magam érte utólagosan is, hiszen én magam nem voltam jó barátnő, hogy valós elvárásokat támasztottam, és haragot tartottam, ha nem teljesültek. Nem fogadtam el olyannak a másik embert, amilyen, ha ő épp nem úgy reagált, cselekedett, beszélt, mint ahogy nekem az az adott helyzetben jólesett volna. Persze még ma is érzek szomorúságot, ha valami nem úgy sikerül, mint szeretném és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. A különbség csak az, hogy ezúttal leültem átgondolni az egészet: tulajdonképpen miért is kellene haragudnom? Semmi rossz dolog nem történt, nem bántott meg, nem veszekedtünk, nem volt bunkó, tényleg az ég világon semmi, csak egyszerűen keveset beszéltünk, pedig én többet szerettem volna. Felpislogtam, megráztam a fejem és elnevettem magam. Egy ilyen butaság miatt nem fogok haragot tartani. Megélem az érzést, a szomorúságot, de aztán tovább is lépek, hisz nem történt semmi negatív dolog, egyszerűen csak mások vagyunk: mások az igényeink néha, másra vágyunk, máshogy fejezzük ki az érzéseink, máshogy cselekszünk, beszélünk. Nehezebb ezt megérteni, mint azt elsőre hinné az ember.

Üdvözlet gyermekeim ~

Örömmel jelentem be eme csodálatosan érdektelen hírt, mely csupán csak is szerénységes személyem boldogítja: 2 év várakozás, kuporgatás után végre hazahozhattam életem szerelmét: Bivalyt. Új gépem, igazi masszív pc, hatalmas szívvel és szemekkel. (Imp.Cor. i5 pc / GTX950 LG mon. 1920x1080) Olyan méretes a drágám, hogy íróasztalom kis zugába be se fér, de ez legyen életem legkisebb próblémája, főleg a mai nap után. Ilyen kalandos - inkább stresszes - úton szerintem nem sokan jutnak géphez. Legyen elég annyi, hogy 3 órát vártam csemetém születésére, de a személyzet nagyon kedves volt, hozzáértő. Ennek ellenére addig nem tudtam teljesen megnyugodni, amíg legjobbamnak meg nem mutathattam szememfényét és ő nem kiáltott fel: "Csodálatos! Megtarthatod." Így maradt, én pedig még mindig éjfélhez közeledvén is pattogok ültömben, túlpörögve. Sokat vártam rá, nem csak az évek, de a mai nap is húzós volt. Örülök, hogy mindent a szakikra bíztam, összették-feltették mindenhova tettek mindent és lám kiderültek egyből a problémák; új gépet kellett rittyenteni suty. Ez már pörfektül süvít, itthon szerintem életem leggyorsabb gépösszeszerelését vertem le, kíváncsi vagyok van e ebből valamiféle rekord, tuti megdöntöttem. Nem rég végeztem cakkum pakk, s ezzel végre régi laptopom Szmöty hivatalosan is nyugdíjba vonult. Mint minden valamire való nyugdíjas még ő sem húzza beleit a temetőbe, még üzemel néha napján, annál is inkább mert kishúgom és édesanyám is igényt tart rá. Tényleg kis szmötyike szegényem, de örülök azért, hogy nem fog ott porosodni a szekrény alján, hanem még beteljesítheti élete értelmét.

Drága Bivalyom megterhelése holnap következik, ma csak arra volt időm, hogy lelket leheljek belé, felöltöztessem és egyszerűen csak szusszanjak gyönyörködve benne. Játékok települnek, holnap belecsapunk a lecsóba, hogyan bírja a kis puszedlim. Már nagyon várom, hogy végre újra mmorpg-k világában kalandozhassak, ráadásul legjobbammal! Természetesen a The Witcher 2 a szívem vágya rögvest hétvégén terítékre is kerül, hétköznap nem merek belefogni, félő akkor onnan se meteor, se raptorok nem téríthetnek el, angolozni pedig azért kől menni no. A tipikus; még el se mentem, de már várom, hogy holnap hazaérhessek állapotban szenvedek.

Annál is inkább, mert jövőhéten kemény napok következnek érzelmileg és testileg is. Megjártam hétfőn az orvost, semmi jó. Teljes kivizsgálás; 2 labor, 1 mellkasröntgen, 1 kardiológia. Édesanyám varázstelefonja használatával rögvest le is zsírozta szép sorban az egész hóbelebancot. Hétfő-kedd-szerda végig megjárom ezeket a helyszíneket, túlesek eme kísérleteken. Jelenleg annyira nem félek, mint hétvégén, ezt részben legjobbamnak köszönhetem, aki fáradtságot, türelmet nem sajnálva nyugtadgatott mikor én rémeket láttam, s nem volt erőm már küzdeni sem. Próbálok azóta nem a legrosszabbakra gondolni és pozitívan felfogni; kivizsgálnak, megtudjuk mi a baj és tudnak kezelni. Ennyi. Nem szabad túlbonyolítani, mert csak saját magam stresszelem vele, de ez életem egyik legnagyobb erőpróbái közé tartozik, azért még igyekszem. Ezért is mutatom ki inkább az örömöm, boldogságom, hogy ezzel is ösztönözzem magam a pozitív dolgok megélésére.