Üdvözlet ilyen kései órán gyermekeim ~

Nem tehetek mást, ki kell írnom magamból. Ahhoz, hogy az egész történetet átadhassam, kicsivel előrről kell kezdenem. Mondjuk úgy szombat tájáról. Ne aggódjatok, nem lesz hosszú mese. Van, amikor az ember csak egy kis magányra vágyik, egyedül. Ez természetes. Ez esett meg velem és barátnőmmel szombaton, ám vasárnap sem zajlott le másként, azzal az icike-picike kivétellel, hogy barátnőm délelőtt dolgozott, délután pedig mire hazaért, érthetően fáradt volt, nekem pedig jobban esett az ágyban olvasni, mint a gép előtt ülni. Nem aggódtam, elvégre nem kell minden nap beszélnünk barátainkkal, hisz tudjuk, ők mellettünk állnak ígyis. Elérkezett a hétfő, mikor is szokásosan barátnőm ismét dolgozik, délután pedig este 9ig iskolában van. Igen fárasztó egy nap ez számára különösen, így nem is ültem le a gép elé, folytattam az olvasást kényelmesen. Nem sejthettem mekkora hibát követek el ezzel.

Mikor rádöbbentem már késő volt. Este kilenc körül gondoltam felnézek azért viberre, hátha írt valamit barátnőm, hogy holnap mikor lesz elérhető szabad percre, ám ehelyett csak két üzenet fogadott, amit még reggel hétkor írt. Kicsit meglepődtem a tartalmán, mi szerint annyira meghúzódott a nyaka, hogy otthon maradt. Érthetetlen volt számomra, hogy akkor miért nem csörgetett meg egész nap? Úgy gondoltam később csillapodott a fájdalom és mégis elment az iskolába délután. Mi más lehetne a magyarázat, hogy nem keresett egész nap? Elvégre nekem sem kötelességem egész nap a gép előtt ülni, főleg mikor tudom, hogy aznap egyáltalán nem lesz szabad percre. Mégis bökte kicsit a csőröm, hogy otthon volt e egész nap, és ha igen, még mindig magányra vágyna, avagy bevonszolta magát az iskolába?! Végül csak én is üzenetet hagytam neki viberen, miben arra kértem, hogy azért írjon, hogy holnap mikor lesz, mert már hiányzik. Mivel aznap még nem is ültem a gépnél, kicsit fent maradtam még, körülnéztem a szokásos oldalakon, de valami nem hagyott nyugodni, így megnéztem egy filmet. Mondanom sem kell, olyat fogtam ki, amitől még nyugtalanabbnak éreztem magam. Mielőtt lefeküdtem volna aludni, így esett, hogy még ránéztem viberre, ahol is a következő egy sor fogadott barátnőmtől. "En eztnembirom tovabb *sirva esuk oydze " A hitelesség kedvéért szó szerint idéztem.

Most mindenki nézzen magába. Ha egy ilyen üzenetet kap 22:37-kor a barátnőjétől, mit tenne? A pánik helyett engem valahogy mégis először a hideg nyugodtság szállt meg. Azonnal gondolkodni kezdtem, hogy ha volt iskolában, aminek 20:40kor van vége, akkor még nagyban hazafelé tarthatott, amikor ezt az üzenetet írta. És valahol itt fogott el a pánik. Az olyan igazi. Gyomorforgató, hányingerkeltő. Persze nem tudhattam biztosra, hogy iskolában volt e, avagy otthon, de ha otthon volt, vajon miért írt ilyen üzenetet olyan későn, mikor egész nap nem keresett? Elképzelni sem tudtam mi történt. Nevelőapja megint részeg és eldurvultak a dolgok? Vagy hazafelé menet történt vele valami? Hisztérikus remegésem csak akkor tűnt fel, amikor a sokadik sikertelen telefonhívás után viberen kezdtem üzenetet gépelni neki. Majdnem másfél órás teljes néma csend borult rám. Hisz egészen benne jártunk már az éjszakában, mindenki aludt itthon. A feszült csendben csakis a telefon kicsöngésének hangja keltett vízhangot az én ideges ujjdobolásommal kaotikust zenét alkotva, amit fel sem fogtam. Az idő olyan sebeséggel pergett, hogy megrémültem tőle.

Már hajnali egy is elmúlt.

