Történik Írországban, az Úr megtestesülésének 858. évében.

- Úrnőm most már tényleg pihennie kellene!
Első társalkodónőm kisé levegő után kapkodva követett engem fel a lépcsőn, miközben terebélyes ruhájának szoknya részét két kézzel emelte fel térdéig, nehogy orra essen.
- Eszemben sincs Gwendolen. Mindennek tökéletesnek KELL lennie!
Hátra sem tekintve, kettesével szedve a lépcsőfokokat értem fel a várfalra és nagy hévvel fel is ugrottam rá, megkapaszkodva a mellettem lévő zászlótartó rúdban. Három nap múlva édesapám végre meglátogat itt, Griananban, az Én városomban. Igaz, még mindig félek az esetleges visszautasítástól és semmilyen válasz levél se érkezett a meghívásomra, de.. még is reménykedek. El kell jönnie. Biztosan kíváncsi rá, mit értem el, igen! És akkor elfelejti majd az árulásom és újra büszke lesz rám. Bár két éves kóborlásom alatt sem voltam ilyen izgatott egyszer sem. Még akkor sem, mikor aznap este a fosztogatók élére álltam egyességet ajánlva. Békén hagyják ezt a várost és cserébe nagyobb vagyont ígértem nekik, mint amit ismerettségünk alatt összeraboltak. Ami természetesen még mindig nem gyűlt össze, de nem aggódok a határidő miatt, hisz addig még van egy hónapom. Aznap este Én én és Cathan beköltöztünk az elhagyatott várba és másnap hozzáfogtunk, hogy kezünkbe vegyük a falu irányítását. Azóta szintén eltelt lassan két év és minden egyes garast a város fejlesztésébe öltem, ennek köszönhetően még mindig nincs megfelelő létszámú hadsereg a kezem alatt, de megérte. Grianan virágzik! Sokak kezében megfordult már ez a föld is, de úgy gondolom jó úton haladok, hogy megtarthassam, amiért megdolgoztam. Nem különben mindegyik lakost név szerint ismerem, kik évekkel ezelőtt itt maradtak és próbáltak megélni a tengerből. Azóta sok új ember érkezett és a mezőgazdaság is fellendült, hisz vétek lett volna nem kihasználni ezt a csodálatos zöldellő vidéket! Az egyetlen amiben hiányt szenvedünk, azok az ércek, s így a fegyverek gyártása is sokkal többe kerül, mint amennyit jelenleg megengedhetek. Viszont a városnak védelemre van szüksége és a jelenlegi 100 fős sereg sem valami megbízható. Sokan régen épp olyan fosztogatók voltak, mint én, s bár Cathlan csodálatosan kézben tartja őket, mégsem egészen olyan, mint amilyet elképzeltem.
- Úrnőm ez veszélyes, kérem!
Ért utól végre Gwen, én pedig sóhajtva ugrottam le a várfalra. A főtéren már elkezdték a nagysátor felállítását és a díszités is szépen halad. Talán tényleg nem lesz gond és lepihenhetek.
- Jó, rendben, csak még egyszer átnézem a kiadásokat.
Adtam meg magam, de mielőtt leindulhattam volna, barátném karon ragadott.
- Még mit nem, csak ma már háromszor átnézte miközben ide-oda rohangált szokás szerint. Most velem tart és elfogyasztunk egy csésze teát, nyugodtan.
Közölte velem zordan, erősen magába karoltatva vonszolva végig a lépcsőn. Bár a tea ritkaság számba ment ebben az országban, én mégis nagyon kedveltem. Ez volt talán az egyetlen titkos és bűnös élvezetem. Megadóan sóhajtva hagytam, hogy végig vonszoljanak Grianan csodálatosan újjá épült várában. Ami az enyém volt immár.

---

A nagy ebédlőnek szánt helyiség még mindig kisé ridegnek hatott, hiszen csak három hosszú, vaskos tölgyasztal terpeszkedett benne. Egy vízszintesen, annak közepén foglaltam én helyet lassan kavargatva teámat elbambulva. Előttem volt a másik két asztal függőlegesen, kellő távolságra egymástól. A masszív kőfalak hidegségét semmi nem törte meg és ez még inkább elszomorított, de a cicoma másodlagos volt a város gazdasági és védelmi érdekei mellett. Gwen illendően állt a székem mellett, hiszen ennél az asztalnál a nagyrangú vendégek ülhettek, ha pedig távolabb foglal helyet, akkor igen csak meg kéne emelnie a hangját a társalgáshoz.
- Bocsásson meg az illetlenségemért, de szerény véleményem szerint az Uraság roppant figyelemre méltó jelenség.
