Üdvözlet gyermekeim ~

El se hiszem mennyi idő telt el azóta, hogy e köszöntő szavakat leírtam. Persze a dátum nem hazudik, habár mind tudjuk, legalábbis akik a kezdetektől velem voltak, hogy hajlamos vagyok rebellis viselkedést tanusítani, már ami a blogolás "szabályait" illeti, és az sem lehet meglepő, hogy pont ilyen időtájban születik meg ez a bejegyzés. Mindig is éjjelibagoly típus voltam, ilyenkor az éjszakai csendességben valahogy hangosabban szólnak a gondolataim, mik letisztultabbak, könnyebb szemezgetni belőle, hogy mi az ami megosztásra, beszédre érdemes.

A magyarázkodás sosem volt kenyerem, az pedig lehetetlenség, hogy végigpötyögjem mi történt velem, annál is inkább, mert a trónterem sosem ennek volt helyszíne, s ez így is marad ezután is. Elmélkedések és szösszenetek tárháza ez, ahol kedvünkre vitathatjuk meg az általam felvetett témákat miket én jó alaposan kiboncolgattam nektek, s ti hozzászólásban reflektáltok. Mindig is szerettem ezt, hogy a gondolataim értő szemekre találtak - mivel füllel olvasni igen nehéz lenne, így a hallás kizárva. Szegényke. Ami a zárást illeti, sosem gondoltam rá, hogy itthagyom az én kis birodalmam. Szeretek ide visszatérni és az írás is nagyon hiányzott már. Őszintén régebben sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon az idők múlásával kopni fog e szenvedélyes billentyűkoptatásos vágyam, de nem. Itt vagyok - hálistennek még mindig huszon évesként -, és jobban hiányzott a klaviaturám, az éjszaka, a tróntermem mint valaha.

Miért pont most, miért pont ma? Talán, mert végre szabadnak érzem magam, de úgy igazán. Rengeteg dolog történt velem ebben a majdnem fél évben, jók és rosszak vegyesen, mint ahogy az ebben a nagybetűs életben lenni szokott s lesz is, de ma leráztam magamról olyan láncokat, melyeket ha tovább viseltem volna, megöltek volna. Túlságosan szabad szellem vagyok, túlságosan a szívemre veszek olyan dolgokat, miket nem kellene, Ti régebbiek tudjátok ezt és meglepetéééés, nem változtam csöpnyikét sem. Jó vagy rossz tulajdonság ez nem tudom, helyzettől függ igazából. De a láncoktól megszabadulván előreszaladtam, s most így ezen a nyugodt éjszakán még egyszer visszatekintve a földön rángatodzó, még elhalóan csörömpölő  láncszemekre csak azt érzem; jól döntöttem. Hogy elhesegessem a nagyon balladai homályt, egy társaságot hagytam ott, embereket kik egykor közel álltak a szívemhez, de csak az enyémhez. Fordítottan ez már nem működött. A hátam mögötti pusmogás, susmogás, a jópofizás, a két - ne adj isten - háromszínűsködés nem kenyerem. Rossz ízt hagy maga után és hajlamos emberek torkán akadni. Én már lassan fulldokoltam annyit nyeltem, és éreztem ha hagyom, kiölik a lelkem. Lassan elenyésztem volna, megsavanyodok, beszürkülök és nem szólnának másról a napjaim csak az apró kis szálkákról, hegekről miket azok a láncok hagynak rajtam nap mint nap. Mindig is rettegtem attól, hogy elveszítsem a színeim, a szemeim. Számomra roppant fontosak, bár lehet egyeseknek nem éppen hófehér miről is beszélek. A színek a vidámságot jelképezik, a szemeim pedig kivételesen nem biológiai értelemben hozom fel, hisz érdekes is lenne ha hopsz kivájnák őket. Nem, én úgy értem A szemeim, amikkel a világot látom, Ahogyan a világot látom velük.