Nem tudtam elérni őt. Bár a viber egy órája azt jelezte, hogy elérhető, választ nem kaptam. Semmire. Se hívásra, se üzenetre. A gyomrom már olyan szinten görcsben volt, hogy úgy éreztem hánynom kell. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Ő nem ilyen, ez a barátnőm sosem sír, sosem írna ilyet, ha csak nem nagy a baj. Ő erős volt, sosem sírt csak úgy és sosem dobálózna ilyen szavakkal. De akkor mégis mi történhetett, hogy csak ezt az egy mondatot tudta leírni nekem, és mást nem? A vonatok nem járnak még. Különben is merre kezdhetném a keresést? Otthoni számuk nem volt, amit hívhattam volna. Bárcsak megtanultam volna vezetni, gondoltam már sokadszorra a hajamba tépve, hisz mégsem kelthetem fel édesapám. És akkor 1:43-kor végre választ jelzett a viber. Telefonról írt, ám olyan összevissza, hogy alig tudtam kivenni. Mondanom sem kell, azonnal letámadtam, hogy mi történt, miért nem keresett aznap, és legfőképp, mi történt?? Döbbenten vettem tudomásul, hogy valóban otthon volt egész nap, de annyira szenvedett a nyaka miatt, hogy nem keresett engem. Összezavarodtam. Akkor miért írt olyan üzenetet olyan késő este? Mert már nem bírta a fájdalmat, volt a válasz. Teljesen kikészültem. Olyan szinten dühös lettem, hogy majdnem kiabálni kezdtem, miközben gépeltem. Az órákon át tartó kétségbeesett aggodalom dühbe csapott át, mert nem értettem meg őt, és mert nem lehettem mellette. Ha akkor nem állok neki filmet nézni, hanem bekapcsolva hagyom a vibert, egyből válaszolhattam volna és legalább így mellette állhattam volna. Ám dühös voltam rá is. Olyan kevés dolgot mondott el, hogy semmit sem tudtam.

Mindenki nézzen magába őszintén, hogyan reagált volna a helyemben. Az én lelkiismeretem tiszta, mégha barátnőm rám is förmedt, hogy hagyjam mostmár békén, mert aludni akar. Az aggódásnak már nyoma sem volt. Ellenben az elképzedt düh határokat nem ismerve vette át a helyét. Immár a haragtól remegve ültem a gép előtt, de képtelen voltam felfogni, hogyan vághatja azt hozzám, hogy jobb lenne, ha befognám, ugyan miért Ő húzzon utánam, mikor megírta a szitut, ennyi. Nem tudtam megszólalni. Vadul pörgettem az agyamban, hogy mégis miről beszél? Hiszen csak annyit írt reggel hét órakkor, hogy meghúzta a nyakát, és ezért otthon marad. Majd egész nap nem keresett, és este 22-kor pedig azt az egy sort írta. Tényleg tudnom kellett volna akkor a "szitut"? Fájt, hogy mennyire nem érti meg azt a pokoli aggodalmat, amit éreztem. De elmondása szerint megbánta, hogy írt nekem, mikor sír a fájdalomtól, nem kellek neki még én is.

Valahol e tájt sírhattam el magam. Nem is igazán tudom miért. Lelépett, én pedig nem kerestem.

Aggódás. Rettegés. Düh. Elképedés. Fájdalom.

De a legvégső érzés egy ilyen helyzetben akkor is a megkönnyebbülés.

Nincs semmi komolyabb baja.

Még mindig reszketve, némán sírva emeltem a tekintetem az ég felé, hálásan mosolyogva.

Mert az ember törékeny teremtmény és sorsunak nem ismerhetjük előre. Egyik percben még nevetünk, sírunk, mérgesek vagyunk, avagy boldogok, rengeteg olyan dolog van a világban, mi túlmutat rajtunk. Nem tehetünk ellene semmit. Bekövetkezik. Baleset, mely önhibánkon kívül szakad ránk. Bármi megtörténhet, hisz ez az élet. Rengetegen vesztik el szeretteiket a világban egy pillanat alatt, s mi naivul azt hisszük; velünk ez nem történhet meg.

Pedig igen.

