Üdvözlet gyermekeim~

Mint láthatjátok kicsit jobban nekigyűrtem magam és elég sok mindenbe belekezdtem az oldalon. Először is kis térképünket kicsit megszépítettem, kódért köszönet az aranymeli.gp-nek, valamint feldobtam végre a Sport menüt is! Az Ajánlót és a Sport menüt összevontam, ezeket megtaláljátok a For you menüpont alatt, ahol maradtak az Extrák is. ;)

Valamint a Sakura no hana szerepjátéknál tevékenykedtem még kicsit, a további szereplők között megtaláljátok az új hölgyeményt leírással mindennel, valamint végre Mishima-dono is kapott pár sort. Ha a lelkesedésem alább nem hagy, akkor a napokban színre kerül Eliffével közös új játékunk, melyről már csepegtettem infókat, de már a címe is megszületett ma este: Eien no ai. Tartalom és Rin leírása már meg is van, csak a váltakozó kis képekkel szenvedek még, valamint a borítókép elkészítése van még hátra.

Addig is jó olvasgatást a Sakura no hana-ban, mert beindulnak ám a dolgok. ;)

Üdvözlet gyermekeim~

Nos, sokan láthattátok már, hogy Miu a csodálatos tündérkeresztanya tevékenykedett és felvarázsolta az oldal új kinézetét. Remélem nektek is éppen annyira tetszik, mint nekem. Sok gportalos oldal most a nyári időszámításhoz hűen hűvös, vizes, pancsis, jégkrémes, bubis dizikkel áll elő, de mind tudjuk, hogy én kis különcködő vagyok. Na de azért a mi fejlécünkön is van víz, szóval loccs.

Mint említettem, az új kinézet alkalmával szeretnék pár szóban elmorzsolni könnycseppeket, olyan boldog féléket azért a hihetetlen dologért, ami nem rég esett meg az oldallal. Soha, mégcsak álmodni sem álmodtam volna róla, hogy felbukkan az általam szerkesztett honlap a gportal oldalán, bármilyen formában. És íme, még a meg nem álmodott álmok is valóra válhatnak, olyan megdöbbenést okozva, amitől kishíján szívrohamot kap az ember, és elgondolkodik azon, vajon nem lenne e szüksége szemüvegre. De nem, jól látok és a ketyerém is remekül működik, így szeretném megköszönni Neked, hogy részese vagy az én kis életemnek azzal, hogy látogatod az oldalt. Mégha nem is kommunikálunk kedves olvasó, jer a keblemre egy szájber ölelésre! <3

Az illedelmes koccintás után pedig mindenki dobja el a szép kis pezsgős/boros poharát és kezdődjön a hepaj itt, a Trón teremben! Dj, a zenét, ha kérhetném: MUSIC!

Az elmélkedés sem maradhat el, főleg mert egy olyan témát szeretnék feldobni, ami kivételesen nem sok embert fog meghatni, érdekelni. Tudom ezt előre, és nem haragszom érte, nehéz ezt úgy, hogy nem láttátok, amit én. A minap, életem egyik legtökéletesebb, legcsodálatosabb napját töltöttem el életem egyikmásik felével, örök lelkitársammal - igen, nekem ilyen is van -, amikor is hazafelé jövet a villamosra várva gyönyörködtem a Duna ősi szépségében. A sötétben, amikor már nincs más fény, csak a mesterséges fajta, nem is hittem volna, hogy elfoghat egy ilyen.. meghitt, nosztalgikus érzés. Ahogy ott álltam a hídon letekintve a nyugodtan hümpöjgő víztömegre, aminek felszínén hullámosan tükröződött vissza az utcák narancssárgás fénye, egyszercsak mintha, vagy 1000 évvel zuhantam volna vissza az időben. Nem hallottam a modern tömegközlekedés hangjait, nem láttam a hatalmas épületeket, csak a vizet és a rajta csillogó fénytükörképet figyeltem arra gondolva; elődeink is lehet, hogy pontosan ugyan ezt látták? Persze, akkor még nem a villany fénye esett rá a Dunára, talán inkább a fáklyák fénye, de hisz az is pont ugyan ilyen narancsos csillanással hullámozna. Lehetséges, hogy akkor, amikor még híd sem volt, valaki ugyan itt állt a Margit-sziget csücskén és ugyan ezt látta, amit most én? Furcsa, és borzongató érzés volt belegondolni, de csöppet sem tartottam elképzelhetetlennek.
Megéri megállni egy percre, mégha nem is ilyen gondolatok miatt, de úgy gondolom, nem közhelyes azt mondani, valóban rohanó világban élünk. Lassítsunk gyerekek. Legalább annyira, hogy észrevegyük, élünk. És az élethez nem csak az tartozik hozzá, hogy eszünk-iszunk és kommunikálunk másokkal. Néha felpillanthatnánk, hogy Ebben a világban élünk és nem csak a házunk és a munkahelyünk közötti út létezik.

