|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[50-31] [30-11] [10-1]
// Bocsi, még május elején megírtam ezt, gondoltam, berakom. Válaszolni persze nem kell >< //
 Megráztam a fejem a visszakérdezésére. Ezek szerint neki nem kínos a téma, de nekem... az. Mert úgy érzem, én valóban... ekkor teszi fel a következő kérdését. Daisukera pillantok a szemem sarkából.
- Még mindig nem érted?
Sóhajtottam egy nagyobbat, majd előnéztem. Talán jobb is így, nem? Az érzéseknek rejtve kell maradniuk. A felszín alatt biztonságban vannak, de ha kimondod őket... összetörhetnek. Nem akarom a nyílt elutasítását hallani. Igen. A továbbiakra csak biccentek.
- Értettem, hisz te vagy a főnök. A felettesem... az út során.
Félig elmosolyodtam, de ezúttal nem néztem rá. Az utat kémleltem, amerre mentünk. Hosszú ideig bojongtunk, de aztán úgy véltem, jobb lesz pihenni, így letáboroztunk. Rögtön elvállaltam az őrködést és kissé távolabb léptem tőle, jelezve, hogy nyugodtan pihenjen, én majd figyelek és vigyázok rá.
A gondolataim sokszor elkalandoztak, felidézve bennem egy-egy régi emléket, de igyekeztem egy fejrázással megszabadulni tőlük. Nem akartam gondolkodni, csak tenni a dolgom. Egy idő után leültem az egyik fa tövébe, de továbbra is őrködtem, az egyik kezem folyton a kardom markolatán volt, hogy bármikor előránthassam. Hosszú ideig nem néztem el a fiú felé, és amikor mégis megtettem, már mozdulatlanul aludt. Milyen békés... és ártatlan. Napközben meg be nem áll a szája és erős, határozott férfi. Nem hiába kezdett el vonzani. Annyira belemerültem abba, hogy őt nézem, hogy a veszélyt már egyáltalán nem figyeltem...
|
 - Kínos? Miért lenne az?
Tekintettem ismét kissé előrehajolva Kuroda arcára most már valódi érdeklődéssel. Eddig jót mulattam rajta, de kezdett kicsit bosszantani ez a hozzállása a történtekhez. Mintha ő valóban .. szégyenkezne miatta, holott még ő lett volna az, aki miután engem nem sikerült ágybacipelnie, elment volna azzal a másik pasassal. "És még meg is védi.. milyen.. aranyos." Húztam el a szám indokalatlan dühöt érezve és elrántottam a karomat tőle.
- Ha nem alkohol, mi a fasszal magyarázod a viselkedésedet, he?
Förmedtem rá ingerülten és a látszat kedvéért megpörgettem magam előtt a fegyverem.
- Attól, hogy eddig még nem dugtam fel ezt a seggedbe, még ne felejtsd el, ki vagyok.
Villantak rá a szemeim és egy ideig, ha lehetett, csendben sétáltunk egymás mellett. Nem volt mit mondanom a számára, eléggé felbosszantott így is, hogy védte azt a férfit és velem pedig ennyire lekezelően viselkedik. Lehet, hogy azt a hímringyót ott a kocsmában meg kellett védeni, na de engem?! Mégis mit képzel Kuroda magáról? Már csak a gondolatra és összeszorítottam a fogaim, hogy közém és egy jó kis harc közé állna. A szokottnál is fárasztóbb éjszakánk volt, így kivételesen egyetértettem vele, amikor letért az útról és kissé beljebb hatoltunk az erdőben. Ledobtam én is egy fa tövébe azt a kis batyut, amit cipeltem, majd törökülésbe vágtam magam, hátam a fatörzsnek döntve, fegyverem vállamnak támasztva. Meg sem kellett kérdeznem ki kezdje az őrséget, mivel Kuroda még mindig állva szemlélte a sötétséget. Fogalmam sincs miért teszi ezt igazából, hiszen kizárt, hogy bármit is lásson éjszaka, de mégis olyan a tekintete, mint aki lát valamit. Néha azt éreztem valójában nem is a jelent figyeli ilyenkor a szemeivel, hanem valahol máshol jár a múltjában .. Vállat vontam és elfordultam inkább, mielőtt még rám is hatással lenne ismét, és én magam is szembekerülnék olyan emlékekkel, melyeket nem véletlen hagytam már magam mögött. Ha előre nézek, csak a jövőmet akarom látni, nem pedig hivatlan képeket a hátam mögül. Jelenleg azonban a jövőm is épp ennyi volt: sötétség. Fejemet is a vaskos fa kérges törzsének vetettem, de az égboltnak csak egy egészen kis szeletét pillanthattam csak meg a fák koronáján keresztül, amik ide-oda lengedeztek az éjszakai szélben hol eltakarva, hol felfedve előttem a fénylő csillagokat. Gondolataimba merülve ültem ott, és mint oly sok más estén azóta, hogy a háború véget ért, most is csak azok a kételyek jártak a fejemben, amiknek napközben sosem engedtem utat, de ilyenkor ... az emésztő sötétségben ülve a messzi fényeket figyelve.. ezernyi agállyal birkóztam meg azért, hogy ha felkel a nap elegendő reményt gyűjthessek össze, hogy folytatni tudjam utamat töretlen. Máskülönben a végén még én is olyanná válnék, mint Kuroda .. folyton folyvást megkérdőjelezném minden egyes lépésemet, amit nappal teszek, ez pedig csak hátráltatna, visszatartana attól, hogy minél előbb elérjem a célom és megtaláljam végre a válaszokat. Amikor már a fekete árnyként mozgó lombkoronák összemosódtak szemem előtt, lehunytam őket és megszorítottam vállamhoz fektetett fegyverem.
|
- Nem szégyellősség kérdése ez. Csak felesleges beszélni róla, gondolom, neked is elég... kínos ez.