Üdvözlet gyermekeim~

Mostanában, így a feb. 14-e közeledtével egyre jobban elgondolkodtam azon, mennyire is uralják az életünket a számok, napok, hónapok és úgy egyáltalán a dátumok. Példának okáért itt ez a babona a péntek tizenhárommal. Ami persze szintén most volt esedékes, nem tudom feltűnt e nektek. Nekem igen. Talán azért, mert jómagam is rabja vagyok egy néhány babonának, hiedelemnek. Vajon miért? Tényleg nem tudom, mégcsak a neveltetésre sem fogni, hisz a családban más nagyon nem foglalkozik ezekkel. Akkor vajon honnan jön a babonaság? Úgy konkrétabban azt sem tudom egyébként, hogy miért is alakult ki ez, hogy a péntek tizenhárom egy szerencsétlen nap, amikor sok rossz dolog érheti az embert. Megfigyeléseim szerint ez nálam így is van, de szerencsére a mostani, ha mondhatom ezt, egy átlagos napra sikeredett. Volt benne sok öröm és kevés bánat, és senki sem sérült meg.

Pedig még csak nem is itthon ültem, hanem barátnőmmel felmerészkedtünk Bp.-re. A mozi még nem is volt annyira veszélyes, sőt, még örültem is, hogy a vetítésen csak 6-an voltunk, így nem volt kötelező oda ülni, ahova a jegyünk szólt. Bár barátnőm akadékoskodott, én bátor voltam, és amúgy is az a másik hely jobban tetszett. Most miért ne ülhetnénk oda, ha tök üres a terem? Na ugye. Természetesen ez volt az első, hogy ilyet tettem, én jó kislány vagyok. Bár, miután elindultunk a tömegközlekedéssel, hogy elintézzük barátnőm iskolai ügyeit, előtérbe kerültek a rosszabb tulajdonságaim. Mint például a tájékozódési képesség teljes hiánya. Míg barátnőm a titkárságon töltött ki papírokat, én lemaradtam, hogy a ligeten átvágva az állatkertnél megvárjam. Nos, mondanom sem kell, nem találtam oda. De még csak azt sem tudtam merre bolyongok. Mint utólag kiderült, - miután barátnőm megtalált - hogy ösztönösen jó irányba indultam ám el, csak éppenséggel én se tudtam róla. Ennek ellenére, vagy épp ez miatt, szentül vallom, hogy nem tévedtem el! Csupán csak nem voltam tudatában annak, hogy tudat alatt tudom az utat. Végül is ez is elsülhetett volna rosszabbul, de a kacsa-sirály-galamb-holló etetés el is feledtette velem a pillanatnyi pánikot, hogy eltévedtem. Úgy látszott az átok megtörik, a babona nem igaz. Egészen addig, amíg haza nem értünk. Ekkora kezdett egy másik hiedelem, avagy inkább közmondás igaznak bizonyulni. Nyugtával dícsérd a napot. Az apró veszekekedéssel együtt, - ami után 1 órára már ki is békültünk - lehetett volna ezerszer rosszabb is a péntek tizenhármom.

A feb. 14.-ével azonban még mindig bajok vannak. Nem csak azért, mert ez hatalmasabb kultusznappá nőtte ki magát, mint a babonás péntek tizenhárom, hanem mert ebből egyesek (sokak) pénz kérdést csinálnak. Most nem fogok belemenni abba, amiről már ezer meg egy ember beszélt előttem, hogy mennyire nem tetszik neki ez a felhajtás, és hogy nem csak ezen a napon kellene kifejeznünk a szeretetünket. Van, amivel egyetértek és van, amivel nem. Vannak olyan apróságok, amiket aranyosnak tartok, és akadnak olyanok is, amik már túlzásnak számítanak nálam. De ugyan így van az emberi viselkedés is. Szomorú számomra, hogy egyesek gyűlölettel tekintetek erre a napra, hogy miért, az mindenkinél eltérő, de úgy gondolom erősen benne van az egész társadalom keze ebben. Senki sem szereti, ha lenézik vagy éppen sajnálkoznak felette, csak mert ezen a napon nincs kapcsolatban, nincs kivel megosztania. Mindenki szeretne egy olyan személyt az életőben, akihez hozzábújhat csak úgy, és támaszkodhat rá a bajban. Persze, hogy nem kellemes, hogy ilyenkor mintha csak megszaporodnának az ölelkező párocskák, de én úgy vagyok vele, hogy azok minden más nap ott vannak, csak ez a feb. 14.-e miatt, mintha még jobban észrevennénk őket.

