Üdvözlet gyermekeim ~

Már itt az első sorokban szeretném leszögezni, hogy ez nem egy elmélkedés, nem egy tartalmi friss, egyszerűen csak ... blog. Mindig is gyenge oldalamnak éreztem ezt, mert nem szeretek úgy írni, hogy azt érzem nem érdekel senkit. Barátnőm erre azt mondta; ez a legnagyobb gát, amit a bloggereknek meg kell mászniuk és, hogy; nem szabad azért nem írni, mert úgysem érdekel senkit. Bölcs szavak és igazak, szóval lenyelem a félelmem és nem számít hányan olvassák, a lényeg az, hogy én élvezem kiírni magamból. Fogadjátok tehát sok szeretettel az Én elmúlt két napom című mesémet.

Álmaim óvodájába kaptam visszahívást állásinterjúra, ám a szokott gyomorideg helyett olyan buddhai szent relax meg minden egyéb mély nyugalmi állapotban voltam végig, hogy az már ijesztő. Ez persze gondolom fenti erőknek sem tetszhetett, avagy csak akadályokat akartak gördíteni elém, hogy lássák mennyire is vágyom ez után a munka után, én nem tudom, de az biztos, hogy amint kitettem a lábam, sorozatosan nehézségekbe ütköztem. Eleve késve sikerült átugranom a küszöbömet, hát persze, Hiyoka ha két órával előbb kel fel, akkor is késve indul el, ne kérdezzétek, hogy hozom össze, de szerintem ős tehetségem van hozzá. Így persze táltos paripámul szolgáló hűséges lila kis biciklimet, nem nem tricikli, biciklimet sem sikerült fasza kis állapotba hozni, kénytelen-kelletlen pattantam nyeregbe fenekem alatt a két totttál rohadt lapos kerékkel. Biciklizők rémálma... na de még az a szembeszél! Mondanom sem kell, hogy messzire vihette a káromkodásaimat, amiket lihegve, félholtan ziháltam ki magamból miközben szenvedtem, hogy időben elcsípjem azt a fránya vonatot. Természetesen még jegyet is kellett váltanom rá. Szerintem egyébként olimpiai rekordot döntöttem eredményemmel, de az is biztos, hogy a tüdőmet, szívemet valahol lehagytam útközben, mert eléggé megkésve értek csak utól, amikor én már túl voltam a jegyautomatával való erőszakos párbajon, s végre nekidőlhettem a korlátnak, hogy kifújjam magam. Persze a kifújandó levegő mellett elég erősen kívánkozott ki a reggelire elcsipegetett péktermék, míg arcszínem sápadt fehérben világított ki előre hulló zihált hajtömegem mögül. Pompás látványt nyújthattam, de az volt életem legszörnyebb 5 perce, amíg a belső szerveim utólértek és normalizálták működésüket. Természetesen a vonat késett. .... :)

*Mi a csillagért nem tudják kiírni időben arra az istenverte honlapra, ha késik??*

Innentől egészen a célig hagyták az égiek, hogy békésen teljen az utam, és még az idő is csoda szép volt, így mivel fél órával előbb ott voltam az óvodánál, gondoltam körbenézek addig a környéken. Nagyon szép helyen terül el és én, kis vidéki lányka gondoltam, hogy körbesétálom a tömböt egy 20 perc alatt. Nos ez nem vidék, ez egy nagy-nagy város és itt bizony a tömbök, nem akkorák, mint azt én megszoktam. Így esett meg az, hogy totttállisan eltévedtem.... valahogy az út nem akart bekanyarodni arra, amerre kellett volna neki pedig! Helyette elvitt egészen kamcsatkáig és gyalogolhattam vissza vagy négy busszmegállónyit, mire ismerős környékre értem, de az ovinak még nyomát sem láttam, pedig már erősen késésben voltam. Csodálatos, na ezek után képzelhetitek milyen higgadtan kezeltem saját ostobaságomat.. Úúúúgy van, hosszasan káromkodtam, olyan frappánsan szídva saját magam, hogy még én is megrettentem magamtól. Persze közben igyekeztem nem kiköpni a tüdőmet valahova az út széli árokba - ismét - hiszen még előttem állt ki tudja hány útca, rohadt meredek emelkedőkkel, nagyon is szükségem volt még rá! Most már az a verőfényes napsütés sem tetszett annyira, ami kezdte lerohasztani rólam ruharétegeimet a nagy loholás közepette. Gúnyosan belevigyorogtam a vakító napsütésbe, felkötöttem a hajam és elszánt tekintettel próbáltam valahol egy embert találni. Nem hiszitek el, de senki nem volt az utcán! Olyan nyugalmas környék ez, hogy egy lélek sem volt fellelhető amíg a szem ellát. Újabb trágár kocsis beszédű szóváltás magammal, majd folytattam utam töretlen bele az ismeretlenbe, hisz merre mehettem volna? Fogalmam sem volt hol vagyok, de persze az állásinterjúról már elkéstem. Mielőtt emelhettem volna telefonom, egy fohász közepette, hogy legyen még rajta annyi pénz, hogy felhívjam az ovit, végre megpillantottam valakit! Végelgyengüléstől remegő lábakkal vonszoltam magam, de természetesen a felcsillanó remény kurvára pofán vág, amikor szerencsétlen ember közli veled, hogy fogalma sincs neki se arról, merre van, amit te röpke 40 perce keresel. Hogy az a jó édes szívizommelletti bordatörés súlytson le rám, szállt önátkom ismét a levegőben, de sietve becéloztam az utca végén felbukkanó másik személyt mielőtt eltűnthetne szem elől. Az arcán láttam a rémületet mi szerint; mit akar tőlem ez az eszement nő? Nem foglalkoztam vele, sejtettem milyen csapzottan nézek ki 40 percnyi hegymászás után, de úgy voltam vele, ha belepusztulok is visszajutok abba az óvodába. És láss csodát! Megkaptam a mennyei útbaigazítást, bár hosszasan vissza kellett gyalogolnom, de egy 10 perc alatt végre ott voltam! Ott, ahonnan ez az egész elindult, és ahonnan sosem lett volna szabad elindulnom, hogy na én teszek egy sétát amíg várok.... Természetesen útközben már értesítettem a rám várókat a helyzetről, s ők megnyugtattak, hogy várnak szeretettel.

