Az én nevem Hidetoshi Ovazaki. Az ő neve Hayato Aguri. Ez idáig nem is gondoltam bele, mekkora hatalma van az életben a neveknek, mik egy ember életét bélyegzik meg. A nevek ranggal bírnak, már pusztán ha meghallod egy ember nevét, tudod ki ő, még akkor is, ha nem találkoztál vele soha. A név megelőz, túlszárnyal, elborít. Nekem még az életem is tönkreteszi. Nem bántam azt a sorsot, mit család nevem által szánt nekem a végzet, egészen addig a napig, amíg az a kölyök meg nem mentett. Hagytam meghalni az apját, elárultam az uram, kit az én gyengeségem miatt ragadt el a halál. Ekkora szégyent, gyászt, bűntudatot nem voltam képes elviselni, de ez a fiú, Hayato, akinek a világon a legtöbb oka lett volna arra, hogy hibáztasson, gyűlöljön, nem tette. Az ő tekintete tiszta volt, mikor rámpillantott, karjai olyan puhák, mikor megölelt, hogy lefogjon. Aznap este véget érhetett volna az életem, akkor megszabadultam volna minden nyomorúságtól, de a fiú, kinek apját kellett volna gyászolnia, értem ejtett könnyeket. Azóta az éjszaka óta soha nem hagytam többet, hogy a szégyen és mások tekintete térdre kényszerítsen. Nem, azóta csakis Hayato miatt forgattam a kardom, miatta vettem levegőt, miatta léteztem tovább, hogy megvédjem. Az eksü, mit apjának tettem a csatamezőn, kötelezett. Szerettem ezt mondogatni magamban, mert így minden egyszerűbb volt, én pedig az egyszerű dolgok híve vagyok. Ezért is jobb, ha távol tartom magam attól a fiútól. Éppen elég, hogy a gondolataim nagy részét ő teszi ki, márpedig ezek a gondolatok kezdenek átfordulni olyan irányba, amilyet nem engedhetek meg magamnak, még gondolati szinten sem. Ezért éreztem megkönnyebbülést, mikor Mishima-dono, Aguri-dono testvére saját testőrségének parancsnokává tett meg, jó messze Hayato-tól. Ígyis tudok rá vigyzáni, bizonygattam magam, nem kell, hogy a közelében legyek, hogy lássan mint halványul el a tekintete napról napra, mint lesz egyre szomorúbb, kedvtelenebb. Újra úgy éreztem cserben hagyom azt, akire felesküdtem, akit meg kellene védenem, de tudtam, ha több időt töltenék a fiúval, csak még erősebbek lennének a vágyaim. A vágyak, hogy újra érezzem azokat a puha karokat, újra rámboruljon egész teste, mint mikor átölelt, s de ami a leginkább megrémített, hogy újra azt a tiszta tekintetet akartam látni. És ezt már nem tudtam bemagyarázni puszta testi vonzalomnak. Már régebben is elfogadtam, hogy az én érdeklődésem a férfiak keltik fel, nem az asszonyok, de ettől nem éreztem magam másnak, csakis Hayato közelében. Ő túl.. tiszta volt, túl ragyogó, a mosolya olyan ártatlan. Belesajdult a szívem, ha arra gondoltam mit tehetnék vele az ágyban, de aztán mindig megállított a tudat, hogy ugyan miként reagálna, hogy tekintene rám azok után? Tőle nem bírtam volna elviselni a megvetéssel teli szemeket, a gyűlölete, undora pedig egyenesen megölt volna. Pedig nem szokott érdekelni, hogyan néznek rám, az után az éjszaka után megtanultam lerázni magamról, de ez a fiú.. különleges maradt. És egyre inkább az lett.
- Toshi, figyelsz te rám egyáltalán? - összerezzentem, de nem a hang miatt, hanem amiért ismét azon kaptam magam, hogy Hayato lakszárnya felé fordulva állok. Dühösen vontam össze szemöldököm és ragadtam meg a felém hajított fakardot. - Tudom, sokszor eljátszuk, hogy nem válaszolsz, de hogy még hátat is fordíts miközben beszélek?! - a dojo előtti kert részben álltunk, immár egymásszal szemben Harada-val, aki valamilyen érthetetlen okból kifolyólag még itt volt.
- Akkor miért nem mész el? - vetettem oda mogorván. Magamra voltam dühös, és ezt egyedül talán csak Harada értette meg, hogy rossz kedvem nem mindig az éppen aktuális beszélgető partnerem ellen irányul, ezért is szoktam inkább vele gyakorolni.
- Felőlem egyedül is gyakorlatozhatsz,aztán majd nézem, ahogy magadban hadonászol egy fakarddal. - azzal fogta magát és letelepedett a teraszra, arcán jellegzetes Harada féle mosolyával. Érthetetlen volt számomra ez a férfi. Amikor csak tehette a társaságomat kereste, de tudtam, hogy ő a nőket kedveli, ráadásul gyakran mondogatta, hogy én vagyok az egyetlen ilyen savanyú barátja. Egyszer rákérdeztem ugyan miért tart annak, mire azt felelte, ez jön magától. Azóta se tudtam rájönni, hogyan is értette. Már gyerekkoromban sem voltak barátaim, sokáig nem tudtam mit is jelent ez a szó. Egyke gyerek vagyok, beszélgettek korombéliekkel, gyakoroltunk, később együtt mentünk csatába, mégsem gondoltam soha arra, hogy ezt a szót használjam bárkire is.
- Harada. - szigorúan fordultam a férfi felé, aki még mindig ott üldögélt, ölébe keresztbe fektetett fakarddal és nagyon elmélyülten tanulmányozta a felhőket.