Tudom, hogy nem ér sokat, de gyerekek, én szeretlek titeket, virtuális ölelésem elér, ha akarod, ha nem. Amúgy pedig nézd meg a videót és éld a saját életed.

Üdvözlet gyermekeim~

Azt hiszem most érkezett el a pillanat a hosszabb egyoldalú csevegésre részemről. Mint előzőleg elhintettem, ezen a héten több nagy dolog is történt az életemben. Ezek egy része várt, másik váratlan, s mint lenni szokott, a váratlanok a legrosszabbak. A kivétel erősíti a szabályt, de az én esetemben ez ritkább, mint a fehér holló. Főként azt hiszem, ez miatt is fogok bele a történtek rövidebb felvázolásába, ugyanis köztudott, hogy ha szabadon engedem az ujjaim, akkor a szavak olyan sokasága követné egymást, amit még közelebbi ismerőseim se szívesen olvasnának végig elrettentő hosszúsága miatt.

Először  is a költői kérdés; a jó vagy a rossz hírrel kezdjem?

Kezdeném a jóval, nehogy elrettentsek mindenkit, mert kivételesen nem csak a saját élményem szeretném megosztani veletek, hanem ez amolyan oktató, tanmese jellegű tanulságos elbeszélésnek ígérkezik.

Megesett egyszer egy napon, hogy gondoltam egyet, miért ne találkozhatnék végre Eliffével? Az ötlet rendben is lett volna, ha nem laknák olyan messze egymástól, így mindenképpen szerettem volna keríteni valami eseményt, programot, amely mintegy keretül szolgálna a mi kis találkánknak. Telt múlt az idő, kilátásba került a Tolkin nap. Mivel az előzőn is jól éreztem magam, és akadtak olyan előadások, melyek érdekeltek volna, felvetettem az ötletet, legyen ez a nagy esemény. Ám bár Eliffét nem vonzotta ez a dolog, beleegyezett, és így kerített még két másik lányt, kik szívesen eljönnének és kiket még érdekel is Tolkien világa. Ha már ő így, én se maradhattam le, el is hívtam Midot, így öten vágtunk neki annak a bizonyos szombati napnak.

Izgultam, mert a másik két lányt nem ismertem egyáltalán, és mert mint hobby író és elvetemült fantasy rajongó perjel gamer, nem voltam még háromnál több baráttal sehol. Persze ez nem igaz mindenkire az előbbi felsorolásból, csak szerény személyemre. Nem vagyok nagy társasági ember, a tömegtől egyenesen félek, és köztudottan nincs sok barátom. Ismerkedéstől is csak személyesen tartok nagyon, de amúgysem keresem az új emberek társaságát, de egyik nagy vágyam egy nagyobb baráti társaság, akikkel rengeteg szórakoztató dolgot próbálhatunk ki együtt. - Már kész tervem is van rá, de erről talán, majd egy másik alkalommal. - Nos, a kérdéses nap elérkeztével még nem is izgultam és ez felháborított. Mido-val békésen vártuk a többieket a megbeszélt helyen, mígnem érkezett a hívás; megjöttek. Na akkor akartam elszaladni. Már ki is néztem magamnak egy csodás parkoló felíratú ajtót, hogy ott majd én mennyire észrevétlen meglógok, mikor is Mido előrelátóan karon ragadott, és szó szerint húzni kezdett. Abban a percben kérdések tömkelege vágott át az agyamon észvesztő sebeséggel, mint gondolom sokunknál. Miről beszélgessünk, mi lesz ha nem lesz közös téma, mi lesz ha jön a kínos hallgatás, mikor senki nem tud mit mondani, mi lesz ha nem érik majd jól magukat... és a többi és a többi.

