Hiyo személyes kis világa, királysága. A birodalomhoz tartozik még a Lorie-val közösen fenntartott kis kunyhó, valamint a Fumi-val irányított Széthulott birodalom. Huszon éves hölgyemény, aki egy álmodozó írópalánta, könyvmoly és egyszerűen csak gamer. Szerepjátékok, saját szösszenetek, film, anime, könyv és zene ajánlók a főbb tartalom, de aki hajlandó beljebb merészkedni, annak ott a Térkép.
Cserét nyugodtan lehet itt kérni.
Az oldallal vagy az itt szereplő írásokkal kapcsolatban véleményt nyilvánítani izléses határok között lehet egészen nyugodtan. A fejezetek elolvasásához/megtekintéséhez NEM szükséges regisztráció. ;)
Kristálygömb
Megnézetni a gépet Szeptemberi kisműtét Új nyelvet tanulni Kijátszani: The Witcher 2 Kiolvasni: Demian Megnézni: Reign
Megnézni: Once upon a time Kiolvasni: Kresley Cole - Árnyak hercege Kiolvasni: Andrzej Sapkowski - Vaják III Írni: Vélemény/ajánló: Reign Kiolvasni: B. A. Paris - Összeomlás
Összességében eléggé nagy zűrzavar uralkodik most a fejemben és talán sajnos a szívemben is, de megpróbálok azért szép sorjában haladni. Az írás, maga az, hogy kiírhatom magamból segít rendszerezni a dolgokat, de hisz aki blogol az tudja, hogy miről beszélek. Azt hiszem most kezdem én is csak megérteni ennek a lényegét, amikor érzem, hogy írni szeretnék, hiányzik, hogy írjak. Eddig mindig úgy ültem le, hogy volt egy konkrét témám, amit körbe szerettem volna járni, most viszont mint írtam, eléggé zavaros minden, viszont témám az van, nem is egy, szóval miért ne vághatnánk bele?
Az első, amiről beszélni szeretnék az az álommunka kifejezés lenne, mégpedig, hogy ugyan kinek mit jelent ez? Ugye az világos, hogy mindenki számára teelljesenn totálisan mást. Ahányan vagyunk, annyi féle álom, elképzelés, konfort érzet létezik, ami mind befolyásolja, hogy kinek mi tekinthető álom állásnak, ugyan akkor azt hiszem mégis csak akad egy közös ponty. "Egyszerűen jól érezzem magam munka közben, ne érezzem tehernek, _munkának_." Ami érthető is, hiszen sokkal könnyebb úgy kiszabadulni az ágyikó és a takaró fogságából, ha nem szorongással avagy egyszerű beletörődéssel van tele a szívünk, hanem mosollyal az arcunkon ülünk fel. Na nem azt mondom mindenki egyből fogkrém reklámba illő vigyort fog villantani ébredés után, de az biztos, hogy könnyebb neki rugaszkodni az előttünk álló napnak, ha nem azt érezzük, hogy ez is csak egy újabb elpocsékolt idő, amit olyan helyen kell tölteni, amit nem szeretünk, olyan munkatársakkal, akiket nyugodt szívvel küldenénk el arra a bizonyos melegebb éghajaltra. És igen, azt hiszem igazán közel állok ahhoz, hogy kijelenthessem: én megtaláltam azt az állást, egyelőre. Bizony, hiszen az emberek változnak, nem mondhatom, hogy na most már pedig életem végéig ez lesz az álom állásom. Az viszont biztos, hogy reggelente sehol sincs a stressz, vagy az az érzés, hogy a munkában elpocsékolom csak az időmet, az életemet. Mint régebbi olvasóim tudhatják, vagy aki kicsit is körülnéz, óvodában dolgozom dadus néniként és úgy hiszem ez már önmagában egy olyan foglalkozás, ami célt ad az embernek, legalábbis nekem biztosan. Hiszen nem mondhatom azt, hogy elfecsérlem az időmet, amikor ott vannak körülöttem azok az édes gyerkőcök és az ő életük részese vagyok, segítem a fejlődésüket, gondjukat viselem. Igen, takarítok is, de ez is egy olyan része a dolognak, hogy amúgyis szeretem rendben, tisztán tartani a környezetem, de észrevettem magamon, hogy még nagyobb odafigyeléssel végzem ezeket a dolgokat az óvodában arra gondolva, hogy tiszta csoport szobában szeretném fogadni az udvaron játszó gyerekeimet.
