Üdvözlet ilyen kései órán gyermekeim ~

Nem tehetek mást, ki kell írnom magamból. Ahhoz, hogy az egész történetet átadhassam, kicsivel előrről kell kezdenem. Mondjuk úgy szombat tájáról. Ne aggódjatok, nem lesz hosszú mese. Van, amikor az ember csak egy kis magányra vágyik, egyedül. Ez természetes. Ez esett meg velem és barátnőmmel szombaton, ám vasárnap sem zajlott le másként, azzal az icike-picike kivétellel, hogy barátnőm délelőtt dolgozott, délután pedig mire hazaért, érthetően fáradt volt, nekem pedig jobban esett az ágyban olvasni, mint a gép előtt ülni. Nem aggódtam, elvégre nem kell minden nap beszélnünk barátainkkal, hisz tudjuk, ők mellettünk állnak ígyis. Elérkezett a hétfő, mikor is szokásosan barátnőm ismét dolgozik, délután pedig este 9ig iskolában van. Igen fárasztó egy nap ez számára különösen, így nem is ültem le a gép elé, folytattam az olvasást kényelmesen. Nem sejthettem mekkora hibát követek el ezzel.

Mikor rádöbbentem már késő volt. Este kilenc körül gondoltam felnézek azért viberre, hátha írt valamit barátnőm, hogy holnap mikor lesz elérhető szabad percre, ám ehelyett csak két üzenet fogadott, amit még reggel hétkor írt. Kicsit meglepődtem a tartalmán, mi szerint annyira meghúzódott a nyaka, hogy otthon maradt. Érthetetlen volt számomra, hogy akkor miért nem csörgetett meg egész nap? Úgy gondoltam később csillapodott a fájdalom és mégis elment az iskolába délután. Mi más lehetne a magyarázat, hogy nem keresett egész nap? Elvégre nekem sem kötelességem egész nap a gép előtt ülni, főleg mikor tudom, hogy aznap egyáltalán nem lesz szabad percre. Mégis bökte kicsit a csőröm, hogy otthon volt e egész nap, és ha igen, még mindig magányra vágyna, avagy bevonszolta magát az iskolába?! Végül csak én is üzenetet hagytam neki viberen, miben arra kértem, hogy azért írjon, hogy holnap mikor lesz, mert már hiányzik. Mivel aznap még nem is ültem a gépnél, kicsit fent maradtam még, körülnéztem a szokásos oldalakon, de valami nem hagyott nyugodni, így megnéztem egy filmet. Mondanom sem kell, olyat fogtam ki, amitől még nyugtalanabbnak éreztem magam. Mielőtt lefeküdtem volna aludni, így esett, hogy még ránéztem viberre, ahol is a következő egy sor fogadott barátnőmtől. "En eztnembirom tovabb *sirva esuk oydze " A hitelesség kedvéért szó szerint idéztem.

Most mindenki nézzen magába. Ha egy ilyen üzenetet kap 22:37-kor a barátnőjétől, mit tenne? A pánik helyett engem valahogy mégis először a hideg nyugodtság szállt meg. Azonnal gondolkodni kezdtem, hogy ha volt iskolában, aminek 20:40kor van vége, akkor még nagyban hazafelé tarthatott, amikor ezt az üzenetet írta. És valahol itt fogott el a pánik. Az olyan igazi. Gyomorforgató, hányingerkeltő. Persze nem tudhattam biztosra, hogy iskolában volt e, avagy otthon, de ha otthon volt, vajon miért írt ilyen üzenetet olyan későn, mikor egész nap nem keresett? Elképzelni sem tudtam mi történt. Nevelőapja megint részeg és eldurvultak a dolgok? Vagy hazafelé menet történt vele valami? Hisztérikus remegésem csak akkor tűnt fel, amikor a sokadik sikertelen telefonhívás után viberen kezdtem üzenetet gépelni neki. Majdnem másfél órás teljes néma csend borult rám. Hisz egészen benne jártunk már az éjszakában, mindenki aludt itthon. A feszült csendben csakis a telefon kicsöngésének hangja keltett vízhangot az én ideges ujjdobolásommal kaotikust zenét alkotva, amit fel sem fogtam. Az idő olyan sebeséggel pergett, hogy megrémültem tőle.

