Rég nem jelentkeztem már ilyen hosszabb, személyesebb írással, így rögtön meg is magyaráznám, hogy miért. Nem, kivételesen nem azért, mert nem történt semmi érdekes, hanem a változatosság kedvéért időhiány miatt. Ám, mivel beadtam felmondásom, így most ismét nyakamba szakad az álláskereséssel töltött szabadidő. De tekerjünk csak kicsit vissza az időben;

Mint olvashattátok, mekis lányként tengettem napjaim mostanában, méghozzá a kasszában ácsorogva naphosszakat. Maga a feladat nem nehéz, könnyen megtanulható. Inkább az úgy nevezett vevőkkel van itt kérem szépen a probléma. Némelyik ember számára ugyan is a kiszolgáló, felszolgáló, pincér, eladó egy érzelemmentes robot, akit alázhat, oltogathat és grimaszolhat türelmetlenségében. Pedig milyen meglepő, mi is szeretnénk, ha gyorsan haladna a sor és az illetőnek nem kéne velünk szemben szobroznia, amíg elkészül a szendvics. A hús az hús, úgy sül és annyi ideig amennyi neki kell. Sajnos ezen nem tudunk változtatni. Viszont van, amin igen. Én például azon, hogy felmondtam, így megkímélve magam és családomat is a folytonos stressztől, amit hazahoztam és rajtuk vezettem le. Tudom, minden munka nehéz valamilyen szinten, ki kell bírni, ez az élet. De kérdem én, milyen élet az, mikor sírva megy az ember lánya dolgozni, mert már előre tudja megint mennyi ember fogja szapulni és mennyi grimaszt és erős beszólást, kritikát kell elviselnie szótlanul?! A csapatmunkával csak egyetlen baj van. Hiába teszed ki a lelked a siker és a gördülékeny munkamenet érdekében, ha a csapat többi tagja nem így gondolkodik. És erre jön még rá csodás szószként, ha az ön-, és csapat hibáján kívül romlik el valami.

Az sem segít nagyon, hogy a beosztás ugyan rugalmas, de ez nem mindig pozitívum, higgyétek el. Egymás után hat napot 10 és 9 órákban ledolgozni állva nem olyan kellemes egy ilyen környezetben. Annak ellenére, hogy a munkatársak és a vezetőség tényleg annyira kedves és segítőkész, mint amennyire mondják. Néha. A feszültség mindenkiben benne van és ki máson, ha nem egymáson vezetjük le néha. Érthető, és nem is ez volt a kiváltó oka munkaviszonyom megszüntetésének.

Egyszerűen úgy éreztem az úgy nem élet, ha az ember sírva megy dolgozni, émelygés kerülgeti a sok állástól, a lábát nem érzi és csak aludni jár haza hat napon keresztül. A munka, az munka. A pénz az pénz. Minden embernek más a teherbíró képessége, mindenki más mennyiségű stresszt képes elviselni. Én ennyit bírtam, de nem bántam meg, hogy belevágtam.

Egy élmény volt még így is, de nagyon szeretnék már végre a szakmámban tevékenykedni, picikékkel foglalkozni.

[My life]