Csak egy ölelés

Akárhányszor úgy éreztem a gondolatok összecsapnak a fejem felett, leültem egy pálmafa tövébe, kardomat ölembe fektetve, s némán bámultam az előttem húzódó végtelen kékséget. Okinavának ez az egyetlen békésebbnek mondható tengerpartja maradt, miután a Császár behódolt a nyugatról érkező idegenek akarata előtt. Azon maroknyi hű szamurájok egységéhez tartoztam, akik még hittek Japánban, és tagadták azokat a technológiákat, amiket az úgynevezett amerikaiak hoztak be magukkal. Ráadásul mindegyik azt a célt szolgálta, hogy a Shógunok ellenségeit kiirthassák vele. Ágyúk, lőfegyverek, mind olyan dolgok, amik teljesen feleslegesek voltak egy szamuráj számára. Idegesen szorítottam meg katanám, felhúzott térdeimről lógatva le kezeim, de most a tenger hullámzása sem volt képes lecsillapítani háborgó elmémet, így tekintetem a táborunkra esett, ahol társaim vidámabb hangulatban falatoztak, még a dinnyemagokat is elropogtatva. Persze, hisz utánpótlás nem érkezett, így élelmünk a szigeten talált gyümölcsökből állt. Szemeim még inkább elsötétülhettek, ahogy a domb tetején álló fősátor felé fordítottam fejemet. Odabent volt az a nő, aki hónapok óta egyre jobban kitölti a gondolataim, teljesen elvonva a figyelmem az igazán fontos dolgokról. Három hónapja lábnyomokat követve bukkantunk rá a bepofátlankodó amerikaiak táborára, mely igen közel feküdt már a miénkhez, így lépnünk kellett, annak ellenére, hogy nem vagyok híve a lesből támadásnak, a túlerő miatt kénytelen voltam ezt a módszert választani. Az ellenség táborába behatolva találtam rá egy díszesebb sátorban a nőre, így ahelyett, hogy megöltem volna, magammal hoztam, mint személyes foglyomat. Igazán megdöbbentett, mikor kiderült, beszéli a nyelvünket. Egy asszony, aki több nyelven is ért, ráadásul.. "Igazán okos és ravasz nőszemély." Gondoltam dühösen összeráncolva szemöldököm újra a tenger felé tekintve. Minél kevesebbet kellett gondolnom arra a boszorkányra, nem hagyhattam, hogy még ennél is jobban megigézzen. Aranyszőke haja karcsú derekát verdeste minden egyes kecses lépésénél lágyan körülölelve törékeny testét. "Pedig mennyire nem volt az!" Gondoltam egy pillanatra vágyakozóan hunyva le szemeimet, s éreztem, ahogy vállaim is kisé lejjebb ereszkedtek, amint egy emlék villant elém. Az őrjítő angyal, kinek neve Adaline, büszkén felvetett fejjel tűrte sorsát, nem látszott rajta, hogy túlzottan megviselné az elrablása, mégis folyton olyan dolgokat követelt, ami számomra ismeretlen volt, vagy igen nehezen beszerezhető. "Fogalmam sincs, mit érthetett koktél alatt." Ráncoltam homlokom, hátam a pálmafának vetve, de kényszerítenem kellett magam, hogy a pár óra múlva kezdődő rajtaütésre gondoljak, mégis azon kaptam magam, hogy ismét a fősátrat bámulom megfeszülve.

- Gyere, ünnepelned kellene Nobunaga-san. - megragadtam katanám markolatát, de csak egyik társam érintette meg vállamat felém nyújtva egy dinnye szeletet. Tagadóan ráztam meg a fejem felállva, fegyverem övemen dugtam át, hogy oldalamon lógjon és határozottan indultam meg átvágva a mulatozó társaságon. Az ilyen fokú ünnepléstől kezdtem úgy érezni magam, mintha magának a Császárnak a lakodalmán vennék részt, pedig a mai csatát csupán csak az amerikaiak felderítői ellen vívtuk, nem az itt tartózkodó főseregükkel szemben. "Látnom kell, mielőtt elindulunk." Gondolataim kereszt harcot vívtak egymással, de a szívem vágyai erősebbnek bizonyultak az józanésznél. Bajtársaimnak persze azzal magyaráztam Adaline sűrű felkeresését, hogy információkat szedek ki belőle, de a valósághoz közelebb állt az a puszta tény, hogy.. "Ő már az enyém." Ez a gondolat felpezsdítette a vérem, akartam, hogy így legyen, még ha idegen amerikai nő is volt, és épp egy elkeseredett háborút vívtam az ő népe ellen.

***

A belépő férfira tekintettem, de az arcán még több volt a gondterhelt barázda, mint eddig bármikor, innen tudtam; órák kérdése és egy újabb ütközet várható. Egyáltalán nem voltam híve annak, ami itt folyik ebben a csodálatos szigetországban. Azért tartottam Miltred tábornokkal, mert mindig is vonzott ez a titokzatos ország és annak kultúrája, bár a nyelvüket egy kisé nehezebb elsajátítani, mint hittem. Szólásra nyitottam ajkaim, meg akartam kérdezni, feltétlen muszáj neki is mennie? A tábornok csapatai nem csak túlerőben vannak, de a fegyverek tekintetében is jóval a még katanával küzdő Japánok felett állnak. Féltettem ezt a büszke, bátor férfit még akkor is, ha oly alattomos módon ejtett foglyul, hogy információkat csikarjon ki belőlem. Nem voltam hozzászokva az ilyen letisztult életstílushoz, de sokkal inkább voltam ennek a férfinak a rabja, minthogy igent mondjak Miltred tábornok leánykérésének.