A napjaim hihetetlen gyorsasággal telnek el, és azt sem mondhatom, hogy mire hazaérek hulla fáradt vagyok. A napi állás, guggolás, takarítás, szaladgálás persze kivesz belőlem valamennyit, de ez mellett megtaláltam az egyensúlyt, hogy a magánéletemre, barátaimra, saját magamra is maradjon időm, energiám. Így visszaemlékezve az egyensúly teremtésről is merengtem már régebben -tavaly- egy sort és most örülök, hogy újra megleltem. Részben, legalábbis igyekszem, na de erről majd lentebb. Most az álom munka részéhez még annyit fűznék hozzá, hogy nem lenne rossz kicsivel többet is keresni, emberből vagyok no, de szerencsére nem vetem meg, hogy tegyek is ezért. Legalább végre van egy kiindulási pontom, hogy mi az, amit valóban szeretek csinálni, ami örömmel tölt el és ez nagy érték annak fényében, hogy manapság még az én korosztályomban is huszon évesen ott ácsorognak kérdőjellel a fejük felett, hogy; na most merre? Természetesen csúnya álltalánosságban beszélek, hiszen hozzám hasonlatosan vannak olyanok, és tudok is olyanokról, akik már rátaláltak egy útra, amin végig szeretnének nyargalni. Ez az út sosem egyenes, mindig lesznek rajta újabb és újabb elágazások, lehetőségek, ahogy tetszik, de a lényeg, hogy haladunk, tartunk valamerre. Sosem szeretném újra azt a kérdőjelet a fejem felett látni, hacsak nem épp egy elágazás előtt állok, akkor egye fene ott lehet. De egyéb iránt nem szeretnék újra olyan elveszett lenni, hogy nem tudom mihez kezdjek az életemmel, mert nekem elhihetitek, nem egy kellemes érzés, mégis hozzánk tartozik, hiszen valahonnan el kell indulnunk ez kétségtelen.
Még akkor is, ha a családunk nem támogat abban, amerre a szívünk vonszolna. Ilyen talán az én esetem is, bár nem mondhatom azt, hogy visszatartottak, csupán csak néha kapom meg azt a bizalmatlanságot, mellyel a tudtomra adják; nem hiszik ők el, hogy én olyan jól kijövök a gyerekekkel. Fáj. Persze, hogy a szivárványos jó életbe ne fájna, ha az ember lánya a saját szüleitől kapja meg ezt? Hiába újságolod neki boldogan, hogy egy újabb rajzot kaptál az egyik prüntyőkétől, vagy épp már köszönés képpen meg is ölelnek, puszit adnak, áh. A napokban tudott ez különösen rosszul esni, amikor is betegségem miatt itthon dekkolok. A történethez hozzátartozik, hogy két hétig elviseltem, igenis bejártam dolgozni, hiszen ha én nem megyek, a kis csoportomnak nem lesz dadus nénije, ugyan ki látná el őket? Ám a bacilusok köpnek rá, terjeszkedtek tovább középfüllgyulladással fenyegetőzve, szóval elbandukoltam az orvoshoz, aki közölte is, hogy rohadt csúnya a torkom is, tessék csak otthon maradni egy hetet, mert ennek biza idő kell. Túl akarok már lenni rajta így három hét betegség után, ennek ellenére közöltem az óvoda vezetővel, hogy ha bármi baj van, nem tudják megoldani, bemegyek. Drága vezetőnőm viszont visszaközölte, hogy ne merészeljem, igenis pihenjek végre, így hát nem volt mit tenni. Első nap szüntelen az órát lestem és arra gondoltam, mit csinálnék most éppen a csoportban, borzalmas volt. Egyszerűen nem élveztem az itthon létet, amikor tudom, hogy dolgoznom kellene. És ez új volt. Az ember általában örül, ha nem kell bemennie, de nekem ott pattogott az a kis rossz érzés, hiába tudtam, hogy nem jókedvemből maradtam itthon, hanem mert lázasan, hang nélkül, folyamatosan köhögve már úgysem tudtam volna dolgozni. Gyógyuljak meg végre minél előbb a francba is, azonban itt jön be ismét a család. Mennyire jóleső is lehet azt hallani vissza, hogy lusta vagy dolgozni és biztos nem is vagy olyan beteg, mint mutatod magad. No igen, mert hirtelen mindenki orvos lett itthon, hogy jobban tudja a dolgokat az pedig, hogy előtte jártál be lázasan is, valahogy nem számított. Ezt félretéve még azt is megkaphatod, hogy igazán elhúzhatnál már vissza dolgozni, a gyerekek biztos hiányolnak. Azt hinnétek ennek a fele dícséret, nos nem az, ha anyám szájából hangzik el azzal a bizonyos hangsúllyal. Á, és itt kanyarodnék vissza a támogatásos részre. Na ő az a családból, aki sose tette. Szerinte nincs türelmem a gyerekekhez és kizárt, hogy szeressenek. Nos ennek fényében már azt hiszem mindenki kapisgálja, hogyan is értette azt a bizonyos mondatot.
