Így hirtelen nem is tudom, hogy hol kezdjem. Még túl kuszák a gondolataim, és feldolgozni sem tudtam. Mintha csak kívülről szemlélném az eseményeket. Egy több, mint 7 éves szoros barátságom ért véget. A legszorosabb. Igen, Mido. Miért? Hogyhogy? Mi történt? Na látjátok, ezek azok a kérdések, amikre még én magam sem tudom a választ. Elege lett ebből az egészből, belőlem. Ezt önmagában is nehéz elfogadni, még nehezebb megérteni, amikor hónapok óta egy veszekedés nem hangzott el köztetek, mondhatni a kapcsolatotok egy kibaszott virágoskert volt. Akkor mégis miért? Ezek azok a kérdések, amikre nem tudok választ adni, még magamnak sem, de barátaim szerint nem is kell. Mert a válasz egyszerű. Nem becsült meg. Nem bennem van a hiba, hanem benne. Gondolhatnátok, hogy jaj ez csak a szokásos baráti fecsegés, de ahhoz, hogy teljes képet kapjatok tudnotok kell, milyen ember is Midori. Hogy ne higyje senki, hogy elfogultság beszél belőlem, kezdem a pozitív tulajdonásgokkal, emlékekkel. Rendkívül vicces, törődő ember. Megnevettet, jó a humora, a törődése pedig olyan szintű, hogy elhalmoz ajándékokkal, ölelget és időnként megtesz olyat, amihez neki nem igazán van kedve, csak mert te azt szeretnéd jobban. Utólag belegondolva, ez egy barátságban, de párkapcsolatban is alapvető dolog, hisz mindenhol kell tudnunk kompromisszumot kötni, nem teljesülhet mindig az, amit mi szeretnénk. A kompromisszum pedig nem rossz dolog, nem azt jelenti, hogy lemondasz valamiről, hanem, hogy fontos neked annyira a másik személy, hogy kicsit a kedvében járj, hisz ő is megteszi ezt érted fordítva. A rossz dolgok, sajnos nagyon rosszak, én valahogy mégsem tudtam őket olyannak látni, amilyenek valójában voltak. Pszichopata liba vagyok, mert megdöbbenve kérdezem, miért akar hirtelen véget veni a barátságunknak, bárcsak meghalnék, hogy végre megszabaduljon tőlem, s ez csak egyik része azoknak, amiket kaptam tőle, nem csak most, de az évek alatt sokszor. Ha az ember dühös, kimond olyan dolgokat, miket nem gondol komolyan, de ha vannak, amik visszatérők és minden egyes alkalommal a képedbe ordítja, akkor hidd el, azt már nem csak azért mondja, mert dühös. Ha valóban bánná, hogy feldúlt állapotában meggondolatlan szavaival fájdalmat okozott, akkor tanul belőle, mert szeret, fontos vagy neki, de ha valaki újra és újra megteszi, az nem tanult belőle, ergo nem értél neki annyit, hogy figyelebe vegye, hogyan bántott meg múltkor is pontosan ugyan így. Te pedig mindig megbocsájtottál neki, mert elhitted, hogy jaj nem gondolta komolyan. Úgy gondolom kultúráltan is el lehet válni, főleg egy több, mint 7 éves barátság után, megérdemel annyit a másik fél, hogy tudja, mi változott meg hirtelen. E helyett csak azt kapod, hogy ok nincs, csak fogadd el, meg úgy összességében az egészből van elege, szóval úgy semmit nem értesz, de azért fogadd el. Valljuk be, így elég nehéz, mert minden ember szeretné tudni, mit rontott el, hogy egy ilyen szoros barátság véget érjen. Még most is, miközben e sorokat írom, nem tudom elhinni, hogy tényleg vége. Ott motoszkál bennem, hogy nem akarom elveszíteni, de szerencsére Eliffe fejbekoppint jó erősen, hogy; hahó, vedd már észre, hogy viselkedett veled! Igen, mint egy darab rongy, amit feltesz a polcra, aztán amikor kedve tartja, levesz onnnan. Élőlény vagyok, ember, aki igényli a szeretetet, törődést, odafigyelést, aki megérdemli, hogy megbecsüljék. Az nem megbecsülés, hogy mindent megteszel, a kedvében jársz, ajándékokkal halmozod el, csak mert dolgozik és megpróbálod megkönnyíteni neki, ezért cserébe pedig azt kapod, hogy szerinte ez természetes dolog, és ő elvárja ezt a viselkedést tőled továbbra is, miközben akkor beszél csak veled, amikor éppen kedve van hozzá, felőled nem érdeklődik, nem érdekli neked szükséged lenne-e esetleg a támogatására, mert megdöbbentő módon a te életedben is lehetnek hullámvölgyek, nehézségek, amikor szükséged lenne a barátnődre. Nem, nem teszi meg, mert tőled várja el, hogy megértsd, ő dolgozik, és nem ér rá veled is foglalkozni, szóval legyél megértő. Ha nem vagy az? Te vagy a rossz, aki ráakaszkodik és nem hagyod élni, csak mert olyan alapvető dolgokat vársz el, minthogy érdeklődjön legalább arról, történt e veled valami, vagy várjatok nem is kell érdeklődnie, leagalább hallgatná meg, amit elmesélnél neki magadtól, de nem, nem fogja. Mert ő neki akkor épp nincs kedve beszélni veled, hát hagyd békén és legyél megértő. Persze az ember az egy-két alkalommal még megérti ezt, de hogy hetente minden második, harmadik nap? Aztán persze a szemedbe vágja, hogy már nem érdekled egy kicsit sem, s mindezt az előtt, hogy álmaid állására mennél próbanapra. Amire aztán ilyen lelkiállapotban az ember képtelen elvonszolni magát. Az, aki egy több mint 7 éves szoros barátságot veszít el így hipp és másnap már talpra tud állni, az kérem jelentkezzen. Ám szerinte, ez lehetséges és nem ő tehet róla, ha akarok elmegyek és megpróbálom, ha nem, nem. Így működne? De jó is lenne! Amikor csak ülsz és nem tudod felfogni hirtelen miért omlik össze az életed egy igen fontos része, és egy ilyen ember mondja azt, hogy Miattad, mert elege van belőled. Konkrét választ még mindig nem tudsz, hogy ugyan miért, mikor hónapok óta nem veszekedtetek, ez örök rejtély marad, legalábbis számomra.