A Margit-szigeti zenélő szőkőkútat pedig minden itt élőnek, nyaralónak látnia kell! Gyerekek, ez egy olyan élmény, ami ... magával ragad bárkit, mégha csak pár percig is, de ez egy olyan dolog, amire hümmentesz és azt mondod; na, azért nálunk is vannak menő dolgok.

Roppantul örülök, hogy legjobb barátnőmmel élhettem át ezt az élményt, ami csak megerősített benne, hogy ez a lelkitárs dolog igen is létező jelenség. Mindenki természet szerint ahhoz vonzódik, aki hasonló hozzá, mondta Platón, de hallhattuk/olvashattuk már azt is, hogy az ellentétek vonzák egymást. Melyik lehet az igaz? Úgy gondolom mindkettő. Vonzódunk ahhoz, aki hasonló hozzánk, de ez nem azt jelenti, hogy pont ugyan olyan mint mi, csak hasonló egy kicsit, a másik része pedig talán épp az ellentéte a miénknek. Persze ennél jóval többről van szó, néha már olyan félelmetes mélységig megy ez, hogy olvasunk egymás gondolatában. Na persze, nem szó szerint, de mikor már mindennapos dolog az, hogy egyszerre mondjuk ki ugyan azt, vagy tesszük meg ugyan azt, nem egy hétköznapi jelenség. Némelyik ikernél megvan ez a képesség, de mi mégcsak nem is egy időben születtünk. Az, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk, hogy egy időben egy azon dolog jár a fejünkben, legyen az mondat, ötlet, cselekedet a mai napig egyfajta.. jóféle félelemmel tölt el. Sosem tapasztaltam még ilyet az életemben, persze olyan mindenkivel előfordul, hogy néha valakivel egy azon dologra gondol, de mikor ez már napi szinten többször is megesik és konkrét mondatok hagyják el a szánkat ugyan úgy egyszerre, testünk végzi el ugyan azt a mozdulatot egyszerre, az már úgy gondolom, egy másik szint. Csak a példa kedvéért, ültünk a villamoson egymással szemben és random lecsaptuk a kezünket az ablak peremére. Azt, hogy ő miért tette, nem tudom, a nagy nevetés keretében elfelejtettem megkérdezni.
A történethez az is hozzátartozik, hogy több mint 10 éve ismerjük már egymást, és soha nem kellett alkoholhoz nyúlnunk ahhoz, hogy jólérezzük magunkat, pedig az ember azt hinné, hogy ilyen hosszú idő elteltével már egyszerűen nincs miről beszélgetni, hisz volt elég idő, hogy kiismerjük a másikat. Nem, kedveskéim, nem. Ha azt hiszi bárki is, hogy elég 10 vagy 20 év ahhoz, hogy egy embert kiismerjünk annyira, hogy ráunjunk akkor az óriásit téved. Az, hogy ráununk valakire úgy gondolom azért lehetséges, mert.. nem is figyeltünk rá eléggé. Nem árt néha új dolgokat kipróbálni és közben esetleg a veled lévő arcára pillantani, hogy is reagál egyes dolgokra, de.. lassan lezárom a mai merengést, mert kezdünk átmenni egy másik témába, ami megint csak egy hosszadalmasabb elmélkedés lenne és lassan elfogy a teám.

Inkább folytatódjon a party hajnalig, mert megérdemlitek mind! Köszönöm, hogy vagytok, olvastok, kattintotok. A gportalos cuccmucc a TE érdemed is, drága olvasóm.

