Üdvözlet gyermekeim ~

Sokat gondolkoztam, hogy írjak-e erről a témáról, hogy tudnék-e eleget pötyögni, és értelmesen át is tudnám-e adni, amit szeretnék, de végül úgy döntöttem, ha nem vágok bele sosem derül ki. Mint minden elmélkedésnél itt is a saját életembeli tapasztalatok, történések gondolkodtatnak el a legkülönfélébb és legvadabb dolgokkal kapcsolatban. Most épp a; mennyire is vagyunk különbözőek, mi emberek és vajon mennyire vagyunk tudatában ennek? Természetesen szerintem ezt mindenki tudja: nincs két teljesen egyforma ember, sem kinézetileg, sem gondolatmenetileg. Az előfordul, hogy nagyon hasonlítunk, de mindig vannak olyan helyzetek, szituációk melyekben különbözően cselekszünk.

Had kezdjem akkor a saját példámmal, így talán jobban fel is tudom vezetni a filozofálgatásom. Legjobbam hetedik napja dolgozik egyhuzamban vendéglátásban. Aki tudja az most keresztet vet érte, aki nem az ne is tudja meg, elég annyi, hogy iszonyúan kemény. Nem csoda hát, ha teljes hullazsákként esik haza és csak is arra vágyik, hogy a gép előtt égesse még ki a maradék agyát is, hogy tudjon aludni és ne az aznapi stressz és fusztráció kergesse álmaiban is. Akármennyire is vagyunk megértőek, teljesen sosem tudhatjuk mit él át a másik és egy idő után hajlamosak vagyunk arra gondolni: "Miért nem úgy szólt hozzám? Miért így szólt hozzám? Szeretnék beszélni, játszani, időt tölteni együtt igazán megtehetné, hogy .. ! stb." Ezek a gondolatok egy bizonyos fokig természetesek, hiszen MI ezt várjuk el, akár tetszik akár nem, nekünk épp erre lenne szükségünk, ezt meg azt szeretnénk. A baj ott kezdődik, ha ezt valódi elvárásként kezeljük, hogy a másiknak tényleg így kellene/nem kellene viselkedni/beszélnie. Ilyenkor kerül napfényre kik azok, akik csak felszínesen tudják elképzelni az: Én megértem, nem vagyunk egyformák - gondolatot. Nem arról van szó, hogy engedékenyek lennénk és mindent elnézünk a másiknak, te jó ég dehogy! Egyszerűen csak felismerjük, hogy Ő egy másik személy, nem fog úgy reagálni, cselekedni ahogy mi azt elképzeljük és isten ments, hogy ezért büntessük, hisztizzünk, haragot tartsunk! Még akkor is, ha megbántva érezzük magunkat, azt mondom ez egy természetes jelenség, mert minden ember önző valamennyire, persze hogy bennünk van, hogy mi ezt meg azt tennénk az adot helyzetben és ezt ezért elvárnánk a másiktól is, deee igen, ő nem mi, ő egy teljesen másik személy. Máshogy cselekszik és ezt tiszteletben kell tartanunk. Természetesen, ha durván és bántón viselkedik akkor előkerülhet az a bizonyos sodrófa és mogorva pofa, de én itt most arról beszélek, hogy egyszerűen csak nem a szimbolikus elvárásaink szerint cselekszik. Azért hívom szimbolikusnak, mert nem kényszerítjük ki, nem büntetünk ha nem teljesül. Egyszerűen csak mi ezt így meg úgy képzeltük, hogy a másik így és úgy fog viselkedni, mert számunkra az esett volna jól, az lett volna az előnyös. Valódi elvárássá akkor növi ki magát, ha a nem teljesülést hisztivel, haragtartással büntetjük, és ez egy másik nagyon rossz szokása az embernek; az elvárás támasztása más felé. De talán ebbe nem most kéne belemennem, mert elkalandoznék.

