Üdvözlet gyermekeim ~

Először is szeretném megköszönni a támogatásotokat, amiket akár itt az oldalon, akár privátban kaptam. Kellett két hét, de lassan úgy érzem valóban kimásztam a papírzsepi halmokkal körülbástyázott ágyikómból és szó szerint újra építettem önmagam.

Ha valaki emlékszik, pár bejegyzéssel ezelőtt írtam a jövőbeli terveimről, csak hát akkor még nem is sejtettem, hogy azokat ennyire a közel jövőben fogom tudni megvalósítani. Amint megszűnt a munkaviszonyom másnap már intézkedtem, bár lelkem és szívem elzárkózott, testem üres burokként cselekedett a _muszáj_ból kifolyólag. Egy hetes durva ügyintézés és huzavona után sikerült bekerülnöm egy ingyenes fél éves B2 angol nyelvtanfolyamra, aminek végén a nyelvvizsga vár rám karddal és pajzzsal az arénában, ahova 14 másik társammal fogunk belépni jövő januárban. Addig is együtt harcolunk az angol nyelvtannal, ami egyelőre még csak kis fogpiszkálóval esik nekünk, de bölcs tanáraink előre figyelmeztettek, hogy bizony lesznek még itt jedi szintű nyelvtani ellenfelek is. Szóbeli kifejezésben hátrányban vagyunk, az angol a pajzsával ver szájba minket, de kitartóan makogunk, próbálkozunk! Ha fejlesztjük a szókincsünket verhetetlenek leszünk. Tehát ez van most, intenzíven járok minden nap a kiképző intézménybe és természetesen itthon is gyúrok rá mindig egy órát legalább. A végső cél nem változott, kijutni külföldre cukorborsó babucikra vigyázni. Még mindig nem tudom valóban jobb-e, hogy így történt, azt viszont tisztán érzem, hogy nem bántam meg, hogy ott dolgoztam még ha csak ilyen rövid időt is. Ez pont elég volt ahhoz, hogy rájöjjek; ez az, amit én tényleg  szeretnék csinálni, ez az a munka mely számomra nem munka. Élvezem minden egyes percét, repül az idő, s a gyerekek mindig képesek jó kedvre deríteni, még ha huncutok is, szófogadatlanok, akkor sem tudsz rájuk haragudni, nem bosszantanak fel igazán. Tudom, hogy ez személyiség függő ki hogyan viszonyul a gyerkőcökhöz, de én ilyen vagyok és boldogság önti el a szívemet, hogy végre megtaláltam azt a hivatást, irányt, amelyben biztos vagyok, hogy hozzám illik.

Ezen pozitív fejlemények ellenére is csak most érzem úgy, hogy; igen, túlléptem a munkám elvesztésén. Ezt részben a csodálatos angolos bajtársaimnak köszönhetem közvetetten, közvetlenül pedig legjobb barátnőm tett érte, értem sokat. A folytonos talik, beszélgetések, sms-ek, üzenetek lassan kirángattak a depresszióból, s egy alkalommal amikor elszakadt minden és kisírtam neki összes bántamom Ő örült neki. Meglepődtem, azt vártam megkapom, hogy szedjem össze magam és ne önsajnáltassak, helyette azt mondta teljesen természetes, hogy fáj még az egész és örül neki, hogy végre kisírtam magamból, hozzá annyiszor jöhetek még sírni amennyiszer csak szeretnék, újra és újra átölel majd. Már el is felejtettem milyen érzés az, amikor az ember lányának nem kell egyedül megbírkózni mindennel attól tartva, hogy ha gyengének látják akkor csak belerúgnak támasz helyett. Ő itt van nekem, sokat változtunk mindketten és megtanultuk becsülni az egyébként felbecsülhetetlen értékű barátságunkat. Érezni, hogy fontos vagyok (az a sok sms, üzenet és a találkozók te drága Minyo :3) és a dolgok pozitív alakulása lassan, de biztosan végleg kihúzott a sötét kis sarkomból és most ..

.. egyszerűen csak boldog vagyok.

Bevallom pár napja még féltem ezt akárcsak hangosan kimondani, attól rettegve, hogy ismét történni fog valami, valami rossz és újra elveszítek mindet, de .. jöttek a barátok. Imádom, hogy Ti mindig itt vagytok nekem plurkon. Bár megértették félelmeim ösztönöztek, hogy éljem meg a boldogságot, ne rettegjek. És igazuk van, habár egy ilyen nyakas után amit az Élettől kaptam még mindig borzongok kicsit, ha túl boldognak érzem magam; hogy hú valami történni fog, de aztán csak hetykén vállat vonok és tárt karokkal ölelem mellkasomra a boldogság érzését. Az elmúlt héten nem telt el úgy nap, hogy ne potyogtak volna a könnyeim a nevetéstől! És most nem túlzok gyerekek. Olyan klassz angolos csapat jött össze, a tanárainkról nem is beszélve, hogy nem csak én, de a többiek is pöckölgetik ki szemük sarkából a nevetőkönnycseppeket, ráadásul egyetlen legjobbammal is görnyedezünk egymást támogatva visító nevetés közepette. Nehéz elhinni, annál is inkább mert én magam is vagy hm nem is tudom, általános iskola óta nem voltam ilyen boldog. Akkoriban még könnyebb és egyszerűbb volt az élet, felhőtlenebbül lehetett élvezni, természetesebb volt a mindennapos hahota és vidámság. Most viszont felnőtt fejjel megtanultam értékelni, mennyire nagy dolog ha az embernek így telnek el a napjai. Vétek lenne a rossztól való félelem miatt nem kiélvezni.

Belegondoltam mi lett volna ha hagyom, hogy a testemet is legyűrje a munkám elvesztése, a térdemmel történt baleset és nem intézkedem egyből, hogy megragadhassam az angol lehetőségét. Brr. Itthon ülnék céltalan, szomorúan, még mindig depressziósan. És itt rávágtam a Mi lett volna ha ajtót a képzelgésekre, mert már csak rágondolni is borzalmas.
Hatalmas köszönet, ölelés, virág és csókozon nektek, drága Barátaim, akik lökdöstetek, amikor visszafordultam volna, megtartottatok, amikor megtántorodtam, és Neked egyetlen legjobbam, mert úgy bánsz velem, mint egy igazán fontos és különleges személlyel, s ettől én is annak érzem magam.

Rátok!

- Mert muszáj volt, haha. ♥ -