Üdvözlet gyermekeim~

Ma szándékom szerint csak egy röpke ötletet mutatnék be nektek, amire nem rég bukkantam rá böngészgetés közben. Kiskoromban is nagyon szerettem a szinezőket, főleg a szép és ötletes képek miatt, amiket kedvemre tölthettem meg élettel. Szerettem a hercegnők naaaagy báli ruháit élénk színekkel kipingálni, de nem is tudom, az évek alatt valahogy teljesen feledésbe merült ez a kedvtelésem. Viszont most, amikor rábukkantam erre a cikkre, amit alább ellinkeltem nektek is, ismét visszatért belém gyermeki énem egy része. Ráadásul azt írják akár stressz oldó hatása is lehet a színekkel való együttlétnek így csak azt tudom mondani, ceruzára fel testvéreim!

~Színező felnőtteknek is~

Apropó hobbik, gondolom gyerekkorában azért mindenkinek volt szerencséje kifestő-és szinező könyvekhez, de milyen más elfoglaltásgot tudtok még elképzelni, akár felnőtt fejjel is, ami megnyugtat és fellazítja a tagjaitokat? A zene hallgatás és kellemes fürdő persze adott, de én most kimondottan tevékenységekre gondolok. Olyan kreatív félékre, tudjátok. Mondjuk, én bélyegeket is szívesen gyűjtök, engem megnyugtat és gyönyörködtet a rengeteg szép kis mütyürke. Egyik ismerősöm pedig aktívan tette félre a szebb szalvéta darabokat. Nektek is vannak ilyen gyűjtögetős hajlamaitok? Jaj és ezekről a régi emlékekről most felidéződött bennem az, amit mi Emlékkönyvnek hívtunk, de szerintem a mai korosztály már azt sem tudja mi fán terem az. Pedig olyan jó móka volt és kimondottan nagy trend, nem? Nekem még meg is van és máig elfog egyfajta.. különös érzés, mikor végiglapozgatom. Titeket nem?

Üdvözlet gyermekeim~

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, gyors helyzetjelentés, mi szerint a dizi rendelés leadva, amint elkészül feltárom előttetek a Sport menü kapuit, remélem várjátok már, valamint a Bölcs bagoly is új könyvet dugdos majd az orrotok alá. ;) Dalos madárkánk pedig már most új melódiákat csöpögtet fülecskénkbe, ha betérünk hozzá. A szerepjátékok kisé megálltak, tudom, de hát egyikhez sem én vagyok a soros, így csak reménykedek benne, hogy hamarosan megjön a kedve a többieknek is, hogy tovább fűzzűk a szállakat. Játék ismertetők is az új külső után fognak érkezni, avagy a jövőhét folyamán, még nem tudom. Mivel ez egy hosszabb bejegyzés lett, mint terveztem, ezért a hatalmas suprájzö, mi szerint az oldal kikerült a portál ajánlóba, a következő bejegyzés során kerül majd megünneplésre itt a Trón teremben!

Nos, mint a főcimkénk is mutatja, mai témánk a Csak Lányok, vegyítve öröm-bánat-fájdalom-megkönnyebbülés-félelem könnyekkel. Ezek a piszok gaz cseppek ilyen sok félék tudnak lenni, és bizony néha nagyon nehéz megállítani őket, hogy ne mutatkozzanak meg. Sok teória kering arról, vajon jobb-e, ha szabadon fojdogálnak, vagy szilárdan elzárjuk őket a külvilág kutató tekintete elől. Én személy szerint az első verzióval értek egyet, keverve a második lehetőséggel. Woá, elég formabontó, mi? Van, amikor könnyebb csak hagyni, hogy végigömöljön rajtunk minden és kiürüljünk kicsit, de úgy vélem csak és kizárólag szobácskánk zárt falai között, esetlegesen legmegbízhatóbb barátunk jelenlétében, de ilyenkor még ő is elhanyagolható tetszés szerint, ki hogy szereti eltölteni pityergő perceit, magányosan, vagy amaz bizonyos vállon sirdogálva. 

