Üdvözlet gyermekeim ~

Tudom, hétvégére ígértem, de mind tudjátok, hogy mennyire vagyok képes betartani ezeket a "határidőket", mégha magamnak is szabom őket, folyton kicsúszok belőle. Most viszont, amolyan magyarázatfélém is van, ami nem más, mint a depresszió. Na, nem kell egyből olyan súlyos csúnya dologra gondolni, csak éppen egy nagyobb fokú szomorúságra és önbizalomhiányra. De, hogy mi is okozhatta ezt? Erről szeretnék ma veletek beszélgetni, mert úgy gondolom sokakat érinthet a téma, amit úgyhívnak: álláskeresés.

Nos, eddig ezzel nem is lenne baj, de a mostani alkalom ráébresztett egy egészen új dologra, de lehet én voltam csak eddig ilyen naiv. Hogy is történt? Mivel neveket nem mondok, maradjunk annyiban, hogy egy könyvesboltba kerestek eladót, így uccu neki, rögtön összeállítottam egy ennek megfelelő önéletrajzot. Kipofoztam, kreatívkodtam rajta csöppet, mert igencsak szerettem volna, ha ez összejön. Már az oldalra aki csak feltéved láthatja, hogy egy könyvmollyal van dolga; lásd bölcs bagoly ajánlás. No mindegy is, elég az hozzá, hogy a kisgyerekek mellett még ezt tudnám elképzelni, hogy hosszútávon és örömmel csinálom, így amikor visszahívás érkezett, hogy szívesen találkoznának velem egy személyes interjú alkalmával, szinte madarat lehetett velem fogatni. Volt ott sikítozás és mi egymás örömömben és izgatottságomban, ami egészen másnapig tartott, mivel akkorra volt esedékes a pofafizit. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom aznap már inkább betojva voltam, mintsem bezsongva. Persze nagyon szerettem volna, ha sikerül, de az izgalom mellett észrevettem, hogy egyre jobban felüti fejét a félelem. Méghozzá nem is az a fajta, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Éppen az ellenkezője. Egyik részem vágyott a sikerre, hogy végre dolgozhasson, ráadásul egy olyan helyen, amit szeretne is! De akadt egy sötét oldal, ami folyamatosan suttogott, félelmet szülve és megmérgezve. "Mennyivel jobb lenne itthon lenni, mintsem korán kelni." "Ha dolgozol, kevesebb szabadidőd marad, szinte semmi." És ehhez hasonló undormányos sziszegések, mik végtére is a saját gondolataim voltak, de.. de valahogy mégsem. Hiszen tudtam, éreztem, teljes szívemből szeretném, ha ez sikerülne, ha ez összejönne, mert egy ilyen helyen imádnék dolgozni.

És ekkor értettem meg. Egy olyan dolog költözött belém, vert tanyát a szívemben, amit a hosszú itthon töltöt idő eredményezett. Mindenki szeret otthon lenni, elfoglalni magát szabadidejében, s sokan gondolják úgy, hogy a munka elveszi az életük nagy részét, ezért teljesen érthető egy bizonyos fokig, ha óckodunk, s szívesebben töltenénk munkán kívül napjaink. Ugyan akkor az is igaz, hogy ezek mellett mindenki tisztában van azzal, hogy dolgoznunk kell és nem csak a pénz miatt. Kérdezhetnétek, hogy akkor ugyan mi másért még? Aki szereti, amit csinál az azért, de valjuk be, többségünknek nem adatik meg, hogy olyan állása legyen, amit szívből élvezettel végezhet. Megvallom nektek őszintén, már legalább négy és fél hónapja vagyok itthon, s mikor erre rájöttem, én magam is ledöbbentem. Annyira kevésnek tűnt, a napok egymás után szálltak el, s mégis úgyéreztem semmit sem csináltam, amit szerettem volna. Az ember halandó, mindig is több és több időért fog vágyakozni, de ez egy másik történet. Egészen addig, amíg ki nem rángat egy lehetőség a komfort zónából, nem veszed észre, mennyire belesüllyedtél a depresszióba, mert ez nem az a megszokott szomorú és nyomott hangulatú. Oh nem, boldog vagyok és vidám, ugyan akkor a bökkenő csak az, hogy túlságosan megszoktam a rengeteg itthon töltött időt. És ez nem jó.

