Üdvözlet gyermekeim ~

Gondolkoztam rajta írjak-e vagy sem, mert kimondott témám, ami úgy gondolom érdekesebb lenne a számotokra szerintem nincs, csupán csak volt egy nagyon jó napom és elgondolkodtam pár dolgon. Persze ez velem sokszor megesik, már az a csoda, ha nem gondolkodom inkább. De azért nem olyan rossz dolog ez, végigpörgetni magunkban a saját érzéseink, tetteink, az aznapi cselekedeteink, legalábbis nekem ez mostanában sokszor segít, hogy tisztábban lássak és ne essek bele egy nagy hibámba: a hisztibe, önzőségbe. Sokan mondják, hogy éljünk a mának, éljük meg a boldog pillanatokat, de ezt koránt sem olyan egyszerű megtenni. Rohanunk, és néha nem tudjuk hogyan álljunk meg egy kicsit és csak úgy.. véssük eszünkbe az adott pillanatot a szavakkal, történésekkel együtt. Mert ha valami jó dolog történik - én legalábbis - hajlamos vagyok csak mosolyogni és örülni, de ahelyett, hogy valóban átélném már pörögne tovább a beszélgetés, cselekvés, az élet. Kezdek rászokni arra, hogy ilyenkor igenis állj, stop és most igenis elismétlem magamban is, hogy mi tett boldoggá abban a pillanatban. Nem nagy dolog ez, lehet, hogy furcsának is fogtok találni miatta, de .. nekem bevált. Sokkal jobban megjegyzem így, sokkal inkább a szívemben marad, sokkal nagyobb a mosolyom, ha visszagondolok rá mert részletesebben tudom felidézni, és sokkal nagyobb, több erőt ad, ha borús fellegek vonulnak át felettem.

Mindneki összeveszett már a párjával, barátjával, testvérével, szüleivel, kutyájával még talán saját magával is, szóval mind tudjátok milyen az, ha haragudtok és megbántva érzitek magatok. Régebben nagyon elszaladt velem a ló és sokkal fontosabb volt számomra a saját megbántottságom, mint az illetővel közös barátságom és előrébb valónak tartottam a sértődést, mint a békülést, holott vágytam az utóbbira, de valahogy sosem tudtam elengedni a sértődést, a rossz pillanatot, megbántó szavakat. Újra és újra csak ezek pörögtek bennem és ettől úgy éreztem megromlott a viszonyom a másik féllel, ami nem volt feltétlen igaz, sőt itt érvényesül a bevonzás törvénye: én magam vonzottam be a romlást a folyamatos haragtartással. Na de kezdek elkanyarodni; hogy ösvénynél maradjunk: a jó pillanatok bevéséséről, megéléséről beszéltem, s hogy miért tartom ezt fontosnak? Nos pont azért, mert ha megérkeznek azok a sötét villámló felhőcskék, akkor mennyire jól jön egy esernyő! És számomra ezek a boldog pillanatok azok. Előveszem, kitárom őket és védőburkot vonok a fejem fölé, mert tudom: a kapcsolatunk, barátságunk erős, itt vannak a jó pillanatok, a kedves szavak, gesztusok, cselekedetek, közösen átélt pillanatok, kalandok, emlékek. Sokkal könnyebb ezekre gondolni a viharban, ha előtte megálltunk és magunkba szívtuk őket. Persze minden zápor hagy némi kárt maga után, így a rossz napokon elejtett bántó megjegyzések is, de ha képesek vagyunk ezeket elengedni, akkor a felhők tovább szállnak egy idő után és mi ott maradunk a kis esernyőcskénkkel. Lehet, hogy most nagyon ködösen fogalmaztam így a hasonlatokkal, szóval azt hiszem mesélek egy saját tapasztalatot: utolsó nagy vizsgálatom előtt álltam, hogy kiderítsük mi bajom lehet és legjobbam nem tudott elkísérni, habár megbeszéltük az élet közbeszólt, s őt behívták dolgozni. Habár reggel végzett, az egész éjszakát végigdolgozta és nőből van pont azon napok elején, én mégis féltem hogy egyedül kell végigcsinálnom a vizsgálatokat. Nagyon rossz reggel volt az számomra, hogy egyedül kell szembenéznem a nehézségekkel, s megbántott szavaival, hogy nem tud elkísérni, bármennyire is szeretném, hogy mellettem álljon. A vizsgálatok lezajlása után, az eredmény feldolgozását követően volt időm átgondolni a reggel lezajlott beszélgetést és számomra meglepő mód; nem éreztem már megbántottságot, egyszerűen képes voltam elengedni a sértődöttségem, mert ott volt bennem szikla szilárdan: fontos vagyok neki és őt talán nálam is jobban bántja, hogy nem kísért el, de ő józanul gondolkodott: egész éjszaka talpon volt, dolgozott, fájdalmai voltak és még értem is aggódik, túlságosan stresszes, ideges lett volna ahhoz, hogy türelmesen támogasson. Így hát megtette ezt másképpen, én pedig nem estem újra abba a hibába mint rég; hogy hagyom a viharos szélnek kitépni a kezeim közül azt az esernyőt.