A folytatásra összevonom a szemem. Nem tetszik, hogy így beszél róla. Az a pasi lett volna, aki elűzi a gondjaimat így este... éjjel.
- Nem kell őt bántanod. Amúgy is én mentem bele az egészbe...
Bár utólag biztos, hogy megbántam volna. Lehet, hogy csak szex és ennyi, de... érzemlileg már másvalakihez kötődök. Ahhoz, aki épp mellettem sétál. Így viszont magamat csaptam volna be azzal az egy éjszakás kalanddal. A további szavaira a számat húzom.
- Nem, az nem csak az alkohol volt. Megpróbálhatod bemesélni magadnak, hogy az volt az oka, de nem.
Az mondjuk tény, hogy én valóban élveztem. Ezért is mentem volna tovább. Vágytam rá, forrt a vérem, aztán... hirtelen vége lett mindennek.
A válaszára meglepődök. Nem hittem, hogy ennyire látszik a viselkedésemen. Sosem akartam felsőbbrendűként bánni Daisukeval, elvégre nem a csapatom egyik tagja. Inkább... a társam. Teljes értékű társ. Bonyolult.
A szavai vége késve jutnak el hozzám és érdeklődve nézek rá.
- Már miért kéne, hogy rád hallgassak?
Kérdezem kíváncsian, majd megcsóválom a fejem. Bár, lehet jobban járunk, ha ráhallgatok innentől és akkor talán nem vétek egyetlen hibát sem. Újra körbenézek. Elég sötét van és aggódom, hogy megtámadnak minket. Kicsit közelebb húzódom Daisukéhoz és megfogom a karján a ruhát.
- Maradj mellettem, kérlek.
Pillantok lassan rá, aztán előre. Féltem őt és ezt nem vagyok rest kimutatni sem.
|
 - Miért, szégyenlős vagy?
Vigyorgok rá előre hajolva, hogy jobban lássam az arcát, de persze sehol egy pír csík, vagy valami. Azért én jól szórakozom, hogy láthatóan kényelmetlen érinti a téma. Válaszára csak még szélesebb lesz az a bizonyos mosoly és kiegyenesedve sétálok tovább.
- Miért, ki mondja meg, hogy jó vagy rossz? Érthetetlen okokból kifolyólag úgy tűnt egy pillanatra, hogy bejössz annak a kocsmai hímringyónak.
Jegyzem meg savanyúan, de következő kérdésére, és megjegyzésére, mi szerint ÉN élveztem, félrenyelek. Köhögve torpanok meg.
- Az az alkohol drága kapitány, az alkohol. Egyébként meg vegyél szemüveget, rosszul láttad. Az aki élvezte, az te voltál.
Közlöm lassan tovább indulva és igen, teljesen megvagyok elégedve ezzel a magyarázattal. Méghogy Én élveztem, ch még csak az kell, hogy azt higyje én is olyan kis faszika vagyok, aki azt szereti, ha megrakják. Még mit nem, én leszek az, aki felül van! Bár így visszagondolva legelső és eddig egyetlen alkalmamkor is csak leszoptak és a kezünkkel elégítettük ki egymást. Nem volt olyan nagy szám, ezért sem vonzott többet a dolog, hiába volt a partner történetesen a legjobb barátom. Megértettem volna felháborodását, ha egy nő miatt nem akartam volna többet vele lenni, de nem így volt, hiszen a hölgyek is alig-alig tüzeltek fel. Ha választanom kellett egy jó kis harc vagy szex között, akkor habozás nélkül az első mellett döntök és már vetem is bele magam a csata hevébe. Ez sokkal jobban feltüzelt, mint bármi más. Felpezsdül a vérem, a szívverésem az egekben és úgy érzem; igen, ez az, végre élek! Szex közben egyszer sem éreztem még csak hasonlót sem.
- Amúgy... miből jöttél rá, hogy kapitány vagyok?
Rátekintek és végigmérem, majd elhúzom a szám. Tuuudtam. Egyébként észrevettem, hogy ébersége még most sem lankad, folyamatosan pásztázza mogorva tekintetével a sötét tájat, én viszont csak rá figyelek meg az orrom előtt lévő gödrökre. Ha megtámadnak, hát istenem, had jöjjenek.
- A viselkedésedből. Szeretnél te nekem is parancsolgatni, ha hagynám. Viszont sajnálattal kell, hogy közöljem, kedves kis utunkon én vagyok a te felettesed.
Ezért is nem engedhettem, hogy Kuroda elmenjen szobára azzal a férfival. Mert egyszerűen én nem akartam, ennyi. Had parancsoljak már egyszer az életben én is valakinek! De nem is akárkinek, hisz tagadhatatlanul jobban esett egy volt kapitánynak dirigálni, és élvezni a válasz reakcióit. Jól szórakoztam és már ki is ment a fejemből, hogy egy órája kb még valóban én feküdtem alatta zihálva a kéjtől..
|
- Megadom rá az engedélyt nagyságod.
Szisszentem a szavaira. Egy ideig előrenézve haladtam, aztán rápillantottam a szemem sarkából. Ekkor láttam meg a vigyorát is.
- Szóval akkor te a pasikat csíped, mi? Csípted volna, ha csíphetsz, mi?
Kérdéseire viszont meglepődtem. Azt hittem, kerülni fogja, amennyire csak lehet, hisz borzasztóan sült el az egész. És még mindig bánom... másképp is alakulhatott volna az egész. Vagy egyszerűen csak... nem kellett volna semminek sem történnie.
- Daisuke, ez... biztos feszegetni akarjuk ezt a témát?