Természetesen örülök, hogy Mido nem hagyott megfutamodni, mert nagyon jól éreztem magam, és előre megsúgom, az alapos vallatás után kiderült, hogy a többiek is hasonlóan örültek a találkozásnak és jól érezték magukat. Most, hogy ezt előre tudjátok, már nincs miért nagyon aggódni, ugyan akkor a tanmese még csak most kezdődik. Mido kivételével mindannyian nehezen ismerkedünk, magunkbafordulóak, visszahúzódóak vagyunk, így már önmagában az, hogy sikerült ezt a találkozót nyélbeütni, elégedettséggel töltött el. Hát még akkor, amikor nekiültünk kivesézni a Naruto c. anime végkifejletét. Külön örömömre szolgált, hogy nem mindenben értettünk egyet, és ez még élvezetesebbé tette a beszélgetést. Végre valaki utálja az Uchikákat! Én magam imádom egyes tagjait, de akkor is. Üdítő ilyen emberrel is találkozni. Fél órás bevezető csevely után viszont nem sok időnk maradt a további beszélgetésre, hiszen a Tolkin nap programjaként közös csoportos foglalkozás következett. Bár ezt előre nem sejtettük, hogy vetélkedő formájában csapatokba osztanak minket.. így sajnos nem sok lehetőségünk akadt a beszélgetésre, hiszen a többi emberrel együtt csapatokba lettünk osztva és kaptunk egy csoport vezetőt is.

Így született meg a 2. csapat. Szerencsére mind együtt maradtunk és szorosan összetartva vonultunk el egy terembe, ahol a csapattagok megismerkedhettek egymással. Bemutatkozás következett, majd pedig a vezetőnk sztoryzgatott nekünk kicsit, mielőtt megkezdődött volna az összecsapás. Mivel jómagam csak a filmeket láttam, nem voltam nagy segítség a nap további részében, ettől független nagyon élvezetes volt a vetélkedő. Csapattársaink egytől egyik nagyon szimpatikus, kedves emberek, mi több, remek humorérzékkel megáldva. Nagyon sokat nevettünk és egyikük különösen a szívembe lopta magát. Nem csak esze és a Tolkien világban való jártassága miatt, de viselkedése és személyisége is teljesen lekenyerezett. Mondanom sem kell, legszívesebben hazaloptam volna magammal a kisfiút, akinek még aznap rögtön becenevet is adtam! Nagyon sajnálom, hogy a vasárnapi rendezvényre már nem tudtunk elmenni, és így nem találkozhattam már vele. Mint a csapatunk kabalája és mindenttudója, neki köszönhetjük az elegáns 2. helyezést a vetéledőn, de mi tudjuk, hogy igazából kik a győztesek!

A vetélkedő végén azonban olyan feladat várt ránk, amitől kisé zavarba jöttünk és talán meg is rettentünk. A csapatból 4 embernek ki kellett mennie, hogy eljátszon egy jelenetet, amit aztán a csapat többi tagjának ki kellett találnia. Így nem is volt kérdés, hogy a kis kabalánknak maradnia kellett. Na jó, de akkor ki vállalja önként és dalolva, hogy ennyi ismeretlen ember előtt eljátszik egy részletet? Csapatunk egyetlen férfi tagja vállalkozott elsőként, én pedig egyre jobban tördeltem az ujjaim. Szerettem volna a többiek hasznára válni, így ha már a kvíz alatt nem segíthettem sokat, most lenyúltam abba a láthatatlan - talán nem is létező - bátorság puttonyomba és megragadtam egyik barátnőm karját, ki Eliffével érkezett. Ha te jössz, én is megyek, bűvös mondat után, a lánynak úgy érzem nem sok választást hagytam. Tudtam, az idő végzetes lehet. Ha jut idő átgondolni akár egy másodpercre is, hogy mire készülök, azonnal megfutamodok. De erre most nem adott a sors lehetőséget. Egy másik lány is felajánlotta, hogy kijön, így meglettünk négyen. Már nem volt visszaút. Néma jelenetet kellett előadni, mi nehéz sem volt, mégis kihívást jelentett önmagában a szereplés idegenek előtt. De bíztunk kis kabalánk tudásában, hogy egyből kitalálja a részletet, így nem kell többszőr eljátszanunk.

