Üdvözlet gyermekeim~

Ritka, hogy ilyen hamar jelentkezzek újra itt nagyban élőben frissben, de úgy éreztem le kell pötyögnöm mostani gondolataimat. Újdonsült munkahelyemen egyre több stressz rakódik vállaimra, miket hősiesen próbálok cipelni, mert akarom is, hogy sikerüljön. Ettől független sajnos nagyon nehéz idők várnak rám ezzel tisztában vagyok, ám.. nem mindegy hogyan vág neki az ember az előtte álló hegynek. Családom sokkal jobban támogat és megért, mint mikor még mekis kislány voltam, így ez erőt ad ahhoz, hogy visszafolytsam hisztijeimet és csodás búvármozdulatokkal merüljek alá a jogszabályok és törvények magolásának. Már amikor megteszem.

Mert, hát ugye, valjuk be, az embernek még mindig szüksége van pihenésre, főleg, ha úgy esik haza, hogy zsong a feje a rengeteg infótol, amit aznap szippantott be. Olyankor este már senkinek sincs kedve még pluszba fincsi kis paragrafusok fölött nyáladzani. Hétvégén azért rágyúr az ember leánya, de akkor is csak módjával. Lehet ám ezt úgy is csinálni, hogy mindkét szabadnapod végigtanulod látástól-vakulásig, de.. így nem lenne meg az egyensúly. Mindenképp meg kell próbálni harmóniát teremteni a munka és a magánélet között, én így gondolom. Nem szabad egyiket sem elhanyagolni a másik kárára. Hisz ez senkinek nem tesz jót.. Lehet, hogy a munkahelyeden hangyányit jobban teljesítesz, de közben úgy érzed nem is élsz, nincs egy szabad perced önmagadra és a szeretteidre, a szórakozásra, és lassan, de biztosan szétesz a stressz. Azonban vigyázni kell, mert ez az érzékeny mérleg a másik irányba is épp oly könnyedén el tud billenni. Elhanyagoljuk a felkészülést, így csak szenvedünk a munkahelyen, igaz, otthon és a magánéletben lehet dőzsölünk tanulás helyett ugyebár, de ez megint csak több lappangó feszültséghez vezet. Az egyensúlyt, a kis mérlegünket beállítani nagyon nehéz. Talán egész életünkön át próbálgatjuk kihozni egyenesbe és aztán meg is tartani. Néha sikerül, néha elbillen, néha visszahozzuk, de sose lesz állandó, erre mindig is oda kell majd figyelni. Nos, most jelenleg úgy érzem közel járok a zenhez, még ilyen vészterhes időkben is, és ezt annak a sok pozitív támogatásnak köszönhetem, amit itthon is, és barátaimtól is kapok.
Ez a bejegyzés igazából nekik is szól köszönetnyílvánítás képen, hogy tudják mennyit jelent nekem már csak az is, hogy meghallgatnak és egyetértenek velem, és nem próbálják meg elütni annyival, hogy: "Hajrá, neked úgyis menni fog, kitartást." És pá puszi csókolom. Nem, az ilyen sablon szövegekből köszönöm szépen nem kérek. Örülök annak, ha valaki meghallgat, és értelmes ember módjára kifejti a véleményét a helyzetről, s az általam elmondottakról, majd biztosít, hogy ő mellettem áll, elvisel feszült pillanataimban is, és ha kell, segít. Szerencsére ilyenek az én barátaim. Szüleim pedig, hát ők nagyon hevesek, főleg édesanyám, aki már azon van, hogy bemasírozik, és beszél a főnökökkel, hogy micsoda dolog ez, egy teljesen kezdőre ilyen sok munkát bízni és ekkora elvárási terhet rakni rá, stb, míg édesapám csöndesen, de hevesen mesélgeti régebbi saját ilyetén tapasztalatait. Egy szó, mint kétezer, ez sok erőt ad, és nem mindegy, milyen érzelmi háttérrel vág neki az ember kölke a munkanapoknak. S itt ragadnám meg a szót, hogy megemlítsem azt is, mennyire.. tisztelem, csodálom azokat, kiknek nem adatik meg ilyen támogatás mégis nekivágnak és csinálják és ott vannak és igen. Elképzelni sem tudom micsoda lelkierő kell hozzá. Szóval.. itt egy újabb dolog, ami igaz fényt vet arra, hogy az ember holtáig tanul, hisz ezt az egy dolgot, az egyensúly megtalálását biztos, hogy életünk végéig keressük mindenben és minden között. Amikor sikerül, boldogok vagyunk, de ez egy nagyon érzékeny szerkezet, s úgy gondolom épp ezért kell nagy becsben tartanunk és odafigyelnünk rá, hogy ha feszültek és stresszesek vagyunk, akkor lehet nem épp az a megoldás, hogy még tovább hajtom magam... mégha lenne is tenni való és el is vagyunk havazva egy fél napot mindenki szánhatna önmagára.. mert muszáj.

Merengésem befejezteként viszont meg kell említenem egy szomorú hírt is, mi számomra szomorú legfőképp. Hivatalosan még nem jelent meg, de sokat beszéltem már róla itt a Trón termünkben, hogy készülődik egy hármas szerepjáték (Eliffe-Mido-Hiyo), de sajnálattal vettem, hogy Eliffe visszamondta, így ez végül nem jött össze. Ám de! Úgy döntöttem ettől független a történet megmarad és fel is kerül majd, csak ez írók fogyatkoztak meg, s marad a szokásos kettős felállás. Pedig szerettem volna kipróbálni milyen egyszerre több emberrel együtt írni egy történetet, de hát.. majd biztos összejön máskor másik történettel. Aki benne lenne esetleg az nyugodtan írjon bárhol az oldalon, nagyon szívesen beszélgetek akár csak ötletekről is, kis képzelt világokról, bármiről, hisz tudjátok. Én magam is egy olyanban élek. Úgyhogy lépj be bátran és kalauzoljuk körbe egymást a saját világainkban.