Áradozott belemerülve társalkodónőm az egyik közeli város uráról. Érzésem szerint tetszett neki a férfi, ezért nem értem miért nekem ajánlgatja. Nincs szükségem férjre az uralkodáshoz és semmi máshoz sem! Elvégre itt van nekem Cathan. Mióta az eszemet tudom ismerem őt és még mindig mosolyt csal az arcomra az a sok-sok közös emlék. Mint például, mikor meg akartam nézni édesapám kardját, ezért belopóztunk a szobájába és elcsentem, hogy azzal gyakorolhassak. Bár akkor még alig bírtam el az erős fegyvert, ami akkora volt mint én, bőszen lengettem a folyosókon szaladgálva, minek következtében persze hamar lebuktam. Ám mielőtt édesapám megtalálhatott volna, Armin szaladt, hogy elvegye tőlem a kardot, így védve meg apám szigorú büntetésétől. Mivel, amint megtalált minket, egész haragja Cathan-t súlytotta, azóta se tudta meg az igazságot, hogy én emeltem el a fegyvert, hogy az egész az én ötletem volt. Rengeteg ehhez hasonló emlékem van még, melyben Cathan, mint egy hős felbukkant, hogy megmentsen, mégis ez maradt meg talán a legélénkebben bennem, hiszen.. lopni az uralkodótól komoly dolognak számított. Száműzni akarták, hogy ne lehessen belőle harcos, ne szolgálgassa a várost és az urat, de én addig sírtam édesapámnak, míg végül megenyhült ez ügyben.
Egy szomorú mosollyal arcomon sóhajtottam fáradtan, nyúzottan. Hiányzott a családom, hiányzott édesapám. De tudtam, ahhoz, hogy újra kiérdemeljem szeretetét és megbocsátását, még idő kell. "Már nem sok. Annyira közel.." Szinte epekedve hívogatott ez a gondolat és tettre sarkalt, hogy minél előbb kész legyen minden, de tudtam, hogy az időt felgyorsítani nem áll hatalmamban, így a legokosabb valóban az, ha pihenek végre.
- Gondolja, hogy az Uraság is megjelenik? Talán át kellene néznünk még egyszer a ruhatárát, hogy mit fog felvenni!
Lelkendezett hangosabban Gwen, így kénytelen voltam rátekinteni.
- Nem tudom, eddig senki sem jelezte vissza részvételét.
Hangom talán csügedtebb volt, mint szerettem volna. Még csak pár napja lettek kiküldve a meghívók, tudtam, hogy idő kell, de a türelem nem tartozott a legfőbb erényeim közé.
- Minden bizonnyal eljön! Felvehetné azt a mesés élénkszínű ruhát!
Két kezét összecsapva, szinte csillogtak Gwendolen szemei, én pedig elnézően mosolyogtam fel rá. Jó dolog lehet szerelmesnek lenni és vágyni arra, hogy tetszünk a kiválasztottunknak. Nekem sajnos ez az érzés nem adatott meg, de nem bántam, mert valami sokkal hatalmasabbat tudhattam magaménak. A gondoskodás és védelmezés, az építés és fejlesztés hatalmát egy város, egy nép felett. Számtalan embert tehetek boldoggá cselekedeteimmel és nem pedig csak egyet, mint a szerelemben.
- Neked adom azt a ruhát. Én úgy sem fogom felvenni soha.
Álltam fel és megvártam, amíg társalkodónőm hüledező arccal a tálcára teszi a csészémet és kézbe kapja.
- Nem fogadhatom el!
Tagadóan megráztam fejem és elindultam szobám felé, hogy elő is készítsem a szóban forgó ruhadarabot. Még régebben az egyik martalóc adta nekem udvarlási szándékkal, mire Cathan behúzott neki és attól fogva végre leszállt rólam. Nem is tudom miért tartottam meg a ruhát, de most örültem neki.
- Te hozd fel a fürdő vizem egyedül. Így jutalmul neked adom, és ne ellenkezz.
Szóltam vissza a lépcsőfordulóból és választ sem várva felmentem szobámba. Jól fog esni végre egy forró fürdő, mit ki is élvezhetek, de addig is leültem az ágyamra és újra kézbe vettem az ott heverő összetekercselt papírokat. Egy darabig el fog tartani, amíg Gwen elég melegvizet fog felhordani a szoba sarkában álló mesésen kifaragott fakádba, így ismét belemerültem a számok áttanulmányozásába.