A szereplés után még mindig hitetlenkedve ültünk vissza Wilwarin-nal, hogy mi erre képesek voltunk. Bár be kell vallanom, a büszkeség bennem nagyobb volt, mint a csodálkozás. Jó érzés volt, hogy magammal rántottam egy szintén visszahúzódó lányt és ilyesfajta kalandokba sodortam. Nagyon remélem, hogy számára is inkább volt élvezetes kaland, sem mint kellemetlen emlék. És ezzel el is érkeztünk a tanulsághoz. Lehetünk akármilyen félénkek, ha többen összegyűlűnk mi visszahúzódó népség, egyikünk majd csak magával rántja a másikat olyan kalandokba, mikről egyedül álmodni se mernénk. És ez szerintem nem olyan rossz dolog. Csak a kezdő lépést kell megtennünk. Igent mondani egy találkozóra, ahol a barátaink mellettünk lesznek, így nem érhet nagy baj. Úgy érzem találó lenne Bilbó soraival befejezni eme elbeszélésemet;

"Veszélyes dolog kilépni az ajtón Frodó! Csak rálépsz az útra és ha nem tartod féken a lábadat már el is sodródtál ki tudja hová!"

Következő soraim kevésbé bátorítóak, vidámak. Éppen ezért nem is lesz túl sok belőle. A rossz dolgokból elég, ha kevés marad fenn. Nagypapámat ma reggel kórházba szállították, egyenlőre ismeretlen diagnózissal. Nem tudni mi okozta a hirtelen rohamot, ami azért sem játék, mert szívbetegsége ad okot a komolyabb aggodalomra. Ennek ellenére az orvosok nem erre gyanakodnak, szokás szerint hallgatnak. Reméljük az éjszaka meghozza az eredményét és sikerül felállítaniuk egy diagnózist. Ha nem, úgy remélem haza sem engedik még papámat. Mind nyugodtabbak lennénk, ha pár napig még bent feküdne, biztos, ami biztos.

Nem is beszénék nagyon többet erről, helyette zárásként, hogy mégse ilyen módon érjen véget ez a poszt, mutatnék egy zenét, minek szövege teljesen megfogott. Szeretem túlképzelni a dolgokat, így ha egy zeneszám megtetszik, a szövegét hallgatva egyből tovább asszociálok egy könyvre, vagy karakterre, mintha csak róla/neki íródott volna.

Következő ilyen párosításom:

Fall Out Boy - Centuries [magyar felirat] <--> Kresley Cole - Az álmok sötét harcosa [tartalom]

Aki ismeri a könyvet az pontosan megfogja érteni miért is kötöttem össze ezt a két dolgot. Aki nem, az pedig csak élvezze a zenét és kezdjen neki az írónő sorozatának, de rögvest!

Érezted már azt, hogy többre vágysz, hogy elindulnál, ha lenne lehetőséged? Aztán, amikor megjelenik előtted egy ajtó tele új dolgokkal és esélyel arra, amire eddig vágytál, te meghátrálsz. A félelem az ismeretlentől lebénít, elgyengít, elbizonytalanít. És miközben a pánik úrrá lesz rajtad, csak arra tudsz gondolni, hogyan menekülj el, hogyan kerülj ki belőle végleg, hogyan hátrálj meg. Semmi más nem jut az eszedbe. Hogy bár nehéz és ijesztő átlépni azon az ajtón, de képes lennél rá! Nem. A legsötétebb árnyékok vetülnek rád, amin nem jutnak át ilyen fényesen pozitív, erőt sugárzó dolgok. Csak a kétségbeesés, a menekülés. És hirtelen már a régi után vágyakozol, az után, ami biztos, ami kényelmes. Annak érdekében pedig, hogy ezt elérd, mégnagyobb nehézségeket kreálsz az utadba, mi által már végképp megközelíthetetlenné válik az ajtó. Míg nem bezárul. És te csak nézed. A megannyi akadály mögötti zárt ajtót. Ám, ahogy elfog a biztonság érzet, hogy nem kell nekivágnod, nem kell a hosszú bizonytalanságba lépni, ahol előreláthatatlan számú nehézség várt volna, visszatérnek a fénysugarak. Mi lett volna, ha sikerül? De csak állsz, és nézel. A zsibbadt remegés nehezen múlik, de a sötét árnyak felszakadoznak, és te újra csak vársz. Egy újabb ajtóra.

Üdvözlet gyermekeim ~

Mivel mostanában csak naponta fognak érkezni apróbb frissek, ezért gondoltam összedobok egy táblázatot, hogy átlátható legyen, meg hát minek folyton új bejegyzést szentelni egy sornak? :D

A nagyobb események életemben pedig úgyis jövőhéten fognak megesni, akkor majd számíthattok ömlengésre.