Már a telefonbeszélgetéseink alkalmával is roppant szimpatikusnak tűnt a női hang a telefonban, de személyesen találkozni sokkal jobb volt. Bár az én kinézetem a rohanás miatt hagyott kívánni valót maga után, egy sikeres interjút tudhattam magam mögött érzésem szerint. Ennek bizonyítékaként másnap kaptam is a telefont, hogy pénteken ismét szeretnének látni, ovónők is, és bizonyítványaim is vihetem. Akárki akármit mond, az, hogy ezek után nem írtak le engem, hanem még kíváncsiak rám, számomra bíztató.

És azt hinnétek ennyi lenne, de nem! Mivel a mesém címe, az Én elmúlt két napom, ezért értelemszerűen hátra van még egy nap, ami hasonlóan tragikusan indult és magától értetődően ismét a biciklivel kezdődött megannyi frappánsabbnál frappánsabb szitokkal megspékelve. Nem, most nem felejtettem el időben elindulni, DE persze, hogy történnie kellett valaminek, ami megakadályoz abban, hogy egyszer az életben nyugodalmas tempóban érjek ki az állomásra.. Drága, egyetlen szívszerelmetes biciklim úgy döntött, hogy ő nem hagyja hátsó kerekét telefújni levegővel, mert miért is? Jobb az full üresen, szerinte, így hát fogta magát és szembeköpött a maradék levegővel, ami még tartotta a kereket valahogy és egy elhaló szisszenéssel kilehelte a lelkét. Álltam. Csak úgy. Az órámra néztem. Volt kerek 10 percem, hogy kiérjek, jegyet vegyek. Gyalog esélytelen. Körbenéztem. Sehol másik valamire való közlekedési eszköz. Visszanéztem az én démoni biciklimre. Vérszomjasan rávigyorogtam és megragadtam, hogy én már pedig akkor is ki fogok érni, ha kell akkor így tekerek végig. Szólottam és úgy is lett. A szívem és tüdőm megedződve a tegnapi hasonlatos rohanástól, most csak alig lemaradva kapkodták magukat utánam, amíg én lehánytam az istenverte démonfattya két kerekűmet a korláthoz, lezártam és vissza se néztem. Elértem a vonatot, bár jegyet nem sikerült venni, így egy állomáson keresztül vert a szívem és kapkodhattam a tekintetem kaller után. Nem szeretem, egyszer már megjártam, elég is volt annyi. Most viszont muszáj volt, ha hagyom elmenni a vonatot, egy óra múlva jön másik, nekem pedig időpontom volt.

Így természetesen időben oda értem mindenféle további bonyodalom nélkül. Még jó. Szerintem ebben a két napban egy két hónapra elegendő akadályt loholtam át. Ahol pedig jelenésem volt kötött időpontra, ott nem mást tudtam meg, mint hogy nálunk is elindul az Ifjúsági Garancia Rendszer nevezetű program, ami igen széleskörű segítséget, támogatást nyújt a 25 év alatti fiataloknak az elhelyezkedésben. Ami számomra nagyon szimpatikus és jól csengő ajánlat volt, az a képzés rész. Lehetőséget biztosítanak egy tetszőlegesen kiválasztott képzés elvégzésére, azon intézményekben, amiket ők megjelölnek. Az utazásiköltséget ők állják, valamint havonta egy bizonyos összeget is fizetnek neked, így nem maradsz juttatás nélkül sem. Amennyiben sikeres vizsgát teszel, semmilyen fizetési kötelezettséget nincs. Természetesen ezt csak akkor tudod igénybe venni, ha munkanélküliként vagy regisztrálva, és nem is vállalhatsz állást amíg a képzésnek vége nincs. Nem években kell gondolkodni, olyan 6 hónap körüli intenzív tanfolyamokról beszélünk itt. Ez egy nagyszerű második lehetőség, hiszen elsődlegesen a szóban forgó óvodai állást szeretném megkapni szívem minden egyes porcikájával. Nagyon tetszett maga az intézmény, a környék, a dolgozók, és a gyerekek!

A péntek még előttem áll, de azért szorítsatok értem. Ha ugyan ilyen nehézségekkel kell is megküzdenem újra és újra, én akkor is végigviszem, és a lelkemet is beleadom, úgyhogy ezt neked ÉLET! :P *És bicikli. -.-*