De mit tehet, egy alig 10 éveske gyermekecske? Természetesen testvéreibe, szüleibe kapaszkodik, főleg akkor, ha könnyei nem lelki eredetűek, hanem fizikai fájdalomtól szökkennek előtérbe. Gyerekek, most bebizonyítom nektek, hogy a favágás, miért is főként (- nem elsősorban, de erősen javallott!-) a férfiak dolga. Először is, bitang nehéz feladat lányaim, főleg ha az a szutykos -hat csillagos káromkodás- farönk "csomós", és nem adja olyan könnyen a részeit, hogy szépen feldarabolva sorakozhasson rendezett sorokban. Hiába áldoztam ma az egész napom faírtásra, még mindig nem tudom megmondani nektek, hogy egy bizonyos rönkre, ha ránézel, honnan tudod, hogy az most csomós-e, vagy szépen áthasítja minden problem nélkül a balta?! Édesapám persze nagyon profi ebben, de azért egy egész kertet beterítő röngtengerrel még ő se boldogult volna négy nap alatt sem, így - fiai nem lévén - kénytelenek voltunk mi is beszállni a vad csapkodásba. Mi, azaz két húgom, természetesen az egyikük csak két évvel fiatalabb nálam, így bőven kivehette a részét a munka nehezéből, míg a legkisebb, a szóban forgó 10 éveske irigyelte, hogy nem lengethet és hasogathat, mint a nagyok. Mit van mit tenni, üssön szét párat, de csak óvatosan. Nos, a balta valahogy nem így gondolta, nem volt neki szimpi az odatett rönk, így gyorsan kettészelve suhant is tovább a lendülettől húgom lábacskája felé. Bumm és glugy-glugy, kis vércsik folyik, húgom megszeppenve makog, hogy elvágta a lábát. Na, édesapámnak több se kell, uccu ölbekapja a gyereket, gyorsan be a házba, lavorba vizet engedni és lemosni a sebet. Húgom persze addigra már feleszmélt és kezemet szorongatva hősiesen szipogott visszafolytva amaz gaz cseppeket. Az ijedelem szerencsére nagyobb volt, mint a baj, de persze mindenki tudja, ennél rosszabb is lehetett volna, és bármelyikünkkel előfordulhat. Sajnos van olyan, hogy a favágó eszközünk gondol egyet és a lendülettől megtáltosodva tovább szalad mint kellene.. Mondanom sem kell, ezek után olyan terpeszben hasítottam, hogy azt hittem lemegyek spárgába.

Tanulság? Ha az embernek csak lányai vannak, óvatosan. Fizikailag, ha tetszik, ha nem, gyengébbek vagyunk hölgyeim. Persze, ugyan ez egy férfival is előfordulhat, de ők kibirják, nem de bár? Jól van na, mindenki csak elővigyázatosan. Ugyan akkor igaz, hogy úgy gondolom, mi lányok, nők, hölgyek kezdésként mindenképp olyan rönköket válasszunk edzés és gyakorlás képen, melyet a szakértők csomó mentesnek ítéltek, így nem kell olyan erővel lendítenünk, ami esetleg veszélyesen túlszaladhat. Figyelem, elsőre senki se próbálkozzon vele egyedül! A nap végére viszont egész edzett, rutinos hasogatók lettünk, de örömünk nem tartott sokáig, amint letörölve a szemünkbe patakzó verejtéket megpillantottuk a darabolásunk nyomán keletkezett hússzor annyi kis franc gerezdeket, amik csodálatos összevisszaságban várják, hogy helyükre talicskázzuk őket a fészerbe katonás sorokba baszarintva.

Más, amit még a Csak lányok és könnyek terén el szerettem volna mesélni nektek, az mily meglepő, a barátság témához kapcsolódik, melyet előző merengésemben is pedzegettem. Ebben a hónapban sajnos nagyon elvesztettem ama harmónia egyensúlyomat, amiről szintén beszélgettünk már itt a Trón teremben, és nagyon nehéz volt újra a megfelelő helyre tenni a dolgokat, hogy a mérleg egyenesbe jöjjön. Nem kiabálok el semmit, új munkahelyemen is két hét múlva kezdek, és végre kisgyermekgondozó szakmámban fogok tevékenykedni. Igen, otthagytam az önkormányzatot, pedig a jegyzőkönyv-vezetést egészen megszerettem, de jött ez a lehetőség, és úgy gondoltam, a gyermekekhez húz jobban a szívem, mintsem a - stresszes határidős túlórázós mindent bele most csináld meg és tökéletesen - irodai környezethez. Szó se róla, értékes tapasztalat volt és nem kizárt, hogy valamikor a jövőben szeretném újra beépíteni az életembe a jegyzőkönyv-vezetést, de az remélem még vagy 20 évvel odébb van, és addig a gyerekekkel lehetek.