Pillantok rá kicsit a számat húzva. Épp ebből a dologból kifolyólag balhéztunk így össze, nem tartom jó ötletnek, hogy felhozta. De ha már megkérdezte, akkor válaszolok.
- Amúgy igen. Tudom, nem épp... ...jó dolog.
A másik kérdését figyelmen kívül hagyom. Egyértelmű, hogy csíptem volna - ahogyan ő fogalmaz, de nem jött össze. Viszont egy kérdés megfogalmazódik bennem és bár az előbb mondtam, hogy nem akarom feszegetni a témát, mégis felteszem.
- ...na és te? Nem ellenkeztél annyira. És úgy tűnt, élvezed.
Kérdőn fürkészem az arcát, majd előrenézek, meg néha körbe. Nem lenne jó, ha lankadna a figyelmem. Sok veszély lakozhat a sötétben.
- Amúgy... miből jöttél rá, hogy kapitány vagyok?
Teszem hozzá a kérdést halkabban és merengve. Talán már nem vagyok kapitány, hisz embereim sincsenek... rossz belegondolni.
|
 Természetesen éreztem és hallottam is, hogy követ, bár léptei, mozgása egyáltalán nem volt hangos, talán egy átlagos ember meg sem hallotta volna őket. Elgondolkodtam, hogy miért nem mellettem sétál, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy biztos azt mérlegeli, hátba szúrjon-e. Most már biztos voltam benne, hogy egy nyomorult flancos kapitánnyal van dolgom, minimum .. de az is lehet, hogy ősibb és rangosabb a családja, mint azt én eltudnám képzelni. Ceh, megvetően elhúztam a szám és éberen markoltam fegyverem, bár nem kimondottan Kuroda-tól számítottam támadásra. Nem nézem ki belőle, hogy komolyan ilyen aljas módszerhez folyamodna, de azért megfordult a fejemben. Viszont éjszaka haladni a falut elhagyva, nem éppen tanácsos. Nem egy fosztogató, bandita hordával akadtunk már össze utunk során, mégis ez volt a jobbik eshetőség. A szarabb helyzet az, amikor címeres harcosok, ne adj isten lovasok tűnnek fel az úton és akkor nekünk bizony - Kuroda véleménye szerint - félre kell húzódnunk, fegyverünk elrejtve sunnyogni leszegett fejjel az út szélén. Eh, nem szerettem, hogy ha ez történik, inkább szálltam volna harcba az itteni daimjo szamurájaival, mint hogy ilyen gyáván poroszkáljak tovább, de Kuroda mindig megállított. Nem lenne jó, ha feltűntést keltenénk, ezt én is értettem, de ha megölünk mindenkit, akkor nem lesz senki, aki hírül vihetné az itteni földesúrnak, hogy ellenséges szamurájok mászkálnak a területén. Elvégre Kuroda-val egyikünk Ura sem állt szövetségben ezzel a daimjo-val.
- Veled tartok... ha tényleg nem bánod.
Oldalra tekintek rá egy amolyan; nem mondod tekintettel, de természetesen nem állhatom meg az egészet szó nélkül, csak előbb végig akarom mérni savanyú ábrázatát. Hm, igen, kezd a megszokott lenni, állapítom meg.
- Megadom rá az engedélyt nagyságod.
Nem tudom megállni, hogy ne dörgöljem az orra alá, hogy rájöttem, hogy magas beosztású. És persze tetszik, hogy olyan, mintha valóban az én engedélyemre lenne szükséged ahhoz, hogy velem tartson. Nem akartam sokat gondolkodni azon, amiket mondott, elvégre én eleve azért váltam szamurájjá, hogy harcolhassak és egy Urat szolgáljak. Örülhetek, hogy megtaláltam a tökéleteset, hülye lennék azon filozofálgatni, hogy ugyan csak ennyiből állna-e az életünk?! Mi más kellhet még egy férfinak, de most komolyan?
- Szóval akkor te a pasikat csíped, mi? - Oldalra tekintek rá egy vigyorral. - Csípted volna, ha csíphetsz, mi?
Belenevetek a sötét éjszakába és arra gondolok, milyen őrültségekre képes az ember, ha alkohol kering az ereiben, de a teljes igazság az, hogy még mindig szívesen megnézném Kurodat, amint előttem térdel kiszolgáltan. A képre vigyorom még szélesebb lesz, ami azért is érdekes, mert más férfit nem akartam ilyen helyzetben látni csak azért, mert magasabb rangú volt, mint én, de Kuroda.. Ch, nos ő ordított a mogorvaságával azért, hogy megtörjem őt.
|
- Túl józan vagyok én ilyen filozófikus dumákhoz.
Szavaira valahogy nem tudtam elmosolyodni. A baj az, hogy már én is túl józan voltam, épp ezért jöttek elő ezek a sötét gondolatok és bukott ki belőlem minden. A földet kezdtem figyelni, így hallgattam, de a befejezetlen mondatára felnéztem.
- De...?
És bármeddig vártam, választ azt nem kaptam, csak felháborodást. Ezek szerint elgondolkozott azon, amit mondtam. Nem a rossz kedvet akartam átragasztani rá, csupán... nem is tudom. Mit akarok én?
- Te jártathatod itt tovább a szádat, de én tovább megyek. Jössz, vagy sem, a te dolgod.
Összerezzentem kicsit. Egyszerűen meglepett, hogy esélyt adott arra, hogy vele menjek. Úgy voltam vele, az elmúlt 1 órában biztos megutált annyira, hogy ne akarjon többé velem együtt menni sehova. Pláne, hogy a képébe vágtam, hagyjuk egymást. Képes lesz újra rám mosolyogni, ha vele megyek? Képes lesz elfelejteni, mekkora marha tudok lenni? És azt, ami a szobában történt? Biztos neheztel még rám azért. Mielőtt túl messzire jutott volna, összekaptam magam és utána siettem. Egy ideig mögötte lépkedtem, úgy 3 méterrel lemaradva, de néhány perc után meguntam és odamerészkedtem mellé.