- Ha óhajt valamit most mondja. - aprón összerezzentem a mély, dörmögős hangra, de Nobunaga felé fordultam közelebb lépve hozzá. Még idegen volt számomra ennek a nyelvnek a csengése, de.. észrevettem, hogy akárhányszor megszólalok rajta..

- Szeretném, ha végre nem lennél ilyen formális velem. - sóhajtottam könnyedén formálva a japán szavakat és élvezettel figyeltem, ahogy az előttem álló hatalmas férfi teste megremeg, szemeit kisé lejjebb hunyva. Szerette hallgatni az akcentusom, ebben biztos voltam, és az után a csók után nem értettem hirtelen miért kezdett távolságtartó lenni velem. Nem csak kívánt, de érdeklődött is utánam, mégis mintha szánt szándékkal nyomná el ezeket az érzéseket. Igaz, én sem úgy terveztem az életem, hogy majd egy szamurájba szeretek bele, de nem tagadhatom le az érzéseimet saját magam előtt.

- Azt nem lehet, te is tudod mi lesz a vége. - morogta elfordítva rólam tekintetét, de ezúttal én borzongtam bele hangjába. Nem érdekeltek az akadályok, kedveltem őt és egyedül csak arra vágytam, hogy itt hagyjuk ezt az egész háborúsdit és szenvedélyesen karjaiba zárjon széles mellkasára vonva.

- És az olyan nagy baj lenne? - kérdeztem lágyan, közelebb férkőzve hozzá, de ő amint észrevett, hogy mellette állok, olyan gyorsan lépett félre, mintha tűz égette volna meg, és mielőtt megszólalhattam volna a kisasztalon lévő érintetlenül hagyott ételre mutatott. Válaszként csak elhúztam a számat vállat vonva. Nem szerettem a gombát, főleg nem így egyszerűen megpirítva, de főként abban nem voltam biztos, hogy mindegyik ehető-e. Vártam még pár percet, hátha felel az előbbi kérdésemre, de nem tette.

- Ha mindenképp elmész, legalább.. átölelnél? - lassan léptem mellé, de nem nyúltam ki felé. Azt szerettem volna, hogy ő közelítsen pontosan úgy, ahogy eleinte tette. Nem akartam, hogy ilyen visszafogott legyen, mégis mikor letekintett rám, méregzöld szemeiben azt a tüzet láttam, amit soha egyetlen másik férfiéban sem, és ami csak is miattam égett. Olyan szorosan álltam előtte, amennyire csak lehetett, nem zavart, hogy fel kellett rá néznem, vagy, hogy melleim minden légvételnél mellkasához értek. Szinte egyszerre mozdultak karjaink, míg én széles vállaiba kapaszkodtam meg, addig ő csípőmre simította nagy tenyerét.

- Ha tovább kísértesz, olyat teszek, amit lehet, mindketten megbánnánk asszony. - lehajolt hozzám, ajkaimba mormogva szavait, mik teljesen ellentétesek voltak tetteivel. Ujjai erősen szorítottak, ha akartam se tudtam volna már eltávolodni tőle.

- Én biztos, hogy nem. - aprón megráztam fejem és élvezettel hunytam le szemeim felsóhajtva, amint megéreztem hátamon simogatását. Tincseimbe markolt, olyan borzongatóan, amitől lábaim elgyengültek, s karjaim átfontam nyaka körül. Nem akartam arcán azt a vívódást látni, ami az én lelkemben is dúlt, hiszen a világ szerint annyira.. különbözünk, de megismertem ezt a férfit és a felfedezés, hogy még többet és többet akarok róla tudni, vele lenni, hogy mennyire hiányzik, ha nincs a közelemben, mennyi aggodalommal tölt el, ha távol van.. egyszerűen ezeket a mély érzéseket nem voltam képes figyelmen kívül hagyni.

- Adaline.. - főleg akkor nem, amikor így ejti ki a nevem karjaiban tartva. Végigsimítottam arcán, másik kezem tarkójára csúsztatva egészen addig tekintve szédítő szemeibe, amíg már a gondolataim is eltűntek és úgy éreztem csak ketten maradtunk. Már azt sem vettem észre, hogy rég lábujjhegyen állok, csak hogy minél közelebb lehessek hozzá. Az óta a csók óta nem ért hozzám egyáltalán, pedig én annyira vágytam rá, az ölelésére, hogy izmos karjai közé szorítson, és hazug önámításba merülhessek, hogy minden rendben és boldogok lehetünk, de.. minden egyes alkalommal, mikor ő elment, én pedig nem hagyhattam el ezt a sátrat, a bennem növekvő boldogság, mint lufik pukkantak szét, fájó, csípős érzést hagyva maguk után.

- Hiányoztál. - miközben elsuttogta szavait lehajolt hozzám én pedig menthetetlenül felnyögtem. "Istenem. Nekem is hiányzott." A csókja olyan forró volt, perzselő és.. élő. Ajkai mohón keresték enyémet és én nem tudtam mást tenni, mint megadóan karjaiba simulni. Nem voltam elég erős hozzá, hogy ellenálljak neki, pedig tudtam, hogyan fog végződni. Ő elmegy ismét harcolni, engem pedig itt hagy az aggodalmaimmal és az elviselhetetlen tehetetlenség érzetével együtt. Tudtam, hogy ez lesz, mégis átkaroltam a nyakát hevesen markolva meg tincseit a csókba nyögve. Soha, soha egyetlen férfi karjaiban sem éreztem így, és soha egyetlen férfi nem váltott ki belőlem ilyet, hogy már egyetlen csóktól remegjen testem. Nekem mégis el kellett engednem Őt, hogy megvívja Japán utolsó háborúját.