Hiyo személyes kis világa, királysága. A birodalomhoz tartozik még a Lorie-val közösen fenntartott kis kunyhó, valamint a Fumi-val irányított Széthulott birodalom. Huszon éves hölgyemény, aki egy álmodozó írópalánta, könyvmoly és egyszerűen csak gamer. Szerepjátékok, saját szösszenetek, film, anime, könyv és zene ajánlók a főbb tartalom, de aki hajlandó beljebb merészkedni, annak ott a Térkép.
Cserét nyugodtan lehet itt kérni.
Az oldallal vagy az itt szereplő írásokkal kapcsolatban véleményt nyilvánítani izléses határok között lehet egészen nyugodtan. A fejezetek elolvasásához/megtekintéséhez NEM szükséges regisztráció. ;)
Kristálygömb
Megnézetni a gépet Szeptemberi kisműtét Új nyelvet tanulni Kijátszani: The Witcher 2 Kiolvasni: Demian Megnézni: Reign
Megnézni: Once upon a time Kiolvasni: Kresley Cole - Árnyak hercege Kiolvasni: Andrzej Sapkowski - Vaják III Írni: Vélemény/ajánló: Reign Kiolvasni: B. A. Paris - Összeomlás
Az ígértnél kicsit - oké jóval - később, de itt is vagyok. Sok, mások számára unalmasabbnál unalmasabb dolog történt velem, persze az Én szemszögemből egyik sem volt az, de azért így tő mondatokban: kipróbáltam magam szobalényként, októbertból német tanulás, januárban összeköltözés páromma külhonban. Lehet arra fogni, hogy késő van és fáradt is vagyok s ezért volt az elgépelés, de nem. Szobalány munkaköröm során inkább érzem magam lénynek, mint lánynak. Röviden csak, hogy mik is a feladataim itt általánosságban. Hajnali háromkor kelés, reggel hatra munkában megjelenés, reggeliztetés, szobázás, mosás, mosogatás, hajtogatás, takarítás. Ez így még nem is hangzik soknak, ám a látszat mindig csal, s a kis dolgok mögött általában ott lapulnak a nagy igazságok melyek oly sötétek, hogy sokszor csak holmi árnyékoknak hisszük őket.
A panaszkodást mindig is igyekeztem elkerülni a Trónteremben főképp, így most sem magamról lenne szó, hanem a kolleganőmről és úgy általánosságban arról, amit tapasztaltam, láttam vele kapcsolatban. Szögezzük le, végtelen tisztelem és a szememben ő valamiféle félisten, de komolyan. Bámulatra méltó, amiket nap mint nap végigcsinál, ugyan akkor így jutottam el arra a következtetésre is, hogy az emberi kapzsiságnak és mohóságnak tényleg nincsen határa. A munkáltató nem általja ilyen gyalázatos módon kihasználni egy ember mivoltát, erejét, munkaképességét és egyáltalán a létezését, csak hogy ne kelljen több embert felvennie, addig nyüstöli azt az egyet, vagy kettőt, amíg végleg kiégnek, testileg-szellemileg tönkremennek. Megtörtént már vele is nem egyszer elmondása szerint, de mind ismerünk olyat, vagy rosszabb esetben saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogy egyszerűen nem mondhatunk nemet, nem engedhetjük meg magunknak azt a "luxust", hogy kilépjünk, amíg másik munkahelyre fel nem vesznek. Én magam is keresgélek mellette jelenleg, nem tehetem meg, hogy kalapot emelek és csókolomot intek, pedig kellene, vagy különben hamarosan az idegösszeomlás előtt emelhetem a kalapom üdvözlően.
De visszatérve elmélkedésemre, elborzasztott ez a gondolat, mely bizonyosságot is nyert, hisz látom, tapasztalom. Igény lenne még több munkaerőre, akárcsak jelentkező rá, a kisebb magán kézben lévő vállalkozások úgy tűnik - bocsánat az általánosításért, akinek nem inge ugyebár .. - ahelyett, hogy elegendő számú személyzettel dolgoznának, inkább választják a gazdaságilag számukra jövedelmezőbb megoldást: addig nyúzzák azt az egy két beosztottat, amíg lehet. Végülis, ha van aki megcsinálja két ember munkáját, akkor ugye bár miért venne fel még embert, ha az az egy is megcsinálja? Na igen, megcsinálja mert meg kell. Ha nem készül el valamivel időre, az számára kellemetlen, az számára jelent plusz feladatot, plusz a munkahelyen eltöltött időt, s ha egyszerűen már nem bírja szuflával a munkáltató ahelyett, hogy segítséget venne fel mellé talán még kalapot is ad a kezébe és keres egy másik embert, akiben szintén van annyi potenciál, hogy hónapokig vagy akár évekig képes lesz két ember helyett dolgozni.