A legrosszabb az egészben az, hogy annyi rossz szó után, mégis a jókra emlékszel. A törődésre, amit kaptál, az összhangra, a boldog dolgokra. De Eliffe segítségével rájöttem miért. Mert ezek fognak hiányozni, nem maga a barátnő, hanem a törődés és boldogság, az érzés maga, hogy valakinek fontos voltam és valaki szeretett. Ezt nem akarom elveszíteni. És pontosan azért írom le ezt nektek, mert rengetegen vagytok még így vele. Annyi év alatt valahogy sikerült elhihetnie velem, hogy úgy érezzem senki más nem fog tudni elviselni csak ő. Nem tudom így van e, de 23 éves vagyok, előttem az élet, mégis úgy éreztem magam, mint egy 60 éves nyanya, hogy ugyan, már soha nem lesz ilyen szoros barátságom többet. Pedig nem. Lehet. Ki tudja mikor, valószínűleg addig még rengeteget fogok szenvedni az emlékektől, a sírást pedig csak nem rég kezdtem. Őszintén nem tudom, hogy fogok túllépni rajta. Rengeteg cikket lehet ilyen témában olvasni, de nem hiszem, hogy bármi is segíthetne. A magam tempójában kell haladnom, mégha nem is tudom ez mit takar, majd a szívem csak rá fog vezetni. Egyelőre magányra van szükségem olyan szinten, hogy begubózok a szobámba csokikkal, filmekkel, könyvekkel és a barátaimmal neten keresztül. Aztán meglátjuk. Nem tudom ez az időszak meddig fog tartani, de utána valami másnak, valami újnak kell jönnie. Mondjuk megpróbálkozom a zumbával, mindig is érdekelt. Valami közösségi dolgot szeretnék csinálni mindenképpen, de erre még határozottan nem állok készen. Nem fogok belefutni egy másik kapcsolatba, hogy most hú gyorsan kerítsek magamnak egy másik legjobb barátnőt. Idő kell, amíg ezt kiheverem egyszer s mindenkorra. Az életem része volt, azt hittem örökké az is marad, hogy a mi barátságunk az az együtt öregszünk meg fajta barátság. Ott leszünk egymás esküvőjén és mi egymás. Fáj, hogy nem így lett. Elképesztően. De, ez nem azt jelenti, hogy nincs még esélyem arra, hogy találjak olyat, aki ezt valóban meg is érdemli. Csak az idő. Az a rémisztő mindenki számára, hogy ugyan mikor fog jönni, mikor találok rá? Ez a bizonytalanság, hogy addig is nélkülözni kell úgymond azokat a jó dolgokat, amiket a másik kapcsolatból úgy szerettünk, ijesztő és fájdalmas. Mert hiszen hozzászoktunk és igényeljük, de nélküle meglenni... ezért inkább sokan benne maradnak ha csak tehetik a rossz kapcsolatban is, a pici jóért cserébe, és teljesen megtudom érteni miért teszik. Nem csak ijesztő, de rettentően fájdalmas, amin most keresztül megyek, de Eliffe szerint és az univerzum szerint megérettem a változtatásra. Lehet igazuk van.. két munkalehetőségről is miatta estem el, az mellett, hogy önbecsülésileg teljesen leépített. Elmondása szerint tudja magáról milyen rossz ember, de én választottam, ha nem tetszik ott az ajtó, de ha maradok viseljem a következményeit. Ezzel csak az a gond, hogy úgy minden. Ha tudja magáról, hogy rossz ember, miért nem tudta megbecsülni soha, hogy úgy fogadtam el őt ahogy van? Hibáival mindennel együtt volt fontos nekem, ráadásul mindig elmondtam neki a jó tulajdonságait is ilyenkor, hogy ne gondolja magát rossznak. Igyekeztem a kedvében járni, mégis meggyűlölt, s hiába hangoztatta, hogy ne nyomjam el a saját akaratom, ha nem voltam toleráns és megértő, akkor szar alak voltam, aki nem törődik az ő érzéseivel és akaratával. Nehéz dolog volt, nagyon.