Tanulság? Ha belepusztulsz is menj dolgozni. Nem kell félteni, legközelebb engem csak úgy láthat az orvos, ha elájultam és kihívták, vagy engem dobtak be a kórházba.
Igazából más _témám_ nincsen, csak érzések. Sokáig visszafogtam, hogy ne írjak róla, de most már látom a végét a történéseknek legalább. Sosem kellemes, ha közlik; bocs legyen vége a barátságnak, de úgy gondolom eleget sírtam már ezért egy másik ember miatt. Most az újrakezdésről szeretnék pötyögni, hiszen ez történik jelenleg, legalábbis azt hiszem. Tudjátok, amikor az illető meggondolja magát, hogy hoppá mégsem, és akkor induljatok tiszta lappal. Mert hát mivel máshogy? Nem vághatom arcon az összes eddigi szennyessel, mert ... mert az nem barátság lenne, na. És mert csak azok tudnak megbántani, akik fontosak számunkra. Nekem legalábbis fontos barát az illető és nem szeretném elveszíteni még a történtek ellenére sem. Ez mind szép és jó, de mit lehet tenni? A lelki sebek lassabban gyógyulnak, de kezdésképpen szerintem igenis jót tesz, ha nem hánytorgatjuk fel tovább, hogy kinek mi fájt. Úgysem lenne értelme és megtanultam már, hogy nem lehet a múlt sérelmeit a hátunkon cipelve tovább lépni, élni. Nem, mert lehúz, tönkretesz és egyszer csak azt veszed észre, hogy senki nem maradt körülötted csak azok a bizonyos sérelmek, amiknek a fájdalmas terhétől már felállni sem tudsz a földről. Szerencsénkre itt van nekünk ez a megbocsájtás cucc, amit nem ártana, ha jobban tudnánk alkalmazni, mint prédikálni róla. Az igaz, őszinte megbocsájtással úgyis csak magunknak tehetünk jót. Kijelenthetjük, hogy így van, megbocsájtunk, de nagyon sokszor ettől még azok a sérelmek ott fütyörésznek vígan a hátunkon. Lehet, hogy ez egy igen önző felfogás, de hé, azok vagyunk, van aki jobban, van aki kevésbé, de ettől még így marad: a megbocsájtással magunkon segítünk.
Ha nem is látszik, de azért sok minden letisztult bennem így a bejegyzés végére. Kérdezhetnétek, hogy állíthatom akkor ezek mellett, hogy megtaláltam az egyensúlyt? Nos a családom ilyen, nem várom el, hogy mások legyenek, csak remélem, hogy egyszer majd édesanyám is meglátja azt milyen vagyok igazából és nem a tinédzser kori tetteim alapján fog megítélni. A baráti magánéletem pedig köszöni szépen rendben van, így hiszem legalább is. Nem veszítettem el, hiszen ha azt mondta mégsem akarja, hogy vége legyen, csak fontos lehet számára is a barátságunk. Akkor pedig nem csak nekem kell tennem érte, így .. nem aggódom. Tiszta a lelkiismeretem, mert én valóban magam mögött tudtam hagyni a sérelmek feliratú batyumat. Magamra is jut időm, most hogy itthon vagyok több is mint kellene, bár azért már a hét végére sikerült elérnem azt a pontot, hogy nem nézegetem az órát folyton, helyette végre a kezembe veszek egy könyvet. ♥
Ohh... a család. Na igen, nekem is volt pár érdekes köröm velük és látom te is tapasztalod. Valahogy mégis érzem, hogy elfojtod magadban az érzéseket, beszélsz róla, de valahogy nem mered teljesen kiadni magadból, mintha árulást követnél el. Ezt lehet, hogy csak most én érzem így. Annyi harcunk van, annyi démonunk és annyiszor kell csendben maradnunk. Annyira ismerős az, amiről beszélsz... Ez most meg is ijeszt! Basszus... nem csak velem csinálták ezt?!?!?!?!