Kiskoromban féltem tőle, hogy elveszítem ezeket és belőlem is olyan felnőtt válik, amilyeneket a tömegközlekedésen látok reggelente. Hogy kiket láttam? Munkába igyekvőket természetesen, de számomra valahogy mindig szürkék voltak ezek az emberek. Nem voltak színeik. Hiába viseltek vörös sálat, élénk kék pólót, rózsaszín kis kosztümöt. Szürkék voltak. Az arcukon nem láttam mást, csak fáradtságot és beletörődést. Sehol se láttam életet, ne adj isten életörömöt. Most újra előjöttek bennem ezek a kis hátitáskás félelmek, mikor nem szóltak másról a napjaim, mint hogy abban a társaságban, mit egykor oly nagyon szerettem mára már csak feszültség és vita megy, susmogás és álarcviselés. Belülről kezdett el mérgezni, folytogatni a szürkeség terjedése, ahogy kioltja a színeim, a lehetőségem arra, hogy a boldogságot lássam az életben. Félreértés ne essék, nem magam miatt féltem. Ha elveszítem a szemeim, ha már nem leszek képes mosolyogni, csak morogni és zsörtölődni ugyan mi jót adhatok én másoknak? Ugyan hogy tehetnék boldoggá mást, ha csak szürkeséggel tudom megfertőzni? És igen, problémáink mindig akadnak az életben, amik előidézhetnek ilyen fajta szürkehályog állapotot, de ez megint más, hiszen a problémák arra valóak, hogy megoldjuk őket és egyenes derékkal tovább sétáljunk az életben. De ez a szürkeség, amiről most én beszélek az teljesen átjár, megkeserít és többet nem leszel képes máshogy, csak meggörnyedt derékkal, leszeget fejjel cammogni, és az érkező problémák csak még lejjebb nyomnak. S mind tudjuk, ha csak a lábunk elé nézünk, sosem lesz lehetőségünk észrevenni azt a megannyi csodát, ami körülvesz minket. Nem szeretnék olyan életet élni, ahol csak elhaladok egy virágos bokor mellett anélkül, hogy egyáltalán észrevenném milyen szép, avagy érdekes növénykék nődögélnek ottan. Igen, ilyen egyszerű szimpla kis dolgok foglalkoztatnak és ezekbe is kapaszkodom bele. Ha egyszer olyanná válna az életem, hogy elrohanok a legkisebb dolog mellett is, a végén már az igazán értékesek sem fognak feltűnni. Sosem szerettem kapkodni, rohanni az életben, eléggé siet az így is.

Lehet, hogy egyesek úgyérzik cserben hagytam őket, de hajlok affelé, hogy nem mozgatta meg figyelmüket láncaim levetése, hiszen könnyen pótolható vagyok a szemükben, s ezt tudtomra is adták, így kevésbé bánkódom, hogy ne adj isten rossz érzést hagytam valakiben. Mind ismerjük a kihasználtság keserű ízét a szánkban, mind tudjuk, hogy lépnünk kellene, nem engedni ezt tovább, s mind átéltük már azt a mellkasszorító érzést a nagy elhatározás előtt, amit vagy sikerült elsőre meglépni, vagy csak sokadjára, vagy még mindig nem. Pedig tudjuk, igenis tudjuk, hogy jobb lenne levetni a láncokat. Arra a kérdésre, hogy ugyan akkor miért nem tesszük meg, nehéz felelni. Valaki azért halogatja, mert bízik abban; jobb lesz, változni fog a helyzet, valaki a múltbeli jó dolgokhoz kötődik, s ezért fél kibújni és még létezik ezer más ok is, embertől függ na és persze helyzettől. Nálam is fennáltak ezek az érzések, vágyak és még mindig hiányzik ami régen volt, de ezt már nagyon alaposan meg kellett volna tanulnom az életben, hogy mennyire változó is, és sosem fogom visszakapni azt, ami régen volt.

Úgy ültem le írni, hogy konkrét témám nem volt, ami ritka. Ennek ellenére tudtam, hogy az ujjaim vezetni fognak, csak győzzem őket visszafogni és az értelem medrében tartani. Gyengém a csapongás, ha meghitten kettecskén vagyok a gondolataimmal és a billentyűimmel. Sok emlék eszembe is jut most, hogy újra ide pötyögök erre a vászonra festve fel bensőm hangjait, de jobb nem háborgatni őket. Nem érzem úgy, hogy állóvizet kavarnék fel, talán teljesen láthatatlan is maradok akár csak a szavaim, s mondataim, de a boldogságom már megvan, amiért írhattam. Fogok e még? Biztosan. Milyen időközönként? Gyerekek. Ismertek. Aki meg nem, az majd meg fog, ha szeretne és érdekli a csapongásom.