Szobalányként dolgozva elborzaszt az, amit napról napra látok és tapasztalok az emberiségről. Sok féle kultúrájú, nemzetiségű ember szált meg nálunk, így tagadom azt, hogy nemzet és hovatartozás kérdése lenne a viselkedés és illem. Egyáltalán nem. Azok az emberek, akikből ki sem néznéd olyan mocsokban és leírhatatlan körülmények között képesek hagyni a szobát, ahol akár csak egy éjszakát is töltöttek, hogy először el sem akartam hinni. Volt olyan, amelyiktől a gyomrom felfordult. Nem várható el persze, hogy csili-vili rendet hagyjanak maguk után, ezt senki nem is kéri, de azt hiszem az alapvető, hogy a szemétnek a szemetesben a helye, az ágy pedig nem WC helyett használandó alkalmatosság, sőt még arról is szentül megvagyok győződve, hogy se a használt avagy nem használt óvszernek a plafonon lenne a helye. Feltételezem a függönyt sem szokás otthon leszaggatni, vagy a fél hajadat a fürdőszobában hagyni. Nem, nem kéri senki, hogy takaríts ki magad után, ha megszállsz egy szobában. Ám magamból kiindulva én ugyan úgy viselkednék ott, akárcsak otthon, s mikor becsukom magam mögött az ajtót, nem hagyok az asztalon megkezdett ételt és nem gyömöszölök semmi olyat a táskámba, ami nem az én tulajdonom, vagy amiért nem fizettem.
Alapvetően egy pozitív embernek tartom magam, de a napokban annyira letört, arculvágott az emberiségnek ez a fele, hogy most tényleg úgy pislogok magamra: Te tényleg ennyire naív voltál? A válasz igen, és valahol még mindig, még mindig nem tudtam ezt feldolgozni, pedig el kell fogadni, hogy léteznek ilyen emberek is. Hogy megvetem e őket ezért? Válaszom; ugyan ki vagyok én, hogy ítélkezzek, s pálcát törjek bárki felett? Nem, egyszerűen csak csalódtam és elszomorít, mert látom napról napra azt a kedves, roppantul segítőkész, dolgos nőt és fáj látnom, hogy ennyire kihasználhatják az emberek, ennyire tönkretehetik merő kapzsiságból. Igen, kereshetne ő is másik munkahelyet, de sokszor a megszokás nagyúr és sokan félnek váltani, mondván, talán ott se lesz jobb, sőt rosszabb, így inkább maradnak az ismert rossznál amíg bírják.
Sokan elvesztették már a reményt, a hitüket abban, hogy máshol jobb, máshol megbecsülnék őket, de én nem adom fel. Tényleg hiszem, hogy az ember arca olyan sokszínű lehet, bármi megtörténhet és nem csak a fentebb említett típusokkal van tele a föld. De az is igaz, hogy aki nap mint nap csak ezzel találkozik, az valahogy kezdi elveszíteni a hitét, hiszen nem lát, tapasztal mást. Szerettem dajkaként dolgozni, s amint lehetőségem lesz vissza is megyek egy óvodába, annál is inkább, mert gyerekekkel foglalkozni tényleg a legcsodálatosabb és abszurd módon a legmegnyugtatóbb dolog is, amit valaha csináltam. Igen, hisztisek, nyűgösek, feleselnek, sivítoznak és kiabálnak, sírnak és veszekednek, de .. a napok túlnyomó többsége hihetetlen békés tud lenni közöttük, és erre most mindennél nagyobb szükségem lesz, hiszen előttem áll még egy műtét és októbertől elkezdem a csodás német nyelvet is.
Az élet rohamos sebeséggel száguld el mellettünk, érdemes néha megállni, leszállni a rohanó hullámvasútról és külső szemlélőként tekinteni rájuk. Sok negatív és pozitív dologra is ráeszmélhetünk, ahogy most én is, s netán az elsőből tapasztalunk többet, akkor duplán ránkfér egy kis feltöltekezés. Itt az ősz, a szmöty idő ellenére feltétlen szakítsunk időt arra, hogy sétáljunk egyet a szabadban, lehetőleg a természetben, üljünk ki az ablakba egy forrócsokival, teával és merüljünk el egy könyvben, vagy tartsunk filmestet. Mindenki másképp töltődik fel, kíváncsi lennék Ti hogyan teszitek ezt?! Én mindenesetre megyek és belevetem magam az ágyacskámba, ilyen időtájban már illene szögre akasztanom az elmélkedős kalapom.