|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[50-31] [30-11] [10-1]
 Bevallom, kissé elkeserített a válasza. Szóval, ha az uraink megint háborúzni akarnak, ismét kiáll ellenem? A plafonra tekintettem, majd az újabb korsó italomért nyúltam. Erre inkább nem is reagáltam semmit... ittam, ezután néztem rá.
- Hm? Nem... bár ha megint ki kell állnom ellened... azt hiszem, átadom a lehetőséget neked.
Ha annyira meg akar ölni, tegye meg. Már sok háborún túl voltam, elfáradtam... sőt, belefáradtam az egészbe. Szorgosan iszogattam a fröccsöket, majd kissé kábultan visszapillantottam a férfira. Annyira... kívánom őt... mi a franc ütött belém? Eddig is éreztem, hogy valami nincs rendben, de... képtelenség, hogy megtetszett volna nekem.
- Daisuke...?
Ha rám nézett, akkor közelebb hajoltam hozzá, megfogtam az állát és magam felé fordítottam. Ajkaim súrolták az övét, de még nem csókoltam meg, a szemébe néztem. Érdekelt, eltol-e magától, vagy hagyja magát...
|
 Nem tudom mire kellett volna válaszolnom, és ez idegesít. A kitudja hanyadik korsó italt hajtom fel hangosan csapva le az asztalra, jelezve, jöhet még egy. Fusztráltságom kisé lejjebb apad, amikor tagadóan rázza meg a fejét. Bár az, hogy itt nincs kedvére való még nem azt jelenti, hogy máshol se, de a fenéket is, nem érdekel! Úgyis láttam, hogy mikor leültünk a fogadóban lévő nőket stírölte, de mielőtt ezt szóvá tehettem volna neki, olyan kérdéssel állt elő, ami már nekem is megfordult a fejemben.
- Hát, ha az uraink megint balhézni akarnak, akkor .. hikk .. de előbb haza kell érnünk.
Annak ellenére, hogy csuklottam, nem éreztem, hogy a nyelvem nehezebben forogna, így bátran intettem egy újabb korsóért. Jólesett a gondtalan tompaság, és nem szándékoztam olyan messzire tekinteni, hogy mi lesz majd évek múltán. Különben is..
- Csak nem félsz, hogy lenyomlak?
Vigyorogtam korsóm felett mielőtt újra meghúztam volna.
|
 A számat húztam a szavaira, aztán sóhajtottam.
- Ez nem volt valami biztató válasz...
Morogtam, majd a kérdésére megráztam a fejem. Nem, egy sincs, aki a kedvemrevaló lenne. Nem tudtam, közölnöm kéne-e vele, hogy amúgy sem vonzottak a nők...
A korsómat figyeltem, majd egy sóhaj után kiittam a tartalmát az utolsó cseppig. Daisukera emeltem a tekintetem. Egy kérdés jutott az eszembe, amit fel akartam tenni, szóval...
- Mondd csak, meddig tart a mi kis szövetségünk, békénk? Egyszer majd újra az ellenségem akarsz lenni?
Tettem hozzá a második kérdést is és érdeklődve kezdtem figyelni őt. Mellesleg az alkohol már kezdett a fejembe szállni, de kívülről ez még nem igazán látszódott. Csak én éreztem.
|
 Heh, mintha tudna ez a morgós medve másfajta büntetéseket. Pedig nekem lett volna egy-két ötletem. Korsóm felett tekintettem rá egy félmosollyal, mikor feltette kérdését. Kishíján félrenyeltem, erősen mellkasomra ütöttem öklömmel, hogy ne fulladjak meg. Soha nem kérdezett rá eddig ilyen nyíltan, és ez most dühített. Mintha annyira ki lenne már éhezve, hogy nőt akar, ráadásul azt akarná, hogy egy szobában, egyszerre...? Vagy különben hogy érthette, hogy reméli nem hagyom magára? Hogy nem megyek el nélküle én nővel? Ennyire együtt akarná csinálni? Nem lett volna kifogásom ellene, ha nem éreznék ilyen erős ellenszenvet már csak a gondolat iránt is, hogy Kuroda mást érintsen. ÉN szándékoztam eljátszadozni vele!
- Inkább igyál.
Morogtam a korsómba alig hallhatóan. Elég sértő, hogy azt képzeli engem kell majd felszedni, mikor szándékomban állt őt részegen látni, hogy aztán kivetkőztethessem önmagából. Kíváncsi vagyok rá, milyen ő morcossága az alkohol köde alatt. Azokat a hosszú ujjait a farkamon érezni, talán nem is lenne olyan rossz. A kérdés mégsem hagyott nyugodni:
- Miért, van talán kedvedre való itt?