- Veled tartok... ha tényleg nem bánod.
Jelentettem ki a nyilvánvalót. Úgy éreztem, muszáj megszólalnom, mert ha nem teszem, akkor... az furcsán venné ki magát. Nyomasztott a csend. A kardomat egy ideig még fogtam, aztán visszacsúsztattam a helyére. Örülök, hogy nem sikerült komolyabban megsebeznem Daisukét, de valahol bántott, hogy kardot emeltem rá meggondolatlanságomban. De a Sors egyszer úgyis utolér majd minket...
|
 - Te ezt..
Megdöbbenve pillantok rá hátrahőkölve. Bár hamar belevág egy másik mondatba inkább, én csak elfintorodok. Éreztem bassza meg, teljesen úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett nemeske, akinek a segge alá csúszott minden. De abban igaza van, hogy nem tudom min ment keresztül, de ő is szamuráj, nem különbözik az életünk annyira, mint azt Ő nagysága hiszi. A kezdetek igen, életünk tartalma és befejezése viszont hasonlatos lesz, akár akarjuk, akár nem. A harc az életünk, hogy Urunkat szolgáljuk. Nem gondoltam bele soha, hogy ennél többet, mást kellene tennem és habár Kuroda újra magához vette fegyverét, nem egészen úgy festett, mint aki folytatni akarja a harcot. Sokkal inkább a száját jártatta, olyan kérdéseket téve fel nekem, amik nekem még csak eszembe se jutottak eddig. Zavartan vakargattam meg tarkómat, másik kezemmel lándzsámat fogva magam mellett.
- Túl józan vagyok én ilyen filozófikus dumákhoz.
Nem is igazán akartam rajta gondolkodni, de zavart, hogy a férfi ilyen komoly. Lassan kezdett nekem is elmenni a kedvem a küzdelemtől, így csak sóhajtottam önmagam ismételve.
- Nem tudom mi történt veled, de semmi sem lehet elég jó ok arra, hogy valaki így könyörögjön a haláláért. Az meg a te hibád, ha bábnak tartod magad. Engem bizony nem irányít senki, még Akiyoshi sem. De..
Elhallgattam és elhúztam a szám. Lehet, hogy igaza van, és nincs is már hova hazatérnünk. Nem gondoltam bele mihez fogok kezdeni, ha Akiyoshi tényleg meghalt a csatamezőn. Ő volt az egyetlen, aki elfogadott olyannak, amilyen voltam és nem érdekelte mégcsak az sem, hogy honnan jöttem. Ő rangot adott nekem, és egy olyan életet, amilyenre mindig is vágytam. És most minden széthullott, csupán csak Én nem törődtem vele, de ettől a kegyetlen igazság még utolér, akármennyire is futottam előle. A véres háború úgy látszik ma végleg körmétekeredett folytogatóan és nem hagyta tovább, hogy elhesegessem szemeim elől a következményeit. .. A barátaim halálát, hogy minden, amim volt most semmivé foszlott és a föld alatt pihen velük együtt.
- Bassza meg, hogy át tudod ragasztani az emberre a hülye nyomorúságos kedvedet.
Morrantam fel idegesen. Persze, hogy megint az lettem, amikor ezek elől a gondolatok elől menekültem mióta csak elhagytuk a csatateret. Nem akartam szembenézni a bizonytalannal, sem a kész tényekkel.
- Te jártathatod itt tovább a szádat, de én tovább megyek. Jössz, vagy sem, a te dolgod.
Morogtam az orrom alatt és elindultam. Bár hideg, sötét éjszaka volt, nem tudtam volna visszamenni a fogadóba és aludni, vagy szórakozni. Muszáj volt tovább haladnom, hogy újra lerázhassam magamról ezeket a gondolatokat, amikre Kuroda világított rá..
|
- Nocsak, a nagy Kuroda kapitány tőlem kér tanácsot?
Tágra nyílnak szemeim ettől a mondattól. Honnan jött erre rá? Soha nem mondtam, még csak utalni sem utaltam rá.
- Te ezt...
Hamar elharapom a mondatot. Eddig tabuként kezeltük az ilyen témákat, nem most fogok rákérdezni. Amúgy sem veheti biztosra, hogy igaza van. Másrészt... már nem tartom magam kapitánynak azok után, hogy rajtam kívül mindenki odaveszett. Senkit sem tudtam megvédeni. Az ütésre kissé észhez térít olyan szempontból, hogy nem agyalok azon, ami már megtörtént. Elengedem, aztán a kardomért nyúlok, meg is fogom. Az a bizonyos tanács meg... a végére csak elmosolyodom.
- Kivert kutyának tartasz? Nem tudod, min mentem keresztül, ami ilyenné tett. Nekem nincs senkim. Nincs vesztenivalóm. Talán már hazamenni sincs hová.
Tárom ki a karom, miközben magyarázok, majd elhúzom kicsit a szám. Azt hiszem, beletörődtem az egészbe. Azért vagyok ilyen.
- Mondd csak, mi értelme a létezésünknek? Csak azért születtünk, hogy az uraink bábjai legyünk?