Mindenkivel előfordul, hogy amikor stresszes, ideges, kialvatlan, éhes, fáradt, nyűgös, szóval úgy végülis elég gyakran az élete során úgy viselkedik, reagál, tesz megjegyzést, hogy durvább és bántóbb a kelleténél, de mind megbánjuk ezeket. Miért is kéne akkor haragot tartani a másik féllel szemben, mikor mi magunk is elkövetjük ezeket? Saját magunkon érezzük, tudjuk, hogy attól, hogy ilyen állapotunkban úgy reagáltunk, cselekedtünk, szóltunk, még fontos a másik és bánjuk. Meg kell adnunk az esélyt tehát a másik félnek is, ha épp vele fordul ez elő, hogy megbánhassa és mi elnéző mosollyal bólintsunk továbblépve, mert tudjuk; a másik is elfogad minket a viharfelhőinkkel együtt. Persze azért, ha valaki agresszív és tényleg a szó szoros értelmében bánt minket és fájdalmat okoz az már más kérdés! Én itt most tényleg csak azokról a bizonyos morrgásokról, ha úgy tetszik bunkóbb megmozdulásokról beszélek. Saját magamon tapasztalom, hogy sokkal boldogabb vagyok így, hogy a jó emlékekkel a szívemben átvészelem a rosszabb napokat, mind az én részemről mind a barátaim részéről, családom, szeretteim részéről. Attól, hogy vannak ezek a viharok még nem azt jelenti, hogy a kapcsolat, barátság romlandó félben van, mert jaj folyton csak veszekszik, támad és morog a másik, vagy épp nekünk van nyűgös, támadóbb kedvünk. Azt hiszem, akik képesek átvészelni az élet viharait, azok nevezhetik magukat igazán barátoknak, és itt átvészelés alatt nem azt értettem, hogy nyögvenyelősen el-elnézzük és jó továbblépünk, mert ha magadban nem vagy képes letisztázni és megmaradnak a szálkák, azok egyszer túl nagyra fognak nőni és folyamatosan sebeznek. Tudom, mert saját tapasztalat épp ezért is örülök ennyire, hogy .. nem is tudom megfogalmazni; egyszerűen csak nem marad bennem tényleg sértettség, mert tudom, hogy rossz napja van a másiknak. Azt is tudom, hogy ezt most nem sikerült a lehető legtisztábban átadni, de hát az érzésekről beszélni a legnehezebb, mert annyira változó, mindenki másképp éli meg a dolgokat, másképp működik, épp ezért is a szavaim nem holmi útmutatók a boldog és kiegyensúlyozott élet felé. Egyszerűen csak a saját érzéseim, gondolataim a blogom kis világában.