A jóleső forró fürdő után úgy döntöttem tényleg ideje lenne pihennem, amit persze én úgy képzeltem, hogy körülnézek az udvarban, és talán még a városban is. Cathan sötétedés után nem szereti, ha a falakon túl mászkálok, de ez az én városom, ugyan mi baj történhetne? Magamra erőszakoltam egy újabb fűzős ruhát, amiben a változatosság kedvéért még levegőt is kaptam. Már kiskoromban sem szerettem ezeket a ruhákat, mert nem tudok bennük szabadon mozogni. Most valahogy mégis könnyedebben ment a lélegzés, talán mert.. "Most szabad vagyok." Gondoltam egy apró mosollyal szaladva végig a folyosókon, s ahogy kiértem a várudvarra, mosolyom csak még nagyobb lett. Az élet zajlott körülöttem, mindenki vidáman köszöntött, amint meglátott, nem féltek tőlem. Nem akartam olyan uralkodó lenni, aki a félelemmel vívja ki a tiszteletet. Egynek érzem magam közüllük, annyi különbeséggel, hogy én mindenkin segíteni szeretnék, és persze csöppet irányításmániás vagyok, ahogy Cathan mondaná. "Ott is van." Nagy lendülettel siettem a férfi mellé, aki a gyakorlatozókat irányította, de ahogy feltekintettem arcára meggondoltam magam, és inkább csak csöndesen álldogáltam mellette én is az edző férfiakat figyelve. Sejtettem, hogy min gondolkodhatott el ennyire drága barátom, de azt is tudtam, hogy Ő mindig is aggodalmaskodóbb természet volt, mint én. "Bár emiatt a fesztivál miatt én is eléggé ideges tudok lenni." Gondoltam aprón sóhajtva, megrázva a fejem. Ideje lenne tényleg egyéb dolgokkal is foglalkoznom, mégsem hagyhatok minden terhet Cathan-ra. Biztos vagyok benne, hogy a közelgő határidő miatt ráncolja ennyire a homlokát, többek között. Ilyen szerény képességű harcosok láttán, azért az én homlokom is ráncba szalad. Nincs mit tenni, elvégre ezek a férfiak zsoldosok, urukat vesztett lovagok jobb esetben. Akármennyire is kiválló harcos Cathan, csodát ő sem tud tenni és ezért nem is hibáztattam őt soha. Megtette ő ezt helyettem is.
- Ne vágj már ilyen fancsali képet, inkább gyere velem!
Szólaltam meg vidáman és megragadva karját húztam magam után. Nem szerettem senkit sem szomorúnak, gondterheltnek látni, főleg őt nem. "A gondokkal ráérünk még foglalkozni." Főleg az olyanokkal, amik még messze vannak. Össze fog gyűlni a pénz, kifizetjük azokat a nyomorultakat betartva az ígéretünket. Apám meg fog bocsátani és virágzó várost építünk ki. Ha akadtak is problémáink, leküzdhetőek voltak!
- Úrnőm! Hajók a láthatáron!
Az egyik katona kiáltott le a várfalról, háta mögé mutatva a tenger felé.
- Mih?
Leheltem döbbenten, értetlen torpanva meg elengedve Cathan karját. Nem várunk senkit nem a tenger felől, hiszen onnan csakis azok a barbárok jönnek, akik azt hiszik elvehetik szeretett otthonunkat, drága földjeinket! Megragadtam két oldalt ruhámat, hogy kisé feljebb húzzam, s úgy szaladtam fel a kőlépcsőkön a falra.
- Nem lehet igaz...
Nyögtem kétségbeesetten hajolva előre a távolban körvonalazódó hajókat figyelve. Szinte hallottam, ahogy minden pozitív reményem és gondolatom szilánkokra törik, mint üvegpohár a kövön. Három nap múlva rengeteg nemes sarj, hercegek, grófok és.. az édesapám jönne el az ünnepségre, de.. de így le kell mondanom az egészet, most rögtön! Nem sodorhatom veszélybe őket, nem kockáztathatok.
- Még egy nap, mire elérik a partokat. Holnap délre már..
Hallottam a katona hangját, de nem figyeltem rá. Szemeim képtelen voltam levenni a távoli, mégcsak pontoknak látszó hajókról, melyek olyan fenyegetést hoztak magukkal, amire még nem álltunk készen. Ha most azonnal elkezdenénk a városiak elküldését, talán megmenthetnénk őket, talán elérnének egy erősebb városba, ahol védelemre lelhetnek, de... "Ha ezek a vikingek partra szállnak, nem fognak itt megállni.." A gondolat már torkomat szorongatta, gyomrom oly görcsbe rántva, amilyet legutóbb akkor éreztem, mikor elszöktem otthonról. Nekem kell őket megállítanom itt. Nem szállhatnak partra. Ha nem tudom megvédeni a saját városom, ugyan hogy nevezhetném magam uralkodónak?