Hogy visszakanyarodjak a saját tapasztalathoz, legjobbam se nem bántott meg, se nem volt bunkó, egyszerűen csak fáradt, én pedig szomorú, hogy negyed óránál többet nem tudtunk beszélni aznap. Lelkem egy kis része lázadt volna, haragudott volna, és akkor kezdtem el ezen a témán agyalni. Bevallom nektek a múltamban én is büntettem, haragudtam, ha valaki nem úgy reagált, cselekedett ahogy én azt elképzeltem, hisz rosszul esett, nem azt vártam volna. Akkor még nem értettem teljesen ezt, hogy mit is jelent, hogy mi emberek mások vagyunk. Ez is beletartozik és nem szabad engednünk a túlságosan önző, énközpontú érzéseknek. Egészséges önzőség mindenkiben van, de nekünk kell határt szabni neki, ami egy igen nehéz dolog és talán nem is mindig sikerül. Régen én is engedtem annak a fájó érzésnek és valódi elvárásként éltem meg, hogy már pedig ha igazi barátnő akkor igenis így meg úgy kellett volna viselkedni. Nagyon szégyenlem magam érte utólagosan is, hiszen én magam nem voltam jó barátnő, hogy valós elvárásokat támasztottam, és haragot tartottam, ha nem teljesültek. Nem fogadtam el olyannak a másik embert, amilyen, ha ő épp nem úgy reagált, cselekedett, beszélt, mint ahogy nekem az az adott helyzetben jólesett volna. Persze még ma is érzek szomorúságot, ha valami nem úgy sikerül, mint szeretném és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. A különbség csak az, hogy ezúttal leültem átgondolni az egészet: tulajdonképpen miért is kellene haragudnom? Semmi rossz dolog nem történt, nem bántott meg, nem veszekedtünk, nem volt bunkó, tényleg az ég világon semmi, csak egyszerűen keveset beszéltünk, pedig én többet szerettem volna. Felpislogtam, megráztam a fejem és elnevettem magam. Egy ilyen butaság miatt nem fogok haragot tartani. Megélem az érzést, a szomorúságot, de aztán tovább is lépek, hisz nem történt semmi negatív dolog, egyszerűen csak mások vagyunk: mások az igényeink néha, másra vágyunk, máshogy fejezzük ki az érzéseink, máshogy cselekszünk, beszélünk. Nehezebb ezt megérteni, mint azt elsőre hinné az ember.

Mivel a Tárgyaló teremben esett róla szó, gondoltam megemlítem így a bejegyzés végére, hogy haladnak a vizsgálatok: a véremen csúszkálva. Két nap alatt annyit szipuztak el tőlem, hogy a szervezetem közölte: annak nem kint a helye! Kérem be, vagy sztrájk lesz a vége. Így hát kénytelen voltam negyed órát ülni a második vérvétel után, hogy meggyőzzem lázadó testem; muszáj tovább mennem, vár a röntgen. Nagy nehezen kieggyezkedtem magammal, hisz sikerül elintéznem a többi ügyemet is, már csak a kardiológia van hátra szerdán. A leletekkel pedig jövőhéten támadom be orvosom. Egyelőre annak örülök, hogy már nem feszülök rá annyira a témára, igyekszem nem rágondolni, mert iszonyúan hajlamos vagyok túlaggodni, túlgondolni a dolgokat. Így hát várunk.

A végére, tééényleg a végére még egy örömhírt szeretnék megosztani, na jó talán kettőt, de vehetjük egynek is: működik álmaim MMORPG-je! Drága gépem op. rendszere óckodott kicsit, ezért volt a kétnapi idegtépő szenvedés, de siker! Legjobbam és engem senki nem győzhet le, még a win 10 sem! Azóta szinte minden szabadidőm a játékban töltöm és egyre jobban élvezem, amint feltárulnak előttem a határtalan lehetőségek! Ma konkrétan sikoltozásba kezdtem, amint kiderült, hogy főzni is lehet, chef lvl-t húzni! Imádom! Természetesen ami a másik jó hír még, hogy a The Witcher 2 is csodálatosan fut, de úgy érzem ha abba belekezdek engem egy hónapig senki sem fog látni. Minden nap hálát adok, hogy végre sikerült megszereznem álmaim számítógépét, amin csodálatos minőségben nézhetem többek között ezt is:

- Igen, már egy ideje imádatom tárgya a wrestling, de nem bombázlak titeket fullos meccsekkel. -