Kérdezem elgondolkodva, aztán két kézbe veszem a kardom. Annak idején szerettem a harctéren lenni. Küzdeni. Élveztem, de aztán egyre több ember tűnt el mellőlem. Ez többször megesett... édesapám is a szemem láttára halt meg az egyik ellenséges szamuráj keze által. Kisebb voltam és tehetetlen; nem tudtam még csak bosszút állni sem érte. Egy kicsit megrázom a fejem, nem akarok ilyen gondolatokat jelenleg.
|
 Egy harcos számára a gyengeség jele, ha a fegyverére kell támaszkodnia, így egyből oda is siklik tekintetem, de amikor elengedi és mozdul éppen csak hátra csúsztatom az egyik lábam, hogy kitérjek, de ökle így is elér. Felszisszenek, de szemeim nem veszem le róla és csak elvigyorodva hagyom, hogy megragadja nyakam alatt ruhám anyagát. Bőven kartávolságon belül van, így simán behúzhatnék még neki egyet-kettőt, de csak vigyorogva vetem fel a fejem.
- Nocsak, a nagy Kuroda kapitány tőlem kér tanácsot?
Mindig is úgy gondoltam, hogy magasabb rangú lehet, mint én, de persze ezekről sosem beszéltünk. Az Uraink, a hazánk valahogy mindig is tabu témának számított, mivel egy nap visszatérünk oda, ahova tartozunk és nem lenne jó, ha kiadnánk bármilyen információt is, ami meggyengítheti a saját országainkat. Bár én aligha rendelkeztem ilyen tudással, hiszen csak egy közönséges szamuráj voltam, mégcsak nem is eredendően nemesi családból. Nem érdekeltek az udvar dolgai, sem a különféle szabályok, amikkel nem tudtam azonosulni. Mindig is csak azt tartottam be, ami nekem tetszett.
- Hát akkor megmondom én neked ..
Azzal a lendülettel behúztam neki egyet és kezét is ellöktem, hogy eleresszen. Lesimítottam ruhámat, mintha mi sem történt volna az előbb és annyira érdekelne, hogy egyetlen ránc se csúfítsa el viseletem. Az igazság az volt, hogy leszartam csak épp húzni akartam az agyát még egy kicsit. Nem tudom miken ment keresztül életében, hogy ennyire megkeseredjen, de én nagyon reméltem, hogy sosem válok majd olyanná, mint Ő. Én élveztem a harcot, csak ez volt számomra, ehhez értettem és ez volt az egyetlen, ami felpezsdítette a vérem.
- Élj, vagy halj meg becsülettel. De ne úgy, mint egy kivert kutya, aki könyörög a halálért..
Elvégre nekünk szamurájoknak ez jutott, ez az életünk. Végső soron ez a két választás befolyásol minket az utunk során, de megvetettem az olyanokat, akik az utóbbi szerint cselekedtek és fohászkodtak a megváltó halál után..
|
 Teljesen jogos a válasza, de ebbe valamiért bele sem gondoltam. Nem küzdök eléggé, igaz? A legutolsó összeütközéskor mindent beleadtam, de az nem magamért volt, hanem az uram érdekében. Győzni akartam, hogy büszke legyen rám... ránk. Az embereire. De elbuktunk mindenféle értelemben, ahogy csak lehet. Talán már nem is várja, hogy visszatérjek. Egy vesztesre kinek van szüksége? Daisuke szavai szöget vernek a fejemben viszont. Ha komolyan küzdenék, valóban meg tudna ölni?
Arra leszek figyelmes, hogy Daisuke pillanatok alatt bassza fel magát még jobban és indul el felém. Kitérni sincs időm, a lándzsája ütésére összegörnyedek, hallatva a hangom. Elkapnám a kezét, amivel utána üt, de nem érem már el. Megtántorodok tőle, aztán a földre térdelek.
- Ez szerinted csak siránkozás?!
Kapom fel a fejem, ahogy eljut a tudatomig, amit mondott. A kardomra támaszkodva állok fel, aztán inkább elengedem azt, így a földre esik. Közelebb lépve hozzá ütöm meg mérgemben az arcát, ha nem tér ki előle. Amit csinálok, az nem siránkozás. Egyszerűen így érzek, de ez őt nem érdekli. És miért érdekelné? Csalódott bennem és talán sosem bírt.
- Mégis mit kellene tennem, Daisuke?
Kérdezem egy fokkal halkabban, mint az előbb, elkapva a nyakánál a ruhát, közelebb rántva őt magamhoz. Sorra szúrtam el a dolgokat ma este... nem akarok újra belegondolni, mit csináltam, de mindenre rosszul reagáltam, amire csak lehetett. Hogyan mászhatnék ebből ki? Bárcsak semmissé tehetném... másodjára már nem okoznék problémát.
|
 Még van pofája megkérdezni, hogy miért nem ölöm meg, hát lehidallok komolyan!! Összeszorítom a fogaim és megszorítom a fegyverem előrébb lépve üvöltve rá.
- Közönséges gyilkosnak nézel engem?? ÉN harcos vagyok! Nem ölök meg egy olyan embert, aki nem veszi komolyan a küzdelmet!
Kicsit visszaveszek dühömből, amikor meghallom következő mondatát..
- Azt hittem, menni fog és hogy így le tudjuk zárni. De képtelen lennék halálos sebet ejteni rajtad. Régóta vándorlunk már együtt, sokminden köt hozzád... habár nem tudom, mi ez köztünk...
Ciccenek egyet oldalra rántva a fejem. Most mi ez a hülye téma? Semmi sincsen köztünk! Csak ittunk és szórakozni akartunk mindketten, ennyi az egész ,de ez a szemét olyan komolyan veszi ezt az egészet.. Persze az már más kérdés, hogy valóban régóta vándorlunk és még a célunk előtt közölte, hogy válljanak el útjaink és ezzel megbántott. Ha egyetlen szót kellene ráhúznom a Kuroda-val való kapcsolatomra, az talán az útitárs lenne, de zavart, hogy ő még csak azt se tudja, hogy mi ez köztünk. Amikor megszólal, hogy örült volna, hogy ha barátok lehetünk, elnyílnak a szemeim. Mi a faszról hadovál ez? Lehettünk volna azok talán még akkor is, ha elválnak útjaink és később a csatamező két külön oldalán találkozunk, akkor is lehettünk volna azok, én egyszer sem gondoltam ezt annyira végig, hogy lehetetlennek tarsam, de Ő már most úgy kezeli! Valahol ott szállt el végleg a fejem, amikor ráhelyeselt arra, hogy csalódtam benne. Gondolkodás nélkül lendültem előre és a köztünk lévő távot egy másodperc alatt szeltem át annyira, hogy lándzsám életlen felével hasbavághassam, majd szabad kezemmel azonnal be is húztam neki egyet.
