Üdvözlet gyermekeim~

Nos, sokan láthattátok már, hogy Miu a csodálatos tündérkeresztanya tevékenykedett és felvarázsolta az oldal új kinézetét. Remélem nektek is éppen annyira tetszik, mint nekem. Sok gportalos oldal most a nyári időszámításhoz hűen hűvös, vizes, pancsis, jégkrémes, bubis dizikkel áll elő, de mind tudjuk, hogy én kis különcködő vagyok. Na de azért a mi fejlécünkön is van víz, szóval loccs.

Mint említettem, az új kinézet alkalmával szeretnék pár szóban elmorzsolni könnycseppeket, olyan boldog féléket azért a hihetetlen dologért, ami nem rég esett meg az oldallal. Soha, mégcsak álmodni sem álmodtam volna róla, hogy felbukkan az általam szerkesztett honlap a gportal oldalán, bármilyen formában. És íme, még a meg nem álmodott álmok is valóra válhatnak, olyan megdöbbenést okozva, amitől kishíján szívrohamot kap az ember, és elgondolkodik azon, vajon nem lenne e szüksége szemüvegre. De nem, jól látok és a ketyerém is remekül működik, így szeretném megköszönni Neked, hogy részese vagy az én kis életemnek azzal, hogy látogatod az oldalt. Mégha nem is kommunikálunk kedves olvasó, jer a keblemre egy szájber ölelésre! <3

Az illedelmes koccintás után pedig mindenki dobja el a szép kis pezsgős/boros poharát és kezdődjön a hepaj itt, a Trón teremben! Dj, a zenét, ha kérhetném: MUSIC!

Az elmélkedés sem maradhat el, főleg mert egy olyan témát szeretnék feldobni, ami kivételesen nem sok embert fog meghatni, érdekelni. Tudom ezt előre, és nem haragszom érte, nehéz ezt úgy, hogy nem láttátok, amit én. A minap, életem egyik legtökéletesebb, legcsodálatosabb napját töltöttem el életem egyikmásik felével, örök lelkitársammal - igen, nekem ilyen is van -, amikor is hazafelé jövet a villamosra várva gyönyörködtem a Duna ősi szépségében. A sötétben, amikor már nincs más fény, csak a mesterséges fajta, nem is hittem volna, hogy elfoghat egy ilyen.. meghitt, nosztalgikus érzés. Ahogy ott álltam a hídon letekintve a nyugodtan hümpöjgő víztömegre, aminek felszínén hullámosan tükröződött vissza az utcák narancssárgás fénye, egyszercsak mintha, vagy 1000 évvel zuhantam volna vissza az időben. Nem hallottam a modern tömegközlekedés hangjait, nem láttam a hatalmas épületeket, csak a vizet és a rajta csillogó fénytükörképet figyeltem arra gondolva; elődeink is lehet, hogy pontosan ugyan ezt látták? Persze, akkor még nem a villany fénye esett rá a Dunára, talán inkább a fáklyák fénye, de hisz az is pont ugyan ilyen narancsos csillanással hullámozna. Lehetséges, hogy akkor, amikor még híd sem volt, valaki ugyan itt állt a Margit-sziget csücskén és ugyan ezt látta, amit most én? Furcsa, és borzongató érzés volt belegondolni, de csöppet sem tartottam elképzelhetetlennek.
Megéri megállni egy percre, mégha nem is ilyen gondolatok miatt, de úgy gondolom, nem közhelyes azt mondani, valóban rohanó világban élünk. Lassítsunk gyerekek. Legalább annyira, hogy észrevegyük, élünk. És az élethez nem csak az tartozik hozzá, hogy eszünk-iszunk és kommunikálunk másokkal. Néha felpillanthatnánk, hogy Ebben a világban élünk és nem csak a házunk és a munkahelyünk közötti út létezik.

A Margit-szigeti zenélő szőkőkútat pedig minden itt élőnek, nyaralónak látnia kell! Gyerekek, ez egy olyan élmény, ami ... magával ragad bárkit, mégha csak pár percig is, de ez egy olyan dolog, amire hümmentesz és azt mondod; na, azért nálunk is vannak menő dolgok.

Roppantul örülök, hogy legjobb barátnőmmel élhettem át ezt az élményt, ami csak megerősített benne, hogy ez a lelkitárs dolog igen is létező jelenség. Mindenki természet szerint ahhoz vonzódik, aki hasonló hozzá, mondta Platón, de hallhattuk/olvashattuk már azt is, hogy az ellentétek vonzák egymást. Melyik lehet az igaz? Úgy gondolom mindkettő. Vonzódunk ahhoz, aki hasonló hozzánk, de ez nem azt jelenti, hogy pont ugyan olyan mint mi, csak hasonló egy kicsit, a másik része pedig talán épp az ellentéte a miénknek. Persze ennél jóval többről van szó, néha már olyan félelmetes mélységig megy ez, hogy olvasunk egymás gondolatában. Na persze, nem szó szerint, de mikor már mindennapos dolog az, hogy egyszerre mondjuk ki ugyan azt, vagy tesszük meg ugyan azt, nem egy hétköznapi jelenség. Némelyik ikernél megvan ez a képesség, de mi mégcsak nem is egy időben születtünk. Az, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk, hogy egy időben egy azon dolog jár a fejünkben, legyen az mondat, ötlet, cselekedet a mai napig egyfajta.. jóféle félelemmel tölt el. Sosem tapasztaltam még ilyet az életemben, persze olyan mindenkivel előfordul, hogy néha valakivel egy azon dologra gondol, de mikor ez már napi szinten többször is megesik és konkrét mondatok hagyják el a szánkat ugyan úgy egyszerre, testünk végzi el ugyan azt a mozdulatot egyszerre, az már úgy gondolom, egy másik szint. Csak a példa kedvéért, ültünk a villamoson egymással szemben és random lecsaptuk a kezünket az ablak peremére. Azt, hogy ő miért tette, nem tudom, a nagy nevetés keretében elfelejtettem megkérdezni.
A történethez az is hozzátartozik, hogy több mint 10 éve ismerjük már egymást, és soha nem kellett alkoholhoz nyúlnunk ahhoz, hogy jólérezzük magunkat, pedig az ember azt hinné, hogy ilyen hosszú idő elteltével már egyszerűen nincs miről beszélgetni, hisz volt elég idő, hogy kiismerjük a másikat. Nem, kedveskéim, nem. Ha azt hiszi bárki is, hogy elég 10 vagy 20 év ahhoz, hogy egy embert kiismerjünk annyira, hogy ráunjunk akkor az óriásit téved. Az, hogy ráununk valakire úgy gondolom azért lehetséges, mert.. nem is figyeltünk rá eléggé. Nem árt néha új dolgokat kipróbálni és közben esetleg a veled lévő arcára pillantani, hogy is reagál egyes dolgokra, de.. lassan lezárom a mai merengést, mert kezdünk átmenni egy másik témába, ami megint csak egy hosszadalmasabb elmélkedés lenne és lassan elfogy a teám.

Inkább folytatódjon a party hajnalig, mert megérdemlitek mind! Köszönöm, hogy vagytok, olvastok, kattintotok. A gportalos cuccmucc a TE érdemed is, drága olvasóm.