Kérdezhetnétek, ugyan miért nem? Inkább élvezzem ki, s akadt még olyan is, aki botor módon azt mondta, bárcsak cserélhetne velem. Nem. Soha ne vágyjatok erre. Mert a szívem mélyén szenvedek, és ezt csak most értettem meg, mikor az interjú után vártam a visszahívást. Péntekre ígérték, hogy mindenképpen telefonálnak, ha sikerült, ha nem, kapok visszajelzést. És itt térnék ki arra, amit a főcímben is olvashattok. Kegyes hazugság, vagy igazság? Voltam olyan naiv, hogy eszembe se jutott az első, mivel az interjú jól sikerült, kivételesen úgy éreztem, mindent megtettem, leküzdöttem depresszív suttogásaim, mert TUDTAM, hogy kell, és mert AKARTAM ezt a lehetőséget. Valamint leendő munkáltatóm is bőszen ecsetelte beszélgetésünk folyamán, mennyire fontosnak tartja a csapatmunkát, s egy igazán jó teamet akar összeszedni. Egy ilyen lelkiismeretes embertől, aki olyan nagy átéléssel taglalta a jó csapat előnyeit, az ember igazán nem azt várná, ami következett. Igen, sejthetitek. Nem érkezett telefon.

Akkor jöttem rá, mennyire álszentek is az emberek. Leéneklik a csillagokat az égről, s lehet valóban igazak szavaik, de csak egészen addig, amíg a hasznukra vagy. Amint más mellett döntenek, veled már nem foglalkoznak, azzal, neked miket mondtak. Nem hibáztatok senkit, hiszen végiggondolva teljesen érthető, hogy nem fogják visszahívni azt a tizen valahány embert, csakhogy közöljék, ez most nem sikerült. Ez a munkáltatónak - vagy aki végezné helyette a hívást - is kellemetlen, ráadásul idő és pénz. Ezt megértem. Az, amit nem vagyok képes, maga az ígéret, a kegyes haguzság, ami többet árt, mint használ. Szerintem. Hiszen elég lenne csak annyit mondani az interjú végén, hogy, amennyiben téged választanak x időn belül jelentkeznek. Ez korrekt. Persze, az ember szereti azt hallani, hogy mindenképpen visszafogják hívni, de ezzel csak reményt keltenek, a több napos izgulásról nem is beszélve, amíg szerencsétlen a telefont várja, ami sosem fog csörögni.

Mégis, talán mondhatom, hogy megtaláltam a kis jót a rosszban is, hiszen nem kevés dolgot fedeztem fel önmagammal kapcsolatban. Nem fogom hagyni, hogy az itthon töltött idő ennyire megmérgezzen. Talán ezt csak azok érthetik, akik voltak már hasonló cipőben, egyéb iránt a többiek lehet, csak azt fogják gondolni, amit egyik ismerősöm: de jó neked, bárcsak cserélhetnék veled. Pedig van állása, bár nem szereti, mégis Én érzem úgy, hogy cserélnék vele. Tisztelem, s csodálom őt, hogy képes azt a nehéz, roppantul fárasztó és stresszes munkát végezni napról napra, és megértem, hogy vágyik a több szabadidőre, pihenésre, kikapcsolódásra, de az, ami nekem jutott éppen, az már inkább teher és méreg. Az ember egy idő után igenis rosszul érzi magát, ha nincs miért felkelnie reggelente. Mások pár nap után unatkoznak, van aki csak hónapok múltán érzi azt, hogy kedvtelen és nincs igazán semmi, amivel elüthetné az idejét. Én ezen a szakaszon már túlestem. A napok, mintha csak órák lennének, úgy repülnek tova, és a legrosszabb, hogy észre sem veszed, csak amikor már talán fél év is eltelt.

Dolgozni kell, de nem kizárólag a pénz miatt, hanem a lelkünk miatt is. Ez így most érzelgősen hangzik, de így igaz. Nem akkor fogjuk jólérezni magunkat, ha munkanélküliek leszünk és évekig otthon lézengünk. Sőt, ezzel ugyanannyira ártunk magunknak, mintha egy iszonyúan stresszes munkahelyen dolgoznánk. Egyik sem jó. Fáj, amikor valaki azt mondja, cserélne velem, s de jó nekem, mert senkinek sem akarom ezt az életet. Vidám vagy, boldog vagy, mégis üres, de rettegsz a változásoktól, hogy jobb életed legyen. És ez nem természetes, főként, amikor tudod, hogy az itthon töltött idő, ami csak úgy elszáll, nem folytatódhat örökké. Mert, ha mégis.. arra eszmélsz fel, hogy már csak egykori árnyéka maradtál önmagadnak.