- Faszom fogja hallgatni a siránkozásodat!!
Egyáltalán nem ilyennek ismertem őt meg és dühített, hogy a szemeim előtt zuhan magába és úgy éreztem talán soha többé nem láthatom őt a megszokott Kurodaként... Azt reméltem tudat alatt is, hogy utolsó szavaimra, majd csak valami szokásos mogorva választ kapok, ehelyett úgy viselkedik, mintha már fél lábban a sírban lenne!
|
- Úgy nézek én ki, mint aki meg van bántva?
A kérdésére bólintok. Eléggé úgy tűnt, épp ezért érzem magam egy utolsó szemétnek. Szeretném tudni, valójában mi jár a fejében, de merszem az nincs megkérdezni tőle. Félek attól, amit esetleg hallanék.
- Miért nem vagy képes velem megküzdeni, ha már kihívtál?
Erre összerezzenek valamiért, de egyből visszavágok.
- Na és te megölni engem?
Emelem meg a hangom, miközben visszafordulok felé. Ha meghalok, azt akarom, hogy valaki hozzá hasonló vegye el az életem. Fürkészem néhány pillanatig, mielőtt újra megszólalnék.
- Azt hittem, menni fog és hogy így le tudjuk zárni. De képtelen lennék halálos sebet ejteni rajtad. Régóta vándorlunk már együtt, sokminden köt hozzád... habár nem tudom, mi ez köztünk...
Teszem hozzá merengve. Tényleg nem tudnám megmondani, mi ez a kapcsolat. Barátok lennénk? A ma este után kétlem, hogy Daisuke így gondolna rám. Bántottam és dühössé tettem őt. Halkabban még elmotyogok pár szót, de ez nem biztos, hogy eljut hozzá. Amúgy is, én még a barátságnál is többet akartam tőle. Félig hazugság ezért, amit mondok...
- Örültem volna, ha barátok lehetünk...
Ahogy elfordul, rápillantok a hátára. Most még távolibbnak érzem, mint eddig és a szavai is, mintha képzeletben egy szakadékot vonna kettőnk közé.
- Tudom. Én is magamban.
Reagálom rá, majd közelebb lépek, ekkor fordul vissza és intézi felém újabb szavait. Kissé meglep, de csak elmosolyodom rajta keserűen.
- Megértem.
A kardomra pillantok, majd a fiúra. Ha meg is próbálnék újra küzdeni vele, mire mennék? Úgysem ölném meg. És az előbb, mikor Ő megtehette volna, szintén visszahátrált.
|
 Ledöbbenve hallgatom őt, még a fegyverem körül is megenyhül ujjaim szorítása és a harci állásból is kiegyenesedek őt bámulva. "Bocsánatot kér? Miért? És.. megbántani?"
- Úgy nézek én ki, mint aki meg van bántva?
Hördülök fel, de aztán el is hallgatok és elfordítom róla tekintetem szisszenve. Igen, talán pontosan úgy nézek ki, mert.. így is van. Csak éppen nem azért, amiért ő hiszi, bár fogalmam sincs mi járhat abban a sötét, mogorva fejében, de én tisztán érzem, hogy elárulta a bizalmam, elárult engem és ez fáj. Magam miatt is, hogy egyáltalán valamilyen szinten megbíztam benne, abban, hogy együtt járjuk végig az utat és csak országaink határánál válunk szét, de akkor sem gondoltam volna, hogy ilyen formában lesz vége. Talán egymásra mosolygunk - legalábbis én, Kuroda-ra nem jellemző, szerintem azt se tudja, hogy kell - bajtársiasan kezet rázunk és hátatfordítunk egymásnak. Ha az élet úgy akarja és ismét összehoz minket a csatamezőn, hát ellenségekként fogunk becsülettel harcolni egymás ellen, nem hiszem, hogy ez olyan rossz lenne, de az, hogy Ő Most fordít nekem hátat, szíven ütött. Fel sem figyeltem a hűvös szellőre, ami szemeim elé fújta tincseim, csak a hátát láttam magam előtt olyan távol..
- Miért nem vagy képes velem megküzdeni, ha már kihívtál?
Kérdeztem halkan, folytott hangon, de reméltem, hogy a szél így is elviszi hozzá hangomat. Sértő, hogy ilyen egyszerűen képes hátatfordítani nekem, a harcunknak. "Hát tényleg ennyire meg akarna halni?" Bár emlékeimben úgy él, mint aki hihetetlen bátorsággal és erővel küzdött a háborúban, most semmit sem látok ebből az emberből.. Teljesen leengedem harci állásom és hátatfordítok neki én is.
- Csalódtam benned, Kuroda..
Dühít, hogy nem felel, dühít, hogy így áll hozzám, dühít, hogy az össz, amit mondani tud nekem az csupa sajnálom és bocsánat. Nem ilyennek ismertem meg ezt a mogorva embert, aki ilyen könnyedén kérne elnézést, de az jellemző volt rá, hogy sötétebb pillanataiban ennyire magába fordul. Most viszont túl messzire ment azzal, hogy kihívást intézett felém és ilyen gyáván megfutamodott az egész elől. Mintha nem lennék méltó arra, hogy teljes erejéből küzdjön ellenem!