Válasz:
Igazából nem gondoltam ebbe így bele, de most, hogy felhívtad rá a figyelmem igen.. Tudat alatt is megálltak az ujjaim a billentyűk felett és inkább más gombokat nyomtak le végül, mint amiket akartam volna, de lehet nem is akartam, nem tudom. Sok dolog van így családdal kapcsolatban a támogatás témában, amit nem írtam le. Nem azért, mert nem merem inkább .. nem akarok csak panaszkodni és az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezektől eltekintve nem mondhatom azt, hogy nem szeretne engem a családom, csak hát ... vannak érdekes mondataik, amik igen fájóak tudnak lenni. Példának okéárt most leírok neked egyet: Szüleim nagyon erőszakoskodtak már, hogy találjak állást, hónapokat veszekedtek velem, internet és egyéb megvonásokkal fenyegetőztek holott igazán nem az én hibám volt, hogy ha vissza is hívtak, nem engem választottak. Amikor végül felvettek ide az óvodába akkor pedig olyan mondatokat kaptam vissza tőlük, hogy biztos nem volt más jelölt ezért vettek fel egyből engem, vagy pedig már nagyon kellett egy dajka és ilyesmi. Valahol a szívem mélyén fájt az egész, hogy nem tudtak velem örülni és elhinni, hogy lehetek szimpatikus és rendelkezhetek a munkához szükséges kompetenciákkal, személyiséggel, kisugárzással amiknek köszönhetően engem választott a vezető. Nem. Szerintük a fentebb említett okok játszottak közre .. na de elég is erről ennyi. Szóval nem, nem vagy egyedül ezen a téren azt hiszem, de ettől még nem kell megijedni. :D :3
Ohh... a család. Na igen, nekem is volt pár érdekes köröm velük és látom te is tapasztalod. Valahogy mégis érzem, hogy elfojtod magadban az érzéseket, beszélsz róla, de valahogy nem mered teljesen kiadni magadból, mintha árulást követnél el. Ezt lehet, hogy csak most én érzem így. Annyi harcunk van, annyi démonunk és annyiszor kell csendben maradnunk. Annyira ismerős az, amiről beszélsz... Ez most meg is ijeszt! Basszus... nem csak velem csinálták ezt?!?!?!?!
Igazából nem gondoltam ebbe így bele, de most, hogy felhívtad rá a figyelmem igen.. Tudat alatt is megálltak az ujjaim a billentyűk felett és inkább más gombokat nyomtak le végül, mint amiket akartam volna, de lehet nem is akartam, nem tudom. Sok dolog van így családdal kapcsolatban a támogatás témában, amit nem írtam le. Nem azért, mert nem merem inkább .. nem akarok csak panaszkodni és az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezektől eltekintve nem mondhatom azt, hogy nem szeretne engem a családom, csak hát ... vannak érdekes mondataik, amik igen fájóak tudnak lenni. Példának okéárt most leírok neked egyet: Szüleim nagyon erőszakoskodtak már, hogy találjak állást, hónapokat veszekedtek velem, internet és egyéb megvonásokkal fenyegetőztek holott igazán nem az én hibám volt, hogy ha vissza is hívtak, nem engem választottak. Amikor végül felvettek ide az óvodába akkor pedig olyan mondatokat kaptam vissza tőlük, hogy biztos nem volt más jelölt ezért vettek fel egyből engem, vagy pedig már nagyon kellett egy dajka és ilyesmi. Valahol a szívem mélyén fájt az egész, hogy nem tudtak velem örülni és elhinni, hogy lehetek szimpatikus és rendelkezhetek a munkához szükséges kompetenciákkal, személyiséggel, kisugárzással amiknek köszönhetően engem választott a vezető. Nem. Szerintük a fentebb említett okok játszottak közre .. na de elég is erről ennyi. Szóval nem, nem vagy egyedül ezen a téren azt hiszem, de ettől még nem kell megijedni. :D :3