Érezted már azt, hogy többre vágysz, hogy elindulnál, ha lenne lehetőséged? Aztán, amikor megjelenik előtted egy ajtó tele új dolgokkal és esélyel arra, amire eddig vágytál, te meghátrálsz. A félelem az ismeretlentől lebénít, elgyengít, elbizonytalanít. És miközben a pánik úrrá lesz rajtad, csak arra tudsz gondolni, hogyan menekülj el, hogyan kerülj ki belőle végleg, hogyan hátrálj meg. Semmi más nem jut az eszedbe. Hogy bár nehéz és ijesztő átlépni azon az ajtón, de képes lennél rá! Nem. A legsötétebb árnyékok vetülnek rád, amin nem jutnak át ilyen fényesen pozitív, erőt sugárzó dolgok. Csak a kétségbeesés, a menekülés. És hirtelen már a régi után vágyakozol, az után, ami biztos, ami kényelmes. Annak érdekében pedig, hogy ezt elérd, mégnagyobb nehézségeket kreálsz az utadba, mi által már végképp megközelíthetetlenné válik az ajtó. Míg nem bezárul. És te csak nézed. A megannyi akadály mögötti zárt ajtót. Ám, ahogy elfog a biztonság érzet, hogy nem kell nekivágnod, nem kell a hosszú bizonytalanságba lépni, ahol előreláthatatlan számú nehézség várt volna, visszatérnek a fénysugarak. Mi lett volna, ha sikerül? De csak állsz, és nézel. A zsibbadt remegés nehezen múlik, de a sötét árnyak felszakadoznak, és te újra csak vársz. Egy újabb ajtóra.