- Heh, tudod mit? Örülök, hogy elbasztam az estédet.
Visszafordulok felé, de csak hogy hergeljem, hogy végre elérjek nála valamiféle reakciót, valamit ami több.... ennél!
|
 A sebemre szorítom a kezem, és így nézek fel rá. A kiosztására csak egy halvány mosolyra futja, aztán igyekszem összeszedni magam és talpra állni. A további kiabálására ránézek. Miért dühös ennyire? Nem igazán értem. Én meg túl sokat gondolkodok ahelyett, hogy beszélnék.
- Nem ezt akartam. Nem akartalak megbántani, Daisuke! Tényleg veled akartam lenni...
Magyarázom, de aztán elhalkulok. Sok értelme nincs ennek így. Azt sem tudom, mit mondjak. Több sebből vérzem, de ami a legjobban fáj, hogy ezt az egészet én idéztem elő.
- Sajnálom. Mindent.
Sóhajtom őt figyelve. A szél kissé feltámad, amúgy minden csendes körülöttünk. Észre sem vettem, de egy eléggé kihalt környéken csaptunk össze. Igazából most sem arra figyelek, hanem Rá.
- Nem voltam tekintettel rád, csak magamra.
Teszem még hozzá, aztán lassan hátat fordítok neki, hogy elinduljak, de... végül egy tapodtat sem mozdulok. Nem akarok visszamenni a fogadóba. Nem tudom, hova mehetnék.
|
 Azt sejtettem, hogy komolyan beszél, elvégre Ő Kuroda, nem ismeri a vicc fogalmát, halvány lila gőze nincs arról mi is az a humor. Káromkodni se hallottam még, de ez csak is azt jelentheti, hogy ő is épp olyan felindult, mint én, de ezt nem értettem. Hogy van képes mérgesnek lenni? Pont neki?! Belegondolni is fáj, hogy én még egy ilyen alakkal akartam tölteni az éjszakát, akinek ennyit jelentett ez a törékeny szövetség kettőnk között! Persze, én is csak ki akartam használni őt, egy éjszaka, semmi több, épp ellenkezőleg! Ő volt az, aki azt mondta többet akarna tőlem, és most pedig halálos szándékkal támad rám... támadna, így kellene, de feltűnik, hogy egyáltalán nem koncentrál annyira a küzdelemre és sokkal könnyebb megsebesítenem őt. Felsértem az oldalát és vérszomjas dühvel lendítem lándzsámat, amikor meghallom a nevem... Éppen megállítom a mozdulatot, hogy fegyverem éle miliméterekre van szívétől.
- Ne merészelj alábecsülni engem! - üvöltöm. - Küzdj teljes erődből te szemét!!
Iszonyú indulatok munkálnak bennem, nem is értem hogy voltam képes visszafogni magam. Talán sértett az, hogy így győzzem le őt, hogy így legyen vége, hogy oda se figyel a küzdelmünkre! Hátralépek tőle fegyverem is visszahúzva oldalam mellé.
- Menj vissza a köcsögödhöz, ezt akartad, nem?! Lekoptam rólad, elválnak útjaink. Én nem ölök meg egy vénembert, még csak azt sem érdemled meg, hogy kiálljak ellened!
Nem tudom miért üvöltöm ezeket a szavakat felé, de nem tudok megálljt parancsolni a mondatoknak. Feltörnek belőlem és inkább kiadom őket, mint hogy a mellkasomat nyomják. Annyi minden dühített fel, hogy az érzések már a torkomat folytogatják, de jelenleg a legsértőbb a hozzáállása a harchoz.
|
- Én aztán nem szórakozok. Ha megfordulnál, láthatnád, hogy kurvára komoly vagyok.
Dühít, hogy nem vesz komolyan és még ki is nevet. Gyerekes. A továbbiakra elmosolyodom viszont.
- Akkor ölj meg, állok elébe.
Őszintén szólva, ha odáig fajulnak tényleg a dolgok és én állnék nyerésre, nem ölném meg. Hagynám, hogy ő tegye meg. Hamar belejövök a kis összecsapásunkban. Igyekszem minden támadását kivédeni és meglepetésemre egész jó vagyok benne. Pedig milyen rég nem küzdöttem senkivel... ...ő volt az utolsó a harcmezőn. Azon kezdek gondolkodni, mégis mit akarok ezzel az egésszel elérni. Egész este csak bántom Daisukét. Nem csoda, hogy mérges lett. Először ráerőszakoltam magam. Azt sem tudom, hogy áll a fiúkkal... de ezek szerint inkább a lányokat pártolja. Aztán megbántottam, mikor azt mondtam, hagyjuk egymást békén. És most, amikor kihívtam? Talán ez volt az utolsó kegyelemdöfés, hogy végleg csalódjon bennem. Habár... csak szünetet tartottunk, nem? A végén újra ellenségek lettünk volna. Ha nem most, akkor később.
Nagy gondolkodásomat egy éles fájdalom szakítja félbe. A földre zuhanok, de kardomat magam elé rántom védekezőn. Nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, de fogalmam sincs, jó ötlet-e, így csak a nevét mondom ki...
|
 - Mit akarsz?
Morranok, de nem fordulok meg, mindössze megállok a hangjára. Nem hittem volna, hogy utánam jön, tényleg. Bele se gondoltam, hogy mit csinálhat, amint kiléptem a fogadó ajtaján kitöröltem őt a fejemből. Legalábbis ezen voltam és egészen eddig tökéletesen is ment. Amikor közli, hogy küzdjünk meg és fejezzük be egyszer s mindenkorra, nem láthatja arcomon a meglepettséget, amit egy vigyor vált fel.
- Na ne szórakozz velem vénember.