Na de elkanyarodtam! Lükverc és vissza. Kisgyerekként nem gondoltam volna soha, hogy akkor is lehet sírni, ha nem sérültünk meg, ehhez képest, iszonyúan megváltoztam. Érzékeny felnőtt lett belőlem, és minden olyan dolog elszomorít és könnyeket csal szemembe, ami a szeretteimmel kapcsolatos. Visszatekintve, szeretnék újra gyerek lenni, aki úgy gondolta csak a fizikai fájdalom miatt lehet zokogni. Őszintén hiányzik nagyon, és próbálkozom, hogy a lelki dolgok ne fájjanak annyira, hogy két kis patak csordogáljon az arcomon. Sajnos mostanában eléggé nehéznek éreztem a szívem, szó szerint, és ilyenkor az az elzárkózós típus vagyok. Senkivel nem tudok egy jót beszélgetni, hogy feloldódjak, amíg az életem másik oldala sötét árnyékban van. Talán ezért érezhetik körülöttem a barátaim, hogy olykor közel vannak, máskor elég távol, de nagyon sokat jelent nekem, hogy ezen viszontagságok ellenére itt vannak.

Kérdés. Elgondolkodtam, hogy vajon melyik fajta könny a fájdalmasabb? Az, amit fizikai sérülés miatt ejtünk, vagy amit lelki okok miatt hullajtunk? Az viszont kétségtelen, hogy ha fajták szerint kérdezném, mindenki a boldogság-öröm kombó könnyeire szavazna. Kicsit érdekes, nem? A sírást általában a fájdalomhoz, valamilyen szomorúsághoz kapcsoljuk, az ember mégis akaratlan is elmorzsol egy két könnycseppet örömében is. Hm... ezek a könnyek már csak ilyenek. Jönnek, ha kell, ha nem, és néha előfordul, hogy azt se tudjuk miért.

Éreztétek már úgy valaha, hogy .. semmi se jön össze? Nem arra gondolok, mikor ilyen időszak van, hanem amikor visszatekintesz az egész eddigi életedre és minden nagyobb esemény, új kezdet, amit választottál, belefogtál, megtörtént veled mind.. nem jött össze, nem kedvezően alakult? Gondolok itt az általános iskola utáni választásra, mely iskola legyen a következő, vagy azután egy okj-s tanfolyam, vagy főiskola, egyetem, esetleg ezután munkahely/ek. Na, nekem egyik se jött össze / volt a legjobb választás, amelyik tetszik. Az ember életében ezek a főbb választások kezdetben - ezek után párválasztás, de azt hagyjuk még. Már a barátválasztás sem a legegyszerűbb, és egy olyan embernek, mint én, akinek a kezdeti választásai sem voltak szerencsések, annak ugyan miért pont életének ezen része lenne rendben? De miért is gondolkodok így? Nem vagyok vak, látom mások életét, mint ember, bennem is megvan a 7 főbűn közül nem is egy, de ami itt elődugja csúnya sárga fejét, az az irígység nevet viseli magán. Talán. Részben. Más részben pedig a szomorúság és vágy, hogy bárcsak egyszer én is jól döntenék.

"Biztos van olyan, amihez ÉN is értek, amiben ÉN is jó vagyok."

Szerettem mindegyik iskolát, amit választottam magamnak, amit meg nem, azt ott is hagytam és belevágtam helyette másba, hogy jól döntöttem-e akkor, nem tudom, csak azt, hogy örültem az új választásomnak, annak ellenére is, hogy milyen körülmények között zajlott az oktatás. Nem volt a legnívosabb intézmény, á, közel sem. Tanárunk nem volt, aztán mégis akadt egy, gyakorlati hely nem volt, felszerelés nem volt, tankönyv nem volt, sokszor a tanár nem is arról beszélt, amiről kellett volna, jaj és diákigazolvány sem volt, mert minek az. Persze aki akar, az tanul, akármilyen helyzetben. Csak.. amikor az ember kicsit felemeli a fejét és kitekint a saját kis világából abba a bizonyos nagybetűsbe és lát más embereket, akik mondjuk ösztöndíjat kaptak jó tanulmányi eredményük miatt, akkor úgy elgondolkodunk, hogy.. "de és én miért nem?", hát azért drágám, mert nem olyan iskolát választottál. Persze, jobban körül kellett volna nézni, jobban meg kellett volna fontolni.. utólag könnyű okosnak lenni és átlátni a dolgokat.