Valószínűleg az sem érdekelne, ha lenne. Akkor is leitatnám, de ráadásként még a száját is használnia kéne rajtam.
|
 - Nem, egészen másféle büntetésre gondoltam...
Elgondolkodtam. Bevillant egy-két kép Daisukeról, de aztán megráztam a fejem és arra indultam, amerre tolt. Az asztalnál leültem, majd rápillantottam.
- Én inkább attól félek, téged kell összekaparnom majd...
Megcsóváltam a fejem is. Ahogy megkaptuk az első kört, követtem a példáját és felhajtottam. Jól esett már ez a fajta ital, nem csak a víz, meg efféle furcsaságok, amiket útközben iszogattunk. Körbetekintve kiszúrtam pár hölgyeményt is. Elidőzött rajtuk a tekintetem, majd kérdőn Daisukera néztem.
- Nem akarsz estére valami nőt?
Puhatolóztam... öhm... nyílt kérdéssel. Valahogy reménykedtem egy olyan válaszban, miszerint inkább velem maradna, mintsem egy nővel szórakozna. A korsómra pillantottam, amiről a kezemet sem vettem le.
- ...remélem, nem fogsz egyedül hagyni.
Tettem hozzá a kérdésemhez egy fokkal halkabban. Ha jobban belegondolok... már senkim sincs. Minden bajtársam a harcmezőn vesztette életét, családom meg sosem volt. Nem volt senki, akiért haza kéne térnem... ez a gondolat kissé elkeserített. Intettem a pincér lánynak, hogy hozzon még egy kört és amint megkaptam, abból is ittam. Ezután néztem csak vissza Daisukera.
|
 Temetésre? Ch, fene essen bele, hogy ennyire ráfekszik a hangsúlyaimra, pedig azt hittem, nem volt olyan nyílvánvaló. De cserébe csak rávigyorogtam, cseppet sem bántam a múmiás kijelentésem, élveztem ugratni ezt az alakot, aki mindig morgolódik miatta. Karbafont kezekkel álltam Kuroda mellett, míg ő a fogadóssal beszélt, de közben a vendégeket méregettem. Fél füllel hallgattam csak, hogy sikerült egy szobát szereznie. Mindig is így volt, eleinte a pénz hiány miatt, utána inkább a bizalmatlanság miatt. Nem akartam szemelől téveszteni, kitudja míg alszom meglép a pénzzel és örülhetek, hogy nem vágta át a torkom. Nem-nem. Jobb az az egy szoba.
- Mi legyen? Máris beülünk inni vagy előbb lepihenünk?
Azonnal rávágtam volna, hogy kösz, de én ledobom magam egy székre és addig iszom, amíg forogni nem kezd a padló, ami persze sose történt meg, híresen jól bírtam az italt. Viszont egyből hozzátette morgolódását is, amit van egy olyan érzésem, hogy ő inkább amolyan fenyegetés félének szánt, de én csak hangosan felnevettem rajta.
- És mi lesz? Morcosabban nézel rám? Na gyere, rád fér az ital.
Vigyorogva vertem hátba megint, hogy megindítsam egy szabad asztal felé, másik kezemmel már intettem a pincér lánynak. Nem lehetett sok választék, ugyan is meg sem kérdezte mit kérünk, már hozott is két korsó fröccsöt. Végülis megteszi.
- Remélem bírod az italt. Nem szeretnélek összekaparni az asztal alól.
Vigyorogtam továbbra is jókedélyűen rögtön felhajtva az első korsót. Alig vártam, hogy részegen lássam ezt az alakot, és ez a várakozás lassan izgalomba csapott át, ahogy testét méregettem.
|
Elhúztam a számat erre a válaszra, de nem hagytam szó nélkül.
- Azért ennyire ne örülj... olyan vagy, mint aki temetésre készül.
Morogtam csalódottan. Azt hittem, jó ötlet, ha ketten szórakozunk este, de ezek szerint Daisuke mást tervezett... talán hagynom kellene, hogy azt tegye, amit akar? Nem vagyunk egymáshoz kötve. Egy pillanatra elgondolkodtam, de a következő, amire felfigyeltem, azok a kölykök voltak. Érdeklődve pislogtam le rájuk, azonban Daisuke szavaira odapillantottam.
- Hogy mondtad...?
Mi az, hogy múmia? A gyerekek sikítására összerezzentem, majd megtorpantam, hogy körbe tudjanak szaladgálni. Legszívesebben arrébb pakoltam volna őket, de csak azért, hogy vissza tudjak lépni Daisuke mellé. Ahogy hátba vágott, sóhajtottam, de nem reagáltam rá. Inkább azon gondolkodtam, hogyan legyen a szállás... de végül a szokásos módon alkudozni kezdtem a fogadóssal és kértem magunknak egy szobát. Egyet, nem kettőt. Meg sem kérdeztem erről Daisuke véleményét, ugyanis nem érdekelt... a pénzzel én foglalkoztam, nem ő. A férfira tekintettem.