Már hajnali egy is elmúlt.

Nem tudtam elérni őt. Bár a viber egy órája azt jelezte, hogy elérhető, választ nem kaptam. Semmire. Se hívásra, se üzenetre. A gyomrom már olyan szinten görcsben volt, hogy úgy éreztem hánynom kell. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Ő nem ilyen, ez a barátnőm sosem sír, sosem írna ilyet, ha csak nem nagy a baj. Ő erős volt, sosem sírt csak úgy és sosem dobálózna ilyen szavakkal. De akkor mégis mi történhetett, hogy csak ezt az egy mondatot tudta leírni nekem, és mást nem? A vonatok nem járnak még. Különben is merre kezdhetném a keresést? Otthoni számuk nem volt, amit hívhattam volna. Bárcsak megtanultam volna vezetni, gondoltam már sokadszorra a hajamba tépve, hisz mégsem kelthetem fel édesapám. És akkor 1:43-kor végre választ jelzett a viber. Telefonról írt, ám olyan összevissza, hogy alig tudtam kivenni. Mondanom sem kell, azonnal letámadtam, hogy mi történt, miért nem keresett aznap, és legfőképp, mi történt?? Döbbenten vettem tudomásul, hogy valóban otthon volt egész nap, de annyira szenvedett a nyaka miatt, hogy nem keresett engem. Összezavarodtam. Akkor miért írt olyan üzenetet olyan késő este? Mert már nem bírta a fájdalmat, volt a válasz. Teljesen kikészültem. Olyan szinten dühös lettem, hogy majdnem kiabálni kezdtem, miközben gépeltem. Az órákon át tartó kétségbeesett aggodalom dühbe csapott át, mert nem értettem meg őt, és mert nem lehettem mellette. Ha akkor nem állok neki filmet nézni, hanem bekapcsolva hagyom a vibert, egyből válaszolhattam volna és legalább így mellette állhattam volna. Ám dühös voltam rá is. Olyan kevés dolgot mondott el, hogy semmit sem tudtam.

Mindenki nézzen magába őszintén, hogyan reagált volna a helyemben. Az én lelkiismeretem tiszta, mégha barátnőm rám is förmedt, hogy hagyjam mostmár békén, mert aludni akar. Az aggódásnak már nyoma sem volt. Ellenben az elképzedt düh határokat nem ismerve vette át a helyét. Immár a haragtól remegve ültem a gép előtt, de képtelen voltam felfogni, hogyan vághatja azt hozzám, hogy jobb lenne, ha befognám, ugyan miért Ő húzzon utánam, mikor megírta a szitut, ennyi. Nem tudtam megszólalni. Vadul pörgettem az agyamban, hogy mégis miről beszél? Hiszen csak annyit írt reggel hét órakkor, hogy meghúzta a nyakát, és ezért otthon marad. Majd egész nap nem keresett, és este 22-kor pedig azt az egy sort írta. Tényleg tudnom kellett volna akkor a "szitut"? Fájt, hogy mennyire nem érti meg azt a pokoli aggodalmat, amit éreztem. De elmondása szerint megbánta, hogy írt nekem, mikor sír a fájdalomtól, nem kellek neki még én is.

Valahol e tájt sírhattam el magam. Nem is igazán tudom miért. Lelépett, én pedig nem kerestem.

Aggódás. Rettegés. Düh. Elképedés. Fájdalom.

De a legvégső érzés egy ilyen helyzetben akkor is a megkönnyebbülés.

Nincs semmi komolyabb baja.

Még mindig reszketve, némán sírva emeltem a tekintetem az ég felé, hálásan mosolyogva.

Mert az ember törékeny teremtmény és sorsunak nem ismerhetjük előre. Egyik percben még nevetünk, sírunk, mérgesek vagyunk, avagy boldogok, rengeteg olyan dolog van a világban, mi túlmutat rajtunk. Nem tehetünk ellene semmit. Bekövetkezik. Baleset, mely önhibánkon kívül szakad ránk. Bármi megtörténhet, hisz ez az élet. Rengetegen vesztik el szeretteiket a világban egy pillanat alatt, s mi naivul azt hisszük; velünk ez nem történhet meg.

Pedig igen.