Éreztétek már úgy valaha, hogy .. semmi se jön össze? Nem arra gondolok, mikor ilyen időszak van, hanem amikor visszatekintesz az egész eddigi életedre és minden nagyobb esemény, új kezdet, amit választottál, belefogtál, megtörtént veled mind.. nem jött össze, nem kedvezően alakult? Gondolok itt az általános iskola utáni választásra, mely iskola legyen a következő, vagy azután egy okj-s tanfolyam, vagy főiskola, egyetem, esetleg ezután munkahely/ek. Na, nekem egyik se jött össze / volt a legjobb választás, amelyik tetszik. Az ember életében ezek a főbb választások kezdetben - ezek után párválasztás, de azt hagyjuk még. Már a barátválasztás sem a legegyszerűbb, és egy olyan embernek, mint én, akinek a kezdeti választásai sem voltak szerencsések, annak ugyan miért pont életének ezen része lenne rendben? De miért is gondolkodok így? Nem vagyok vak, látom mások életét, mint ember, bennem is megvan a 7 főbűn közül nem is egy, de ami itt elődugja csúnya sárga fejét, az az irígység nevet viseli magán. Talán. Részben. Más részben pedig a szomorúság és vágy, hogy bárcsak egyszer én is jól döntenék.

"Biztos van olyan, amihez ÉN is értek, amiben ÉN is jó vagyok."

Szerettem mindegyik iskolát, amit választottam magamnak, amit meg nem, azt ott is hagytam és belevágtam helyette másba, hogy jól döntöttem-e akkor, nem tudom, csak azt, hogy örültem az új választásomnak, annak ellenére is, hogy milyen körülmények között zajlott az oktatás. Nem volt a legnívosabb intézmény, á, közel sem. Tanárunk nem volt, aztán mégis akadt egy, gyakorlati hely nem volt, felszerelés nem volt, tankönyv nem volt, sokszor a tanár nem is arról beszélt, amiről kellett volna, jaj és diákigazolvány sem volt, mert minek az. Persze aki akar, az tanul, akármilyen helyzetben. Csak.. amikor az ember kicsit felemeli a fejét és kitekint a saját kis világából abba a bizonyos nagybetűsbe és lát más embereket, akik mondjuk ösztöndíjat kaptak jó tanulmányi eredményük miatt, akkor úgy elgondolkodunk, hogy.. "de és én miért nem?", hát azért drágám, mert nem olyan iskolát választottál. Persze, jobban körül kellett volna nézni, jobban meg kellett volna fontolni.. utólag könnyű okosnak lenni és átlátni a dolgokat.

"Ami akkor jó döntésnek bizonyult, azt könnyen lehet, hogy utólag már közel sem fogjuk olyan jónak találni."

Mert utólag mindig könnyebb jobbat találni valahogy, az időt viszont nem lehet irányítani. Pedig megtenném, ahogy más is. Aki azt mondja nem változtatna semmit, az még önmagának is hazudik. Persze, igen, így vagyunk olyanok amilyenek, hogy így alakult a múltunk, ez formálta meg a mostani önmagunkat, kétségtelen, de.. ne mondja nekem senki, hogy ha visszamehetne és jobban csinálhatna valamit, jobbat választhatna, nem tenné meg. Nem próbálná meg. Visszatérve a jelenbe az én esetemben nem is kellett ismét kitekintenem a zordba, hogy lássam, érezzem, nem jól választottam ez alkalommal sem. Bíztam benne, reménykedtem, akartam is. De még mennyire akartam.

"Én vagyok túl kevés, bennem van a hiba?"

Vannak olyanok, akik sokkal több mindent elbírnak, kibírnak, mint mi és ezért.. rosszul érezzük magunkat, hogy: "de basszus, ha neki megy nekem miért nem?" Mai napig nem találtam rá választ, de úgy sejtem, mi emberek kölünbözőek vagyunk, a tűrőképességünk, türelmünk, kitartásunk, lelkivilágunk minden.

"De akkor mi az, amiben jó lehetek? Hol van az, aki úgy fogad el, ahogy vagyok?"

A barátok is emberek, ugyan olyan problémákkal, feszültséggel teli élettel és nem mindig képesek olyan szinten mellettünk állni, ahogy mi azt az adott helyzetben szeretnénk, de.. a barát az, aki ekkor is megtesz mindent, hogy megtartsa higgadtságát veled szemben és mindenekelőtt őszinteségét. Ugyan ki az, aki csak azért hazudik neked, mert éppen rossz passzban vagy? Utólag kiderül, megint szenvedhetsz tőle. Legyen őszinte és ahogy hozza a sors, úgy reagálsz rá. Csak azt várd el másoktól, amit te is megtennél. Egyik elvem, de sajnos.. egyik közeli barátomnál se működik.

"Megmérettettél és megítéltetettél."