- Mi legyen? Máris beülünk inni vagy előbb lepihenünk?
Kérdeztem kíváncsian méregetve őt, majd közelebb léptem.
- Mellesleg. Még egy olyan megjegyzés, mint az előbb... ...
Vészjóslón tekintettem rá, habár bántani nem tudtam volna ezt a kölyköt. Nem, nem kölyök... de... szerettem így nevezni a gondolataimban.
|
 Első mondatára csak bólintottam, ezeket mindig rábíztam, nem szerettem az alkudozást a fogadósokkal, akik nevetségesen sok pénzt kértek és cserébe csak rozoga fatákolmányt kaptam, amit ők ágynak neveznek.
- Menjünk el szórakozni, mit szólsz? Ketten.
Rátekintettem leengedve kezeim a nyújtózásból, de aztán csak elgondolkodó fejet vágva fordultam az ég felé.
- Persze, miért ne.
Hangom mégse volt olyan örömteli, mint amilyennek kellett volna lennie. Más férfi biztos lelkesebb lett volna egy ilyen ötlettől, de engem valamiért nem vonzott, hogy lássam Kuroda-t, amint a nőket csábítja, csókolgatja. Elhúztam a szám, legszívesebben behúztam volna magamnak egyet. Ha ennyire idegesít, hogy mással látom, miért nem hajtok rá? Nem zavar különösebben, hogy pasi, nem számítok nagy élményre, ezért nem is értem, miért idegesít ez az egész. Az ellenségem, talán lefoghatnám, leszopathatnám magam és ennyi. A gondolat, hogy megtörhetem ezt a büszke férfit, határozottan tetszett. Talán érdekesebbé tehetném ezzel az utazgatásunkat. Kezdésnek mondjuk leitatom, úgysem láttam még részegnek soha. Éreztem, hogy ajkaim gonosz mosolyra húzódnak, de csak megszaporáztam lépteim, ahogy elértük az első kis házakat. Nem volt nagy a falu, csak egyetlen fogadó volt, aminek az emeletén szobák voltak, a földszinten pedig amolyan kocsma féle működött. Határozottan vettem az irányt a nagyobb épület felé, a felénk szaladó gyerekeket kerülgetve, akik hangosan mutogatva beszéltek ki minket.
- Hess törpék, vagy ez a múmia megesz titeket.
Böktem Kuroda-ra vigyorogva, de a gyerekek csak felsikkantottak és körbeszaladgálták a férfit, akinek nyakán, és karjain is látszottak a kötések. Mondjuk én se voltam jobb állapotban, de nekem legalább takarták a ruháim a fáslikat.
- Na, gyerünk. Már porzik a torkom.
Vágtam hátba a férfit belökve a fogadó ajtaján és vállaim kisé lejjebb ereszkedtek, testem is felengedett. Az utcán kezdtek gyűlni az anyukák és nagyon nem tetszett, ahogy szív szemekkel figyeltek minket. Bár elnézve a fogadóban iszogató férfiakat, nem csodálom, hogy így megnéztek két izmosabb férfit.
|
 Már a napját sem tudom annak, mióta vagyok együtt ezzel a férfival. Ellenségekként harcoltunk, de mindketten túlságosan megsérültünk ahhoz, hogy folytatni tudjuk... emlékszem, amikor már csak ketten voltunk talpon, közölte, hogy menjek el, nem fog megölni; majd összeesett. Ezek után én sem maradtam már talpon, a lábaim megadták magukat és a földön kötöttem ki, nem messze tőle. Ugyan én szedtem össze hamarabb magam, még most is megvannak a sérüléseim, így tele vagyok kötésekkel.
Utunk során sokat gondolkodtam, hogy mi lesz, ha visszatérünk a saját birtokunkra... el fogunk válni és soha többé nem látjuk egymást, nem igaz? Ez a gondolat valahogy... bosszantott. Lehet, Daisuke nem osztott meg magáról olyan sok dolgot velem, de egyrészt meg akartam ismerni, másrészt... örültem a társaságának. Ketten mégis jobb, mint egyedül. Viszont... sokszor eszembe jutott, hogy talán nem kéne hazamennünk. Elvégre mindkét oldal "vesztett", visszavonult... a legtöbben meghaltak... Igaz, azt nem tudtam, Daisuke-t várja-e otthon valaki. Többször rá akartam kérdezni, de mivel nem mesélt igazán magáról, így mindig bezártam a szám. Mivel végig a földet figyeltem a séta alatt, így nem vettem észre, hova közeledünk. A hangjára pillantottam fel. Egy falu?