Sokaknak van annyi lelkierejük, hogy már a harmadik menj a francba, hagyjál békén, szállj már le rólam te ribanc megjegyzésnél otthagyják az illetőt valóban a francba. De az is igaz, hogy sokan félnek ezt megtenni a fentebb pedzegetett dolgok miatt, és inkább eltűrik ezeket, csak hogy újra jó legyen majd kis ideig, mert aki így viselkedik veled, annak már nem vagy fontos, hiába mondogatja ezt. Ha az lennél, nem tenné ezt veled, igenis figyelembe venné a te érzéseid is, még akkor is ha hulla fáradt, hiszen fontos vagy és szeret, nem akar elveszíteni, vagy megbántani. Nem mondom, hogy nekem nincsenek hibáim, hogy engem csak szeretni lehet és összetehetné a két kezét, hogy vagyok neki, de az biztos, hogy nem ezt érdemeltem. Senki nem érdemel ehhez hasonlót. Ebben a barátságban már csak én igyekeztem, hogy működjön, hogy a kedvében járjak, míg ő egyre inkább úgy bánt velem, mint egy játékszerrel, ami ha hazaér otthon várja és vagy foglalkozik vele, vagy sem. Egyedül elképzelni se tudnám, hogy vészelném át, mindig a jó emlékek járnának a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni azt a törődést, amiket kaptam. De ha folytatnánk, valószínűleg tényleg a pszichiátrián kötnék ki, vagy az is lehet, hogy boldogok lennénk? Nem, ez már megint csak az a felesleges remény, ami megöl, mintsem segítene. Ha a másik üvölt, elhord minden szemétnek és bármit megtenne, hogy szabaduljon, hiába maradtok együtt, újra és újra meg fogja tenni. Találhatok olyan embert még az életben, aki valóban megbecsül és hihetetlen módon úgy szeret,ahogy vagyok, úgy fogad el amilyen vagyok és törődik velem. Olyan elképzelhetetlen, sőt hihetetlen így belegondolni, hogy találhatok ilyen személyt, mert olyan, mintha csak a mesékben létezne ilyen, pedig vannak. Igenis vannak olyan kapcsolatok, ahol nem üvöltenek veled, nem várják el, hogy folyton megértő legyél, hanem ők is azok veled, érdeklődnek, átsegítenek a nehézségeken, veled nevetnek, AKARNAK veled lenni!! Hogy mikor fogok erre rátalálni? Nem tudom. Megrémiszt-e? Igen. Ha most azonnal jöhetne ilyen személy az életembe, akarnám-e? Nem. Miért? Mert szükségem van arra az időre, hogy lezárjam életem ezen szakaszát, hogy meggyászoljam, és megtanuljak túllépni. Ijesztő, rémisztő nagyon és annyira csábító a könnyebb utat választani, mert mind úgy gondoljuk, hogy könnyebb lenne abba a kapcsolatba kapaszkodni, mint szembe nézni azzal ami ránk vár.

De tudjátok mit? Mind megérdemeljük a boldogságot, és nem vagyunk egyedül. Nem te vagy a furcsa, meg az egyedüli, aki elvár vagy szeretne dolgokat, de nem kapja meg. Nem azért nem kapod meg, mert lehetetlent kérsz, vagy túlzás, amit vársz. Nem. Azért, mert nem a megfelelő ember mellett vagy. Más megfogja tudni adni neked és tudod mit, örömmel fogja tenni! Vágyom rá, hogy tényleg megtalálom azt az embert, akivel együtt öregszem meg és nem férfira gondolok itt most, hanem barátnőre. Mert egy férfi mellé az ember lányának arra is szüksége van, egy amolyan igazi, legszorosabb barátság félére, ami mindent kiáll. Aki ismeri a Csajok Háborúja c. filmet, az tudja miről beszélek, aki nem, az meg nézze meg. Nehéz lezárni ezt a posztot is, de csak ismételgetném magam, rosszabb emlékeim pedig nem írom le, nem lenne igazságos.

Végezetül csak azt kívánom, hogy ő is élje át azt, amit én, semmi mást. Nem kívánok rosszat, hogy ne találjon boldogságra vagy ilyesmi. Hiszek a karmában, aki másnak rosszat kíván, az úgyis balul sül el, ugyan akkor remélem megtapasztalja ő is ezt, amin keresztül megyek és ezáltal majd egyszer jobb ember lehet.