Az ítéletem... lehetne, de ugyan ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Mindenkiben él egy definíció a barát fogalmáról, kinek ez kinek az. A baj ott kezdődik, amikor nem képes elfogadni az egyik a másik álláspontját és fordítva, ha minden áron rá akarja erőszakolni, hogy már pedig ez nem barátság ezért és azért, holott a másik szemszögében ez természetes dolog ÉS meg is nyugtatja a másikat, hogy számára ez a normális, belefér, barátok, haverság van, minden rózsaszín, de nem.. a másik csak ellenkezik, hogy de ez így nem és nem. Ahelyett, hogy elfogadná és megnyugodna, hogy nem veszít el barátot, csak más a felfogásuk, barátok ők! Hisz erről szólna nem? Hogy barátok maradjanak. Ez lenne a lényege, nem? Akkor nem értem miért nem lehet megnyugodni és nem más emberek képére kivetíteni a dolgokat, hisz minden ember más. Lehet, hogy amaz haverjával ez és az volt a problem és megszakadt a barátság ez miatt, de hopsz ez az illető nem ugyan az a fazon és meg is nyugtatott, hogy ez belefér, bareszság van továbbra is, szeretet és békesség.

"Nem, az ember fél. S ki önmagától fél, az nem lehet egész."

Nem változik semmi, nem teszünk jót azzal, ha folyton attól rettegünk, azért nem teszünk meg valamit, mondunk ki valamit, mert attól tartunk, hogyan reagál rá a másik. Nem tudhatjuk előre, mégha ismerjük is ezer éve, csak sejtésünk lehet, mert mindig más és más a szituáció, helyzet, érzések. Azzal pedig, hogy a másikra hárítjuk, hogy ugyan azért nem mondtuk/tettük, mert te így és úgy reagáltál volna, mint legutóbb, csak rontunk a helyzeten és a kapcsolatunkon. Nem vagyunk párkák, nincs harmadik szemünk. A világ mozog, változó, akárcsak a szituációk, érzések, lelkivilágok. És úgy gondolom egy barátság megér annyit, hogy felszívva magunkat, de kinyissuk a szánk, megmozdítsuk magunk, bármennyire is tartunk a következményektől, mert..

"Az őszinteség csak egyszer fáj."

Lehet, hogy sokáig és nagyon, de csak egyszer. A hazugság viszont.. árkot szül. Egyre, egyre mélyebbet és sötétebbet, sziklásabb szélűt, ahonnan kilátástalannak tűnik a napfényre való felkapaszkodás. A bizalom olyan távolivá válik, mint innen a pislákoló csillagok fénye. A hazugság később is fáj, mert emlékszik rá az ember, mélyen. A kis bűneink belsőnkben ezekből is táplálkoznak megszülve a kétséget, kételyt, bizalmatlanságot, ezek utóhangjai pedig az egyre több veszekedés és a köztünk lévő kötelék halk szakadásának lehelletvékony hangja.

"Jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tettem meg."

Őszintén nem tudom, hogy zárjam le ezt a kis elmékedést. Mint munkahelyileg, mint baráttársaságilag úgy érzem.. nem jól választottam, valamit elrontottam. És most itt csücsükélek egyedül azon bizonyos mélységes és zord szakadék mélyén egyedül. Nem akarok pesszimista lenni, bíznék én még a jobb világban, de olyan sokszor csalódtam már. Mondogathatnám magamnak, hogy jobb lesz ez, ha ezt és ezt teszem, de.. inkább csöndben maradok, akkor kevésbé fáj majd, ha nem sikerül. Nem tudom gyerekek, az élet sz@r, és mindig, de mindig lehet rosszabb. Nagyon becsüljétek meg azt, aki még ilyenkor is kitart mellettetek és minden baja, feszültsége ellenére képes emberien hozzátok állni és nem leszólni, és nem csak a saját igényeivel foglalkozni, hogy hopika ő most elmegy aludni te pedig bőgd csak ki magad és majd holnap beszélünk puszika. Mind ezt azután, hogy elmondtad a problémáid és semmi mást nem kértél, csak egy barátot, aki meghallgat és melletted áll, összekapargat kicsit, felsöpröget, összepuzzléz, hogy mikor ő mondjuk egy óra múlva lelép alukálni, mert szintén sz@r napja volt, akkor jobb arcszínnel és életkedvel pilloghass fel a szakadék mélyéről. Mert egy barát megteszi, hogy ott marad, felráz, tanácsot ad, eltereli a gondolataid, bármelyik opció választható helyzettül függően, de ott van, amíg kell, hogy ott legyen, amíg szükséged van rá.. ezért barát. Nem azért, mert napi szinten beszéltek, hanem mert akkor is melletted terem, mikor senki más és addig marad is, amíg más nem. Mert érdekled őt ennyire, mert szeret. És ez egy csodálatos ajándék gyerekek, higyjétek el. Az élet kemény és jól odabax a betonhoz nem egyszer, nem kétszer mindenkit, kivétel nélkül, és ilyenkor egy barát kell. Semmi más, csak egy barát. Lehet ez az élettársad, szerelmed, szülőd, testvéred, szomszédod, marsi lény vagy a fodrászod, tök mindegy.
Mondják, az ember társas lény. Jó lenne.. jó is lenne csak egy, egy olyan másik lény, aki elvisel a hibáiddal együtt, megvéd, megvígasztal, felvidít vagy éppen lecsesz és beszól, kiröhög, de tűzbe menne érted. Szerintem mind tudjátok miről beszélek.

Én találtam nem is egy olyan lényt, méghozzá emberit, jó sok kis bűnnel együtt ráadásul, akiért bármit megtennék, ott teremnék, igyekeznék tanácsot, mosolyt adni, vagy pofont, amit csak kell, nem hogy tűzbe, de a világ végére is elmennék értük, de... ez nem elég, tudjátok? Miért? Mert ehhez a másik fél is kell..