"Ami akkor jó döntésnek bizonyult, azt könnyen lehet, hogy utólag már közel sem fogjuk olyan jónak találni."

Mert utólag mindig könnyebb jobbat találni valahogy, az időt viszont nem lehet irányítani. Pedig megtenném, ahogy más is. Aki azt mondja nem változtatna semmit, az még önmagának is hazudik. Persze, igen, így vagyunk olyanok amilyenek, hogy így alakult a múltunk, ez formálta meg a mostani önmagunkat, kétségtelen, de.. ne mondja nekem senki, hogy ha visszamehetne és jobban csinálhatna valamit, jobbat választhatna, nem tenné meg. Nem próbálná meg. Visszatérve a jelenbe az én esetemben nem is kellett ismét kitekintenem a zordba, hogy lássam, érezzem, nem jól választottam ez alkalommal sem. Bíztam benne, reménykedtem, akartam is. De még mennyire akartam.

"Én vagyok túl kevés, bennem van a hiba?"

Vannak olyanok, akik sokkal több mindent elbírnak, kibírnak, mint mi és ezért.. rosszul érezzük magunkat, hogy: "de basszus, ha neki megy nekem miért nem?" Mai napig nem találtam rá választ, de úgy sejtem, mi emberek kölünbözőek vagyunk, a tűrőképességünk, türelmünk, kitartásunk, lelkivilágunk minden.

"De akkor mi az, amiben jó lehetek? Hol van az, aki úgy fogad el, ahogy vagyok?"

A barátok is emberek, ugyan olyan problémákkal, feszültséggel teli élettel és nem mindig képesek olyan szinten mellettünk állni, ahogy mi azt az adott helyzetben szeretnénk, de.. a barát az, aki ekkor is megtesz mindent, hogy megtartsa higgadtságát veled szemben és mindenekelőtt őszinteségét. Ugyan ki az, aki csak azért hazudik neked, mert éppen rossz passzban vagy? Utólag kiderül, megint szenvedhetsz tőle. Legyen őszinte és ahogy hozza a sors, úgy reagálsz rá. Csak azt várd el másoktól, amit te is megtennél. Egyik elvem, de sajnos.. egyik közeli barátomnál se működik.

"Megmérettettél és megítéltetettél."

Az ítéletem... lehetne, de ugyan ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Mindenkiben él egy definíció a barát fogalmáról, kinek ez kinek az. A baj ott kezdődik, amikor nem képes elfogadni az egyik a másik álláspontját és fordítva, ha minden áron rá akarja erőszakolni, hogy már pedig ez nem barátság ezért és azért, holott a másik szemszögében ez természetes dolog ÉS meg is nyugtatja a másikat, hogy számára ez a normális, belefér, barátok, haverság van, minden rózsaszín, de nem.. a másik csak ellenkezik, hogy de ez így nem és nem. Ahelyett, hogy elfogadná és megnyugodna, hogy nem veszít el barátot, csak más a felfogásuk, barátok ők! Hisz erről szólna nem? Hogy barátok maradjanak. Ez lenne a lényege, nem? Akkor nem értem miért nem lehet megnyugodni és nem más emberek képére kivetíteni a dolgokat, hisz minden ember más. Lehet, hogy amaz haverjával ez és az volt a problem és megszakadt a barátság ez miatt, de hopsz ez az illető nem ugyan az a fazon és meg is nyugtatott, hogy ez belefér, bareszság van továbbra is, szeretet és békesség.

"Nem, az ember fél. S ki önmagától fél, az nem lehet egész."