- Ideje lesz szállás és élelem után néznünk.
Közöltem merengve, majd a szemem sarkából rátekintettem. Mivel fiatalabb volt nálam, és sokkal lazábbnak tűnt, mint én... úgy véltem, biztos valami olyan helyre akar majd menni, ahol nőket szerezhet. Nem akartam hagyni... Amióta vele vagyok, elkezdtem olyan dolgokat érezni, amit nem lenne szabad, de elég nehéz elnyomni.
- Menjünk el szórakozni, mit szólsz? Ketten.
Az utolsó szót kihangsúlyoztam. Szerettem volna, ha ketten vagyunk, nők és minden egyéb nélkül. Kíváncsi voltam, belemegy-e...
|
 Nem az első háborúm volt és nagyon reméltem, hogy nem is az utolsó. Annak ellenére, hogy a helyzetem kilátástalannak látszott, ha elkezdtem volna úgy is érezni, biztos, hogy soha nem fogok hazatérni. Mai napig nem tudom Uramnak sikerült-e épségben megmenekülnie a csatából. Két napig tartott az ütközet, az erőink nem bírtak az ellennel, míg végül valamilyen érthetetlen okból, mind két oldal egyszerre vonult vissza. Azok a harcosok, akik a front hevében voltak, csak úgy fordíthattak volna hátat a csatának, hogy egy dárdát találnak a hátukban. A karjaim ólom nehezek voltak, és már csak egyetlen ellenség volt talpon. A férfi magasabb volt nálam, de ő is zihált, több sebből vérzet, ahogyan én is. Már a látásom is homályos volt, az arcomba folyó vér sem segített túlságosan, de a végső löketet az adta meg, mikor már a kardom is megremegett a kezemben. Elkrákogtam valami olyasmit, hogy nem ölöm meg és menjen, de túl sokra nem emlékszem belőle. Mikor magamhoz tértem, a férfi még mindig ott volt, szintén elterülve, csukott szemmel. Azóta együtt vándorlunk, hogy hazajuthassunk, hiszen semleges területen ütköztünk meg, távol az otthonainktól. Jó ötletnek tűnt fegyverszünetet kötni, legalábbis jobbnak, mint egyedül útrakelni sérülten, hogy az első bandita lekaszaboljon. Másrészt élelmet és szállást szerezni is könnyebbb volt így. Kuroda, akit nem voltam hajlandó semmilyen jelzővel illetni, mégis csak ellenség, erős férfi volt és kisé dühített, hogy hamarabb talpra állt mint én, így főleg ő álltala jutottunk pénzhez. Kelletlen vállaltam olyan feladatokat, mint banditák leölése, de a pénz az pénz. Sokat gondolkodtam utazásunk alatt, és végül arra jutottam, valamilyen magas rangú kapitány lehet, de igyekeztem nem sokat erről beszélni, vagy a múltjáról kérdezni, mégha ez sok, hosszú néma csendet is eredményezett köztünk. Nem szerettem emlékeztetni magam arra, hogy a velem utazgató férfi az ellenségem, mégis sokszor kényszerültem erre, főleg az utóbbi napokban. Az lehetetlen, hogy elkezdjem tisztelni, mégis valami ahhoz hasonlító dolog fogott el egyszer-kétszer. Jobb erre fogni, mint arra, hogy vonzó férfinak találom, akit megnéznek a nők. Nem kellett volna, hogy érdekeljen! A leghatározottabban nem kellett volna! Még fiatalabb koromban engedtem a kíváncsiságnak és a legjobb barátom közeledésének, de nem volt valami nagy élmény, viszont a női nem sem kimondottan okozott olyan gyönyöröket, amilyenekre számítottam. Egyedül a harcban éreztem, hogy a szívem hevesen dobog, a vérem perzsel és igazán élek!
- Ah, na végre. Egy falu.
Már csak a csatározás emlékére viszketni kezdett a tenyerem, mégsem nyúltam fegyverem után, csak nyújtózkodtam egyet megropogtatva vállaimat és vágyakozva tekintettem a távolban felbukkanó házak felé. Éhes vagyok és mulatni akarok ma éjszaka! Mégis oldalra tekintettem Kuroda-ra, majd előre a kunyhók felé. Egy ilyen férfi biztos, hogy a nőket részesíti gyönyörben és minél többet gondolkodtam ezen mióta együtt vándorlunk, annál jobban dühített.
|
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Képre vár:
Frissítés