Ritka egy kincs az, amikor mégis sikerül olyan embert találni, aki a felénél több arányban igenis megért téged szavak nélkül is és egyes helyzetekben még talán az, ahogy azt megélitek is hasonló lehet. Én megtaláltam ezt az embert, de nagyon meg is kellett dolgoznom érte, nekem is és neki is. Végülis talán bárki más is lehetett volna, de én pont vele találkoztam és pont ő volt az, aki kitartott az elején és áttörte zárkózottságom páncélját. Nosztalgikus kedvembe kerültem, azt hiszem kicsit elhesegetem azt a balladai homályt. Legjobbam és én tíz évvel ezelőtt találkoztunk, ő húgom osztálytársa volt és egy iskolába jártunk. Nem kedveltem őt az elején, megvolt a magam véleménye róla, de aztán - még azóta is - érthetetlen okokból kifolyólag elkezdett közeledni felém; beszélgetni, és msn-re hívni. Bár zárkózott voltam, ő olyan közvetlen, mosolygós és életvidám, energikus kiscsaj (volt/az/lesz), hogy nem tudtam lerázni és a véleményem is kezdett megváltozni, ahogy megismertem őt. Tényleg érthetetlen még azóta is számomra, hogy egyáltalán miért tartott ki, mikor olyan visszautasító és zárkózott voltam vele szemben. Aztán bevont a szerepezés világába, ami álltal még inkább megnyíltam, megmutattam ki vagyok; a fantáziáim, ötleteim, a kreativitásom, az álmaim. A szerepezéssel felszínre emelte mindazt, ami vagyok és amit előtte sehogy sem tudtam kifejezni. Megnyíltam. Nem csak neki, de az egész világ felé. Magabiztosabb, bátrabb, mosolygósabb és még annál is álmodóbb mertem lenni, mint amilyen voltam. Már nem féltem kifejezni az érzéseim, amikből aztán sok is lett, ahogy nőttünk fel és beköszöntött a dili tini korszak. Hormonok és miegymás mellett egyébként is egy érzékeny kiscsaj vagyok, viharfelhőkből kijutott bőven, de egy házat, aminek szilárdak az alapjai nem lehet csak úgy ledönteni.

Amikor a boltban a polcok előtt ácsorogva megkérdezed; "Hm, melyiket is szeretem én? Melyiket is szoktam venni?" És a legjobbad tudja rá a választ kapásból. Amikor már jobban tudod azt, ő mit szeret, mint azt, hogy te. Amikor beültök egy mesefilmre és végignevetitek az egészet, majd egymásra nézve tudjátok mit szeretne a másik és elindultok a közös cél felé. Amikor a másik sikereket ér el, kinevezés, előléptetés és te egyszerűen csak ünnepelni akarod őt, a kemény munkáját. Igen, ilyen napom volt ma; legjobbam nagy sikereket ért el mostanában és bár úgy volt őt ünnepeljük s én lepem meg, végül mindketten megleptük a másikat.

Most így túljutván a tini korszakon huszonhárom éves fejjel tényleg érettebbnek érzem magam, rengeteg dolgot másképp gondolok és másképp csinálnék, de tudom hogy el kellett követnem azokat a dolgokat, úgy kellett történnie ahhoz, hogy most ilyen legyek amilyen. És jelenleg - hihetetlen, hogy ezt írom -, de megvagyok elégedve önmagammal. Szeretem, aki vagyok. Vannak hibáim, de ismerem őket és ha hibázom képes vagyok bocsánatot kérni, akárcsak bocsánatot elfogadni. Már rájöttem, hogy vannak fontosabb dolgok a felesleges haragtartásnál. Nem hiába hívják a sértődöttséget úgy ahogy. Persze akad, hogy a viharban elhangzott dörgések még rosszul esnek egy napig, de ha látom, hogy a másik fél tényleg bánja, képes vagyok .. elengedni. Rámosolyogni és megölelni őt. Az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk, erre végső soron a betegségem döbbentett rá azt hiszem.

"Köszönöm az ünneplést, az ajándékokat. Önmagadban ajándék vagy."

"Melyik is a kedvencem? Mit is szoktam enni?"

"Látom a boldogságot a szemedben. Ott csillog és ragyog."

"Menjünk a későbbi vonattal."

"Csináltam neked szendvicset!"
 

Magamhoz ölelem, megjegyzem, mert ezek a pillanatok egyediek és valóban felbecsülhetetlenek.