Üdvözlet gyermekeim ~

A köszönést nem akartam elhagyni, pedig semmi kedvem nem volt most hozzá. Nem is tudom, elég rég írtam már utoljára ilyen negatív bejegyzést, az még inkább fáj, hogy pont az után, hogy azt említettem, hogy de jó hónapok óta végre boldog vagyok és minden happy. Hát nem ekkor szokása az életnek egy olyat lekeverni, hogy csak úgy nyekkensz? Dehogynem! Isten nem bottal ver, és erre meg is van a tökéletes oka. A testi sebek hamar begyógyulnak, hamarabb, mint a lelkiek. Azok sokkal mocskosabbul fájnak és mindig marad egy heg utána, ami képes akár újra fel is szakadni. Na hát az a nagybüdös helyzet, hogy az én lelki sebeim még csak össze se forrtak igazán és rá kellett ébrednem; elvesztettem valami nagyon fontosat. Nem, ez nem csak a Skip Beat! féle animékben történhet meg. A valóságban is elvehetik tőlünk, de visszaszerezni azt hiszem még nehezebb... Sokkal.. Azt hittem idővel el fog múlni, enyhülni fog ez a gyűlölet és újra képes leszek bízni az emberekben, újra képes leszek a szeretet bármely formájára, de nem így van. A saját barátaimnak nem tudok megnyílni, ha őszinte véleményt teszek, fejemre koppintanak, hogy én mindenkit elítélek a legkisebb hiba után is, és igazuk van. Nem tudok bízni, de még csak jóképet se vágni a dolgokhoz. Ezért úgy érzik leszólom őket és végül tőlük is teljesen eltávolodok, hisz ki tudna egy olyan ember mellett maradni, aki nem képes a szeretetre?

Egy nap, majd jobb lesz. Reménykedek persze, de úgy érzem ez már csak a kötelező remény hangja, mely egészen halálom pillanatáig fog suttogni és még tovább. Nem látok a jövőbe, csak a jelen számít, ahol a barátaim bánják, hogy őszintén beavatnak titkaikba, mert én nem tudok olyan választ adni, amilyet bárki más adna. Üvölteni szeretnék, sikoltani, de csak gyűlölet van a szívemben és bizalmatlanság.

A családban is gondok vannak, olyanok, melyeket nem hittünk volna, hogy velünk is megeshet. Mindig olvasni, hallani borzalmas híreket azokról, akik azért veszítik el a házukat, mert nem képesek tovább fizetni a hitelt. Nem kegyelmeznek se idősnek, se családosnak. Nem a mi családi fészkünk forog kockán, de mélyen érinti az egész családot, hogy nagymamámék és édesanyám testvéréék családostúl is az utcára kerülhetnek ezen okkból kifolyólag. Természetesen nálunk is feszült a légkör, a normális az lenne ilyenkor, ha én magam is aggódnék, de még saját magam is megrettenek rajta, mennyire közömbösen állok a dologhoz. Vállat vonok, leszólom őket, hogy jobban meg kellett volna nézniük milyen hitelt kötnek és hogyan, majd lépek is tovább. Nagymamámékat sajnálom egyedül, akik csak belekeveredtek a dologba, mint kezesek. Néha úgy érzem, egy lelketlen szörnyeteg lett belőlem, és ezzel megvédhetem magam örökké, hogy soha többé ne bánthassanak úgy meg, mint ahogy Ő tette..