Nem változik semmi, nem teszünk jót azzal, ha folyton attól rettegünk, azért nem teszünk meg valamit, mondunk ki valamit, mert attól tartunk, hogyan reagál rá a másik. Nem tudhatjuk előre, mégha ismerjük is ezer éve, csak sejtésünk lehet, mert mindig más és más a szituáció, helyzet, érzések. Azzal pedig, hogy a másikra hárítjuk, hogy ugyan azért nem mondtuk/tettük, mert te így és úgy reagáltál volna, mint legutóbb, csak rontunk a helyzeten és a kapcsolatunkon. Nem vagyunk párkák, nincs harmadik szemünk. A világ mozog, változó, akárcsak a szituációk, érzések, lelkivilágok. És úgy gondolom egy barátság megér annyit, hogy felszívva magunkat, de kinyissuk a szánk, megmozdítsuk magunk, bármennyire is tartunk a következményektől, mert..

"Az őszinteség csak egyszer fáj."

Lehet, hogy sokáig és nagyon, de csak egyszer. A hazugság viszont.. árkot szül. Egyre, egyre mélyebbet és sötétebbet, sziklásabb szélűt, ahonnan kilátástalannak tűnik a napfényre való felkapaszkodás. A bizalom olyan távolivá válik, mint innen a pislákoló csillagok fénye. A hazugság később is fáj, mert emlékszik rá az ember, mélyen. A kis bűneink belsőnkben ezekből is táplálkoznak megszülve a kétséget, kételyt, bizalmatlanságot, ezek utóhangjai pedig az egyre több veszekedés és a köztünk lévő kötelék halk szakadásának lehelletvékony hangja.

"Jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tettem meg."

Őszintén nem tudom, hogy zárjam le ezt a kis elmékedést. Mint munkahelyileg, mint baráttársaságilag úgy érzem.. nem jól választottam, valamit elrontottam. És most itt csücsükélek egyedül azon bizonyos mélységes és zord szakadék mélyén egyedül. Nem akarok pesszimista lenni, bíznék én még a jobb világban, de olyan sokszor csalódtam már. Mondogathatnám magamnak, hogy jobb lesz ez, ha ezt és ezt teszem, de.. inkább csöndben maradok, akkor kevésbé fáj majd, ha nem sikerül. Nem tudom gyerekek, az élet sz@r, és mindig, de mindig lehet rosszabb. Nagyon becsüljétek meg azt, aki még ilyenkor is kitart mellettetek és minden baja, feszültsége ellenére képes emberien hozzátok állni és nem leszólni, és nem csak a saját igényeivel foglalkozni, hogy hopika ő most elmegy aludni te pedig bőgd csak ki magad és majd holnap beszélünk puszika. Mind ezt azután, hogy elmondtad a problémáid és semmi mást nem kértél, csak egy barátot, aki meghallgat és melletted áll, összekapargat kicsit, felsöpröget, összepuzzléz, hogy mikor ő mondjuk egy óra múlva lelép alukálni, mert szintén sz@r napja volt, akkor jobb arcszínnel és életkedvel pilloghass fel a szakadék mélyéről. Mert egy barát megteszi, hogy ott marad, felráz, tanácsot ad, eltereli a gondolataid, bármelyik opció választható helyzettül függően, de ott van, amíg kell, hogy ott legyen, amíg szükséged van rá.. ezért barát. Nem azért, mert napi szinten beszéltek, hanem mert akkor is melletted terem, mikor senki más és addig marad is, amíg más nem. Mert érdekled őt ennyire, mert szeret. És ez egy csodálatos ajándék gyerekek, higyjétek el. Az élet kemény és jól odabax a betonhoz nem egyszer, nem kétszer mindenkit, kivétel nélkül, és ilyenkor egy barát kell. Semmi más, csak egy barát. Lehet ez az élettársad, szerelmed, szülőd, testvéred, szomszédod, marsi lény vagy a fodrászod, tök mindegy.
Mondják, az ember társas lény. Jó lenne.. jó is lenne csak egy, egy olyan másik lény, aki elvisel a hibáiddal együtt, megvéd, megvígasztal, felvidít vagy éppen lecsesz és beszól, kiröhög, de tűzbe menne érted. Szerintem mind tudjátok miről beszélek.

Én találtam nem is egy olyan lényt, méghozzá emberit, jó sok kis bűnnel együtt ráadásul, akiért bármit megtennék, ott teremnék, igyekeznék tanácsot, mosolyt adni, vagy pofont, amit csak kell, nem hogy tűzbe, de a világ végére is elmennék értük, de... ez nem elég, tudjátok? Miért? Mert ehhez a másik fél is kell..