Állásinterjú, avagy hogyan üljünk fel szoknyában egy bárszékre

Ma megesett velem életem első állásinterjúja, vagy legalábbis valami olyasmi. Nem éppen az a filmekből ellesett légkör fogadott, de talán nem is baj, hisz pont az miatt izgultam annyira, hogy már előtte való nap egy falat nem ment le a torkomon és mindenkit kikészítettem magam körül. Bár ez nem újdonság a hozzám közel állóknak, hogy ha van időm rástresszelni a dolgokra, akkor én bizony meg is teszem, de módjával ám, amolyan „ha már csinálom, csináljam rendesen” feelingel.

Tudni illik, hogy miután kezemben tartottam azt a bizonyos OKJ bizonyítványt, felmerült a nagy kérdés, hogy találjunk munkát? Internet barátom segítségével küldözgettem önéletrajzokat és ilyenkor szokásos miazmákat, de válasz híján az ember lánya elgondolkodik, mi más lehetősége akad még? Mert ugyebár pénz az kell, tehát állás is kell. Egyik barátnőm ekkor csillantott rám holdsugarat. Eliffe felvetette, hogy menjek vele egy helyre, de sajnos az túl messze volt tőlem. Ám így vetődött fel bennem az ötlet, hogy rábeszélem túlaggódó barátosnémat, hogy ugyan kérdezzen már rá, nem mehetnék e el mekis lánynak? Úgyis ott dolgozik diákmunkán, én meg bepróbálkoznék fullba, mert kell a money és legalább egy helyen lennénk.

Aki volt már McDonald’s-ban, akárcsak vevőként, az sejtheti, mik folynak a konyhán, micsoda hajtás és dzsungel idő tombol tőlük csupán csak pár méterre, de az előttük álló kasszás élete se fenékig tejfel. De! Mindent a pénzért. Ilyen világot élünk gyerekek. Elérkezett az egy hetes képzeletbeli köröm és szájrágás, miután Mido közölte, hogy mehetek az üzletvezető fogadóórájára hétfőn kettőkor. Mind utáljuk a hétfőket. Ez belénk van kódolva. Így még inkább rettegéssel vártam eme napot, de Mido elkísért egy darabon, s elviselve hisztérikus aggódásom, - mi abból állt, hogy századszorra is megkérdeztem ugyan azt sipítozó halálfélelem hangon -, az utolsó negyed óráig velem maradt. Aztán csak ültem kis térdig érő farmerszoknyámban – mit ezúton is ismételten köszönök húgomnak, hogy költsön adta, nekem is kell egy olyan! – és vékonka pólóm gyűrögettem pocimon, amíg fel nem tűnt a kedves üzletvezető hölgy, kinek neve a személyiségi jogok ismeretében legyen csak Anonymia.

Nos, Anonymia egy hangulatos sarokba kísért a McDonald’s étkező részében, s fitten fiatalosan felpattant egy kis kerek bárszékre. Na fenébe – gondoltam – ez az első teszt. Nem túl gyakran hordok szoknyát, de még ha téli nadrág is lett volna rajtam, akkor se tudtam volna könnyebben felfolyni arra a hegyre. Nekem egyszerűen nem megy. Így tehát pipiskedve, fél fenékkel a széken bőszen bólogatva és mosolyogva bizonygattam, miért is lennék csodás munkaerő és miért választottam ezt a helyetszakmátágazatotéletcéltmunkahelyetmindenséget, mikor kezemben egy használható szakma. Mint, aki egy szent emberrel áll szemben, olyan késztetést éreztem a gyónásra, így megtettem. Mindenem a pénz – közöltem tömören, természetesebben jóval szofisztikáltabb módon, s nagy örömömre és megkönnyebbülésemre eme szent aurájú ember, egyetértett velem. Óráknak tűnő perceket beszélgettünk ezek után hangulatos kis ’irodájában’, közel hajolva sugdolózva – mert máshogy nem hallottad, mit beszél a másik, hisz körülötted ettek és csevegtek az emberek. Pár formális nyomtatvány kitöltése után utamra is engedett, hogy a héten intézzem el a szükséges dolgokat, mik a szerződés megköttetéséhez kellenek, egy szóval igen, felvettek! S nekem pont ama szent pillanatban sikerült felülnöm arra a kényelmes bárszékre, mikor újdonsült Főnököm jó dolga végeztével magamra is hagyott.

[My life]