Ma igaznak bizonyult az a mondás, miszerint nyugtával dicsérd a napot. Délelőttöm kifejezetten jól indult annak ellenére, hogy egész este nem aludtam. Háttérképnek valót nézegetve bukkantam rá egy igen ötletes asztal elrendezésre, amit aztán gyorsan magamévá is tettem. Ám én csak a tökéletessel elégszem meg, így nekiálltam belemászni a kis programozási dolgokba, hogy saját szeszélyem és ízlésem szerint átformáljam a letöltött cuccokat, így most az asztalom úgy néz ki, mintha  a Sword art Online-ban lennék. Iszonyúan tetszik és büszkeség töltötte el mellkasomat, hogy megtudtam csinálni.

Aztán nekiálltam tanulni kishúgommal, ugyan is elég csúnyán ír és hát a matekkal is hadilábon áll, mint a családban mindenki, apunk kivéve. Szóval éppen csak elkezdtünk tanulni, amikor is kintről, az udvarról zajt hallottunk. Tudni kell, hogy nem rég mentettünk meg egy pár hónapos kiscicát az egyik kutyánk szájából, s azóta a fészerben tartottuk, hogy a két kutya ne tudja elkapni. De megtörtént a baj. A kutyák bejutottak és már arra rohantam ki, hogy az egyiknek a szájában a kismacska. Kishúgomat rögtön bezavartam én pedig igyekeztem megmenteni szerencsétlent. Elkéstem. Nagy nehezen bezártuk a kutyákat idősebbik húgommal, de a macska addigra már a halálán volt. Pár percig szenvedett, de nekem óráknak tűntek, ahogy ültem mellette a földön és simogattam halkan beszélve hozzá. Könnyeimen át is tisztán láttam rángatózó pici testét, s életemben először éreztem olyat, hogy nem hagyhatom tovább szenvedni, de.. nem tudtam rávenni magam, hogy bármit is tegyek. Időközben beküldtem idősebb húgom a kisebbikhez, s én végig a cica mellett maradtam. Mikor már nem mozdult többet, én akkor is tovább simogattam hangosan sírva. Nem tudom mennyi idő telt el, de üres fejembe egyre inkább bekúszott az értelem. „Én vagyok a legidősebb. Most nem sírhatok. A húgaim mellett a helyem.” A macskára néztem és bár tudtam mit kell tennem, iszonyúan nehéz volt. Kihoztam kedvenc rongyát és lassan belefektettem. Nagyon nehéz volt megemelni, bár két tenyeremben elfért, olyan kicsike volt, a teste akár egy rongy, szinte éreztem, hogy roppantotta szét a gerincét a kutya. Soha nem fogtam halott állatot a kezeim között és nem is akarok soha többet. Ráfektettem a rongyra és betakargattam vele, majd biztos helyre vittem, bár a kutyákat bezártuk a helyükre. Érdekes mód a kutyák is egész nap csöndesek voltak. Máskor egyből ugatni kezdenek, ha nincsenek szabadon, de most egészen idáig a számukra elkerített helyre voltak bezárva, s egy hangjukat nem lehetett hallani.

Mikor bementem, már nem sírtam, de csak elsuttogni bírtam húgaimnak, hogy a cica nem élte túl. Ezek után vigasztaltam őket és próbáltam nem sírni..

Mikor szüleim hazaértek, a kiscica temetése lezajlott, de mi nem mentünk ki. Apunkra bíztuk e nehéz feladatot.

Nem hiszem, hogy bárki is hibás lenne. Ha mégis, akkor talán én lennék az, hiszen.. hamarabb is megmenthettem volna..

A neve Árnyék volt.

[My life]