- Jól van, de csak mert le kell, hogy verjelek, amiért megint így hívtál. - most nem mosolygott és ez volt a másik, amit szintén nem értettem vele kapcsolatban, hogy miért erölteti annyira, hogy a keresztenvén szólítsam. A felettese vagyok, nem a játszópajtása, ő mégis úgy kezel. De.. ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem szokott zavarni, amíg teszi a dolgát. Küzdő állásba helyezkedett velem szemben, s bár tudtam, hogy ő fog elsőként támadni, tekintetem mégis elsiklott válla felett a fellibbenő fehér folt felé. A testem megfeszült, mint mindig Hayato közelében, de mielőtt megbizonyosodhattam volna affelől, hogy a fehér ruha hozzá tartozott, egy fakard lendült az arcomba.
Fél órával később miután kellően lejegeltem a homlokomon keletkezett dudort, a szokásosnál is mogorvább hangulatban indultam el. Az őrség parancsnokaként rengeteg olyan papírmunka is a nyakamba szakadt, melynek egyáltalán nem örültem sosem, de nem voltam az a fajta, aki elhanyagolja a rá bízott feladatot. Nem, nem voltam ilyen, mégis hegyekben álltak és csak halmozódtak a szobámban a tekercsek, én pedig a teraszon álltam karba font kezekkel és a kertben sétáló férfit figyeltem a távolból. Törékeny alakját körbetáncolták a sakura fák lehulló szirmai, melyeket a kellemes szél táncoltatott folyamatosan, s melyeket annyira irigyeltem, hogy érinthetik selymes tincseit, puha bőrét.. mert biztos ilyen lehet. Minden nap, percre pontosan itt találom Hayato-t, s már szokásommá vált, hogy azt a fél órát, amit a kert ezen részén tölt, én innen kísérem figyelemmel, s csak azután fogok hozzá napi teendőimhez. A gondolatok ilyenkor kiürülnek a fejemből, s csak.. gyönyörködöm benne, ugyan akkor napról napra szomorúbb, kedvtelenebb az az arc, melyet oly nagy rajongással figyelek. Hayato ma, ha lehet, még elveszettebbnek tűnik, a keserűség élettelenné teszi tekintetét, amitől engem lassan a düh kerülget. Délelőtt biztos vagyok benne, hogy őt láttam, amint elviharzik, s már akkor tudtam, hogy baj van. Hayato nem szokott ok nélkül szaladni, kapkodni, legalábbis én még nem láttam őt olyannak, egyedül csak akkor, mikor még fiatalabb volt és.. élt az apja. Igen, akkor Hayato ragyogott, eleven volt, de azóta a nap óta egyre inkább fakul, mozdulatai lassúak, rezignáltak lettek és napját de tudom már, mikor láttam utoljára azt a halovány mosolyt az arcán, ami mindig feltöltött energiával. Ám minden évben pontosan ezen a napon, Hayato egészen úgy mászkált fel s alá, mint egy szellem, pedig ezen a napon kellene a legboldogabbnak lenni..
A szél járása megfordult, felkapta tincseit, hogy arcának élét csiklandozza, míg finom kis ujjaival vissza nem igazította őket. Faltam minden egyes rezdülését, s szilárdtan álltam tekintetét, mikor észrevéve fordult teljesen felém. Sejtettem, hogy már egy ideje tudja, figyelem, de eddig sosem jelezte ennyire nyíltan, hogy tisztában lenne a jelenlétemmel. Ahogy így álltunk egymással szemben, én a teraszon, ő távolabb a sakura szirmok ölelő karjai közt, éreztem azokat a fagyos, csontos ujjakat, melyek a szívem szorították meg, mostanában egyre többszőr, s nekem ez egyáltalán nem tetszett. Tudtam, hogy mennem kellene, egyszerűen hátatfordítani neki és ennek az egésznek, lerázni magamról az érzéseket, melyekkel elképzelhetetlen gondokat hoznának magukkal, ha hagynám őket elszaladni. Mindig így tettem, mindig képes voltam rá, de Hayato-nál.. az ő tekintete ha rámesik, megragad, megbővöl és nem ereszt. Amikor azon kaptam magam, hogy lábaim lassan visznek a fiú felé, agyam egyből ezzel magyarázta; tartozom neki, amiért azon az éjszakán megmentette az életem. Hála, semmi több. A testem megfeszült, a tenyerem izzadt, rosszabb volt, mint amikor az első csatámba vonultam. Egyáltalán nem vagyok jó a társalgásban és most arra készülök, hogy.. felvidítsak valakit? Őrültség.
- Khm.. - megköszörültem a torkom, de csak dühösebb lettem, hogy semmi mást nem tudok kinyögni, mikor így tekint fel rám azokkal a gyönyörű szemeivel. Talán túl közel álltam meg hozzá, jutott eszembe, de abban a pillanatban nem akartam mást, mint még közelebb lenni hozzá. Lassan nyúltam ki felé, mintha csak egy illékony álomkép lenne, s ahogy elvettem hajából a rózsaszín kis szirmot, csak egyetlen mondatot tudtam eldörmögni:
- Boldog születésnapot kívánok, Hayato.
Azzal faképnél hagytam, öklömben a szirmot szorongatva, s akkor már tudtam, olyan harcba kezdek önmagam ellen, melyet nem leszek képes megnyerni.

♥ Ezt a szösszenetet Eliffe barátnőmnek írtam 2015. évi karácsony alkalmából egyik ajándékként. ♥