Nevetek fel röviden, élesen, cseppet sem jókedvűen, de végre megfordulok, hogy szemben állhassak vele. Még mindig emlékszem, hogy milyen félelmetes ellenfél volt a háborúban, a véres csatamezőn és ez csak még jobban felperzseli vérem, de amilyen dühös vagyok most, tényleg megölném. Őt figyelem, de zavaróan a szemem előtt játszik a kocsmai jelenete azzal a másik férfival. Felsisszenek és előrántom fegyverem.
- Már rég meg kellett volna, hogy öljelek, de hagytalak futni, nem éltél vele. Ha ennyire meg akarsz halni, hát akkor majd én segítek neked benne!
Kiáltottam dühösen és meg sem várva válaszát rontottam neki. Az azért túlzás, hogy mindketten a régi formánkban tündöklünk, de tény, hogy már rég képesek lettünk volna leszámolni a másikkal, ha akartunk volna. Nem tettük mégsem, mert a kimondatlan szövetség ott húzódott köztünk, és ő ezt most felbontotta a kihívásával. Fájt, mert úgy éreztem elárult engem.. Ő a katanájával én pedig a lándzsámmal harcoltam, s bár már a legelejétől fogva tiszta erőből támadtam, nem tudtam egyetlen jelentős csapást sem bevinni. "Ch, rohadt szívós, mintha előre látná a mozdulataim.. pont mint a csatemezőn.." Dühített, hogy mennyivel tapasztaltabb lehet nálam, ugyanakkor tisztában voltam a saját képeségeimmel is, így egyáltalán nem hezitáltam. Magabiztosan tértem ki csapásai elől, vagy épp hárítottam őket fegyveremmel ha szükséges volt. Nem szerettem védekezni, inkább az agresszív támadás híve voltam, nem számított mennyi kisebb sérülést szerzek közben..
|
Várnék valami visszavágást, hisz Daisukét nem úgy ismerem, mint aki beletörődne a dolgokba. Főleg nem abba, amit én mondok. Meglepetésemre viszont más reakciót kapok. Eléggé ledöbbenek, majd a fiú után nézek.
- Daisuke...
Nem. Most ő tényleg? Kizárt. Csak dühös. Valószínűleg. Faképnél hagynám Keigot, de elkapja a kezem és visszaránt, még meg is csókol. Először tágra nyílnak szemeim, de gyorsan elmagyarázom neki a helyzetet, végül elenged. Hálás vagyok neki érte. Meg akarom ezt az egészet beszélni Daisukéval, nem ennyiben hagyni... Azonban, mire felérek a szobánkba, hűlt helye. Nem csak neki, de a cuccainak is. Nem tűnhet el csak így az életemből.. önző mód azt akarom, hogy továbbra is... ...bár nem, kizárt, hogy olyan lehetne minden, mint eddig. Magamhoz veszem a saját kardom, cuccom. Megpróbálom megkeresni, habár eleinte nem tudom, merre indulhatott. A hideg szél kevésbé zavar, mint az, hogy őt nem látom. Sietősebben lépkedek, a kardomat markolászva. Már tudom, mit kell tennem. De ahhoz meg kell őt találnom.
Hosszas keresgélés után pillantom meg. Először megkönnyebbülök, aztán beugrik, mire határoztam el magam.
- Daisuke, állj meg!
Kiáltok utána, aztán a közelébe érve megállok és folytatom, miközben a kardot is megemelem.
- Küzdj meg velem. Rendezzük ezt le egyszer, s mindenkorra. Legyen vége. Már mindketten elég jól vagyunk ahhoz, hogy befejezzük, ami a harctéren elkezdődött...
A szemébe nézek, amennyiben rám néz.
|
 Nem reagálok egyik mondatára sem, de amint meghallom utolsó szavait, elnyílnak a szemeim és kissé hátra is hőkölök. "Mih..?" Még gondolkodni se tudok egy másodpercig, annyira.. megdöbbentem. Hónapok óta együtt utazunk, hogy túléljünk és hazajuthassunk.. ellenségek voltunk, de mégis több a közös emlékünk, mint a barátainkkal, én legalábbis így éreztem. Hiszen olyan véres háborút éltünk túl mindketten, ahol az összes barátunk életét vesztette. "Még az sem biztos, hogy Akiyoshi megmenekült-e.." Lehet, hogy hiába térek vissza, már nem lesz Uram.. De nem foglalkoztam ezzel, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mind életben vannak és hátbaveregetnek majd, én pedig fellengzősen mesélem nekik a kalandjaim. Dühösen szisszentem, de összeszorítottam fogaim, hogy ne szóljak semmit sem, úgyis csak sértegetném, de jelenleg ezt sem érdemelte meg Kuroda. "Jobb lett volna, ha megölöm." Villannak meg a szemeim gyilkos indulattal, de ahogy azt látom milyen védelmezőn ált a másik férfi elé, csak lehajtom a fejem és ökölbe szorítom az ujjaim.
- Legyen.
Préselem ki, majd faképnél hagyom és elmegyek a szobánkba, hogy magamhoz vegyem fegyverem. Másom nincs, így el is hagyom az egész fogadót. Egyszer sem néztek rá Kuroda-ra. Az éjszaki hűvös levegő arcon vág, de nem torpanok meg. Belelépek az éjbe és útnak indulok ezentúl egymagam folytatva. Még a részem sem kértem el Kuroda-tól, nem ér annyit az egész. Nélküle is képes vagyok pénzhez jutni és egymagam is haza tudok térni, nem számít hány ellenséges területen kell még átvágnom. Most mindennél jobban fűtött a harci vágy és annak örültem volna a legjobban, ha valaki belémköt és csatázhatok. "Én csak ehhez értek..."